Világosság, 2004. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2004 / 8-9. szám - Előszó: Digitális Világosság - VÁLOGATÁS TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET TÉMAKÖRÉBEN A VILÁGOSSÁG KORÁBBI SZÁMAIBÓL (1980-2000) - Krúdy Gyula: Rozáli öngyilkossága

VILÁGOSSÁG 2004/8-9. Válogatás a Világosság korábbi számaiból (In: Világosság XXXIII. évf. 1992/4. 314-316.) Krúdy Gyula Rozáli öngyilkossága Rozáli az őszülő erdei úton csendesen lépegetett, mint barátnőjének délelőtt már megírta. Ez a barátnő vidéken lakott, de külföldről hozatta az illatszereit, és Pestre néha ellátoga­tott, hogy a haját „párizsi szőkére” festesse. Különben téli hajnalokon felkelt a nagymosás­hoz, tejjel kereskedett, és az urát gyakran masszírozta, amint egy pesti szanatóriumban tanulta. Azonban naplót írt, amelynek az volt a címe: „Bűnbánó Magdolna könnyei”, és hetenkint kétszer hosszú leveleket váltott Rozálival, amelyekben képzelt kalandjait, sugár­zó vágyakozásait, éjszakáit, olvasmányait, különös érzéseit megírta. Két ártatlan, nagyon tisztességes asszony levelezése volt ez. És mégis mindig arról írtak egymásnak, hogy milyen jó volna már egyszer bolondul, boldogtalanul, sírva szerelmesnek lenni, komolyan virrasztani egy csalfa férfi miatt, és néha véresre harapni egy szájat... Rozáli a hosszú, nehezen múló délelőttöt - a zugligeti találkozás napján - azzal töltötte, hogy a vidéki barátnőnek beszámolt Artúrról. Bizonyos, asszonyos diadalmasság is volt az angol levélpapírosra írva. A hosszú vágyakozásnak vége, eljött, akit várt - a barátnő eped­­hetett tovább, de majd egyszer mégis bemutatja Artúrt. „Kiváncsi vagyok, vajon reád is olyan hatású lesz mélységes, szinte az egész eddigi életet átnéző tekintete - mintha kisle­ány korom óta kísért volna láthatatlanul a férfiszempár?" - írta Kozák­. - „És most útrakelek, drágám, üdvösségem vagy vesztem helyére, az erdei útra, ahol megbeszélésünk szerint találkozunk. Imádkozzál értem, barátnőm!” Rozák­, amint az ernyőjét kezében vitte, magában azt remélte, hogy valaki lesi, figyeli őt az erdőből. Talán éppen Artúr? Ugyanezért igyekezett csinos, grandiózus és regényes külsőt mutatni. A fejét ábrándozva féloldalra hajtotta, és a tekintete mélázva szegődött a bokrokra és fákra. Holott kevülről összerezzent, ha egy levél lefordult a fáról. Harmincnégy esztendős volt ekkor, s először szerelmes. Milyen volt Rozáli harmincnégy esztendős korában? A tapasztalt, idősebb férfiak ismerik csak őt - aki miatt meg kell bocsátani a nőknek. Ő volt az, akiért azt mondják a keserves öregurak a kályha mellett: „nagylelkűek voltak hozzám a nők, sohasem bántottak”. Rozák­ volt az a jószívű, nemesérzésű, gyöngédillatú asszony, akiért vénember korunkban részvéttel és gyengédséggel nézzük a szegény nő­ket, megértjük szenvedéseiket, bajaikat, gondjaikat, szegénységüket... Rozák­ miatt lehet elhinni, hogy vannak nők, akik magányukban sírdogálnak; a sírás közepén töprengve meg­állnak; a gyermekek ruháját foltozzák, és háromszor is megolvassák kis erszényükben a pénzt, mielőtt kiadnák. Rozák­ volt, aki elhitette a férfiakkal, hogy vannak hűséges nők a világon, akik majd, egykor betegségünkben nem imádkozva, nem gyűlölködve üldögélnek ágyunknak szélén. És ha meghaltunk, nem adja el nyomban elnyűtt csizmáinkat az ósze­resnek, sokáig állnak a láblyák a szoba sarkában, és egy asszony eljár sírunkhoz, hogy mélázó, borongó tekintettel, szerető kézzel gyomláljon a növények között. V 0­ 3-5 123

Next