Világosság, 2006. június-december (47. évfolyam, 6-12. szám)

2006 / 8-10. szám - Kelemen János: Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához

Kelemen János Ш Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához fordított értelemben. S persze mondhatjuk, Jakobsonhoz (illetve Lévi-Strauss-hoz és Lacanhoz) csatlakozva, és némileg megkérdőjelezve a metafora kitüntetett vol­tát, hogy a trópusoknak csupán két osztálya van: egyrészt a metafora, másrészt a metonímia, mely utóbbi magában foglalja az iróniát, s hogy ez a két trópus a sze­lekció és a kombináció két alapvető nyelvi műveletének, a beszédtevékenység két tengelyének felel meg. Jakobson elmélete ma sem veszítette el jelentőségét, hiszen nyelvészetileg sza­batos formába öntötte azt az elképzelést, hogy a trópusok hozzátartoznak magá­hoz a nyelv természetéhez. Koncepciójának teherbíró képességét mutatja, hogy az etnológiától az afáziakutatáson, a mitológiaelméleteken és a pszichoanalízisen át a posztmodern történelemfilozófiáig alkalmazhatónak bonyolult (lásd Hayden White Metahistory-jának vonatkozó passzusait). Mindez nem változtat azon, hogy a Jakobson-féle konstrukció nem lépett túl a széles értelemben vett retorikai hagyo­mányon, s annak problémáit is továbbvitte. A metafora retorikai magyarázata ősidők óta a helyettesítés, a hasonlóság és az eltérés (vagyis a szó szerinti jelentéstől mint normától való eltávolodás) terminusaiban fogalmazódott meg, márpedig Jakobson is pontosan a helyettesítés és a hasonlóság fogalmaival operált, csak éppen kitágítva alkalmazta őket. A helyettesítési elméletet a hatvanas évektől kezdve hatásosan bírálták Max Black, John Searle, Arthur Dante és mások. E bírálatok hatására, melyek felszínre hozták az így vagy úgy korábban is érzékelt nehézségeket, néhány ponton új kon­szenzus alakult ki, s egy sor kérdés vált pontosabban megfogalmazhatóvá. Például konszenzus alakult ki abban, hogy a trópusok nem stilisztikai vagy költői díszítőele­mek, vagyis nem annak az eszközei, hogy „szépen” mondjuk azt, amit máshogyan is ki lehet fejezni. Ilyen értelemben elfogadottá vált, hogy a trópusok áthatják a nyelv egészét, következésképpen a nyelvészet, a szemantika és a pragmatika keretében is vizsgálandók. De ha áthatják a nyelv egészét, vagyis ha minden kifejezésünk bír vagy bírhat valamilyen „átvitt” értelemmel, akkor vannak-e kielégítő, egyetemesen alkalmazható kritériumai annak, hogy megkülönböztessük egy kifejezés szó szerinti és metafori­kus jelentését? Egyáltalán mihez képest trópusok a trópusok? S attól függetlenül, hogy áthatják-e a nyelv egészét, vagy pedig csak bizonyos beszédmódokra korláto­zódnak, egyáltalán nyelvi jelenségek-e? Az egyik közkeletű válasz szerint nemcsak azok, hiszen joggal - és nemcsak „átvitt értelemben” - képi metaforákról is szokás beszélni. Dante ezen az alapon vitatja, hogy a metaforát a nyelvi reprezentáció speciális jellemzői tennék lehetővé, s olyan elméletet követel, mely a vizuális és a nyelvi rendszer közös jellemzőin alapszik. Egy másik közkeletű válasz szerint, mely a kognitivizmus talaján fogalmazódik meg, a trópusok egyáltalán nem nyelvi jelensé­gek, mert elsősorban a fogalmak tulajdonságai, nem pedig a szavakéi. A retorikai hagyomány meghaladásaként született különféle új megközelítési módok összeegyeztetése nehéz feladat. Vajon nem lehet-e mégis valamiféle dia­lektikus sorba rendezni őket? Olyan dialektikus sorba, amelyen belül egyszerre mutatkozik meg minden egyes megközelítés korlátozottsága és részleges igazsá­ga? Egy ilyen lehetőséget kínál Paul Ricoeur nagyszabású metafora könyve. Azt hiszem, a könyv címét­­ Az élő metafora­­ polémikusán kell értenünk, vagyis úgy, hogy felszólít az „élő” és a „holt” metafora közti hagyományos distinkció elvetésére, azt sugallva, hogy nincsenek holt metaforák. S egy alapvető értelemben, pontosabb

Next