Világszínház, 1990 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1990-01-01 / 1. szám
A TAGANKA Jurij Glagyilscsikov: HOGYAN TOVÁBB, TAGANKA? A világhírű színház huszonöt éves. Az utolsó olyan orosz színház (egyelőre!), amely tehetséges, hasonlóan gondolkodó emberek testvériségeként jött létre és fejlődött. Olyan egész, amelyben nem válnak külön az esztétikai, erkölcsi, politikai és pedagógiai törekvések. Az első - szellemiekben hasonló - szövetség a Művész Színház volt, amely 1898-ban nyitotta meg kapuit. A Taganka közvetlen elődje az 1956-ban szerveződött Szovremennyik. Lényegét tekintve a Taganka a Művész Színház kezdeti időszakára emlékeztetett: nem támaszkodott a színházi hagyományra, hanem önmaga teremtett hagyományt. Gyakran hangoztatták, hogy Jurij Ljubimov elit színházat csinál, amin nyilván azt értették, hogy a Taganka, felhasználva Mejerhold és Brecht színházi tapasztalatát, új utat, új kifejezési formákat keres, a nézővel való kapcsolattartás új lehetőségeit, s műveltnek kell lenni ahhoz, hogy az ember teljes mélységében megérthesse, „dekódolhassa” az előadásokat. Azt is mondogatják újabban, hogy a nézőnek egyáltalán nem voltak fontosak a Taganka művészi-esztétikai felfedezései: „A Taganka volt az utolsó színház, amelyet tisztán színházi paraméterekkel mértek. A Taganka a Rendszer elleni merész kihívásnak számított, ott nem egyszerűen drámát és komédiát játszottak, ahogy a színház hivatalos megnevezésében szerepel” (Nyegyelja, 1989/11). Melyik álláspont van közelebb az igazsághoz? Sem az egyik, sem a másik. Vagy egyik is, másik is. Már a nyitódarabban, A szecsuáni jólétekben is érdekes módon fonódott össze a keresetten művészi a demokratikussal, sőt, népivel. Ami az oppozíciót és a merész kihívást illeti, a Taganka mintha az első naptól kezdve ellenállást tanúsított volna a Szisztéma ellen... !