Világszínház, 1990 (8. évfolyam, 1-4. szám)

1990-01-01 / 1. szám

A TAGANKA Jurij Glagyilscsikov: HOGYAN TOVÁBB, TAGANKA? A világhírű színház huszonöt éves. Az utolsó olyan orosz színház (egye­lőre!), amely tehetséges, hasonlóan gondolkodó emberek testvériségeként jött létre és fejlődött. Olyan egész, amelyben nem válnak külön az esz­tétikai, erkölcsi, politikai és pedagógiai törekvések. Az első - szellemiekben hasonló - szövetség a Művész Színház volt, amely 1898-ban nyitotta meg kapuit. A Taganka közvetlen elődje az 1956-ban szerveződött Szovremennyik. Lényegét tekintve a Taganka a Művész Színház kezdeti időszakára emlékeztetett: nem támaszkodott a színházi hagyományra, hanem ön­maga teremtett hagyományt. Gyakran hangoztatták, hogy Jurij Ljubimov elit színházat csinál, amin nyilván azt értették, hogy a Taganka, felhasználva Mejerhold és Brecht színházi tapasztalatát, új utat, új kifejezési formákat keres, a né­zővel való kapcsolattartás új lehetőségeit, s műveltnek kell lenni ahhoz, hogy az ember teljes mélységében megérthesse, „dekódolhassa” az előa­dásokat. Azt is mondogatják újabban, hogy a nézőnek egyáltalán nem voltak fontosak a Taganka művészi-esztétikai felfedezései: „A Taganka volt az utolsó színház, amelyet tisztán színházi paraméterekkel mértek. A Ta­ganka a Rendszer elleni merész kihívásnak számított, ott nem egyszerűen drámát és komédiát­ játszottak, ahogy a színház hivatalos megnevezé­sében szerepel” (Nyegyelja, 1989/11). Melyik álláspont van közelebb az igazsághoz? Sem az egyik, sem a másik. Vagy egyik is, másik is. Már a nyitódarabban, A szecsuáni jólétekben is érdekes módon fonódott össze a keresetten művészi a de­mokratikussal, sőt, népivel. Ami az oppozíciót és a merész kihívást illeti, a Taganka mintha az első naptól kezdve ellenállást tanúsított volna a Szisztéma ellen... !

Next