Világszínház, 2001 (15. évfolyam, 1-6. szám)

2001 / 1-2. szám

Anglia ...mert érezhet-e dramaturg nagyobb („szakmai") örömöt annál, mint amikor fölfedez egy igazán színpadra kívánkozó darabot, egy izgalmas szerzőt, amelyet/akit mások még föl nem fedeztek - esetleg hanyagul félredobtak, vagy méltatlanul elfeledtek? Nem. Alig. De mégis. Akkor, ha felfedezését másokkal is megoszthatja, ha a megtalált kinccsel - mint bizományba kapott portékával - kiállhat a piacra, és elkurjanthatja magát: „drámát vegyenek"! Mert a dramaturg - sok egyéb mellett - meg­találó-művész és (szigorúan nem a saját zsebére dolgozó) darab-kereskedő, akinek legfőbb tőkéje a nap mint nap frissülő árukészlet. S hogy ez érték­álló legyen - de nyakán ne maradjon -, nem sokat tehet. Olvas és ír; olvas és beszél; olvas, beszél és kérdez; olvas, kérdez és kérlel; olvas, kérlel és érvel, s végül - de csak néha - győz: valaki kikapja kezéből a becses szöveget e mágikus szavak kíséretében: "Márpedig én ezt megrendezem!". Olyankor ő szinte meglepődik (ám fél szemével közben tovább olvas!): nocsak, nem dolgoztam egészen hiába?! A dramaturg nem lehet irigy, önző és titkolózó: kincse csak akkor ér valamit, ha közkincs, csak akkor, ha mások rendelkezésére bocsátja, bármennyire szívéhez nőtt is. ("Álmodol" - pirít ránk a józan kisördög, s legyint, de csendesítsük el őt most.) Az alábbi ismertetők szerzői - mondjuk úgy - csoportosan túrázó felfedező-gyakornokok: őrsi akadályversenyeket idéző víg erdei sétát tesznek a kortárs drámairodalom sűrűjében; a „csapatvezető" kijelölte nyomon haladva gyűjtik az útravalót (legutóbb épp a ködös Albionban született szövegeket) majdani magányos útjaikhoz. Amit az elmúlt hónapokban leltek, most terítékre helyezik, közprédára. Prózaibb megfogalmazásban: a Színművészeti Egyetem dramaturg szakán hallgatják a „XX. századi” angolszász dráma című kurzust; ádáz tanáruk tengernyi dráma elolvasására és szinopszis­hegyek megírására fogta őket, mely utóbbiakból következik itt némi mustra. A válogatás és szerkesztés során (amely Dedinszky Zsófiától és Kovács Krisztinától számos felhőtlen órát rabolt el) nem voltunk tekintettel egyensúlyi- vagy presztízsszempontokra, csupán arra, ki/mi keltette föl a „kisúttörők" érdeklődését, kinek/minek szeretnék jó hírét kelteni. A rostán ezért „színvonaltól" függetlenül hullott ki mindaz, amit a jövő reménybeli dramaturgjai érdektelennek találtak, és természetesen az is, ami már széles körben ismert, része a színházi „köztudomásnak", (így aztán nem szerepel például a brit nemzeti kincsnek számító David Hare, akit a diákok nem kedveltek meg, sem a nagyszerű Tom Stoppard, akiről mintha már mindent tudnánk, noha sok jelentős művét a mai napig nem mutattuk be.) Szentül megfogadtuk továbbá, hogy csak az utóbbi néhány (mondjuk, tíz) évben született alkotásokat vesszük számításba, hogy még véletlenül se szolgálja buzgó ügyszeretetünk ódon műemlékek leporolását. E magunkra mért szigoron itt-ott enyhítettünk mégis: olyankor, ha a jövő nemzedék képviselői (is) úgy érezték, felmutatásra érdemes, kopatlan fényű drágakőre leltek. Figyelemfelkeltő, tájékoztató lényeg­kivonatokat talál alább a reménybeli felhasználó; ismertetőket, amelyekből persze megismerni nem lehet a színdarabokat: az olvasást nem helyettesítik, de egyik-másik mű elolvasására buzdíthatnak. E villanásnyi írásműveket nem próbáltuk egységesíteni, közös akolba terelni, mindegyik önmagáért felel. Hogy egy adott drámai szöveget - még ilyen szűk terjedelemben is - mennyire különbözőképpen írhat le híven két krónikás, arra jó példa az egyik Sarah Kane­­drámáról írt szinopszis-pár. Hasonlóképp: az alább tárgyalt drámákat semmiképp nem szeretnénk „alcsoportokba" sorolni, valami félreértett kötelességtudatból erőltetett kategóriákba préselni. Minden egyes darab önmagában áll (ha aztán kapcsolódásokat fedezünk föl, ám legyen). A kortárs brit dráma vonulatairól, tendenciáiról, színházi környezetéről, színpadi megjelenéséről oly sokat írtak (s ebben e sorok szerzője sem egészen vétlen), hogy nem érdemes tovább szaporítani a szót; aki e témában elmerülni vágyik, talál forrásanyagot bőven. Azért ejtünk csupán pár szót az érintett drámák íróiról, hogy szó ne érje a (Világszín­ház elejét. John Osborne afféle kakukktojás kis összeállításunkban: talán a Déja vu az egyetlen darab, amelyről nem ajánlólag szólunk, hanem mert tanulságosnak véltük bemutatni, hová jutott a Dühöngő ifjúság szerzője (s hová jutottak - szerinte - hősei). Caryl Churchillt és Edward Bondot majdnem nem kell bemutatni - és mégis: szinte mindannyian tudunk róluk, de nem ismerjük alaposabban imponáló életművüket. Mindkettőjüknek nagy adósa a magyar színház (ebből persze leginkább magának származik kára). Churchill talán máig legizgalmasabb darabja a jó húsz éves Hetedik mennyország, de nem kis kihívást jelent a későbbi Lápvidék és a legfrissebb Szomorú szív sem. Bond hiába írt a hatvanas-hetvenes években (s elvétve később is) egy sor felkavaró-elgon­­dolkodtató, véresen mulatságos, nagyvonalúan teátrális művet (egyik legutóbbi az itt bemutatott Áldozatok), nálunk alapvetően „egydrámás szerző” maradt, jóllehet e kitüntetett darabja (Kinn vagyunk a vízből) éppenséggel túlhaladottnak tűnik. Howard Barker - aki egyébként le sem tagadhatná Bond hatását - korosodván is makacsul járja a maga különös útját, „jutalmul” külhonban népszerűbb, mint otthon, ahol csupán a Wrestling School nevű társulat játssza (igaz, ők viszont kizárólag az ő műveit). Barker egyetlen kaposvári bemutatóját leszámítva nálunk ismeretlen szerző, itt egy korábbi és egy vadonatúj színművét mutatjuk be, akinek tetszik vegye-vigye. Steven Berkoff (nálunk a Görög című darabja tűnt csupán föl, a Radnóti Színházban) szintén másokhoz hasonlíthatatlan (és nem éppen siheder-korú) csodabogár, akinek „vadságát" a legfiatalabb generáció is megirigyelheti. A Kelet egyik alapműve, az írás elsöprő ereje láthatóan a recenzenst is magával ragadta. Még mindig az idősebb generációnál maradva, Michael Frayn nemrégiben eszköztelen remekművel lepte meg a színházi világot. A leginkább társadalmi szatíráiról, szelíd vígjátékairól (Magyarországon csak a fergeteges Ugyanaz hátulról révén) ismert szerző filozofikus­moralizáló (de csöppet sem száraz) lelkiismeret­­drámával tűnt föl. A negyvenéves Gregory Mottont egyszer egy írásban ledühös fiataloztam. Úgy megdühödött, hogy évekig nem beszéltünk. Tény és való: ő semmiképp nem sorolható a „dühöngő ifjakhoz" (ahogy más „körhöz" sem). Szabálytalan drámákat ír, amelyeket egyesek elragadtatva, mások értetlen ajakbiggyesztéssel fogadnak. Első honi bemutatója még várat magára. Mortonnal nagyjából egyidős, mégis szinte kezdő (igaz, rendkívül sikeres kezdő) Patrick Marber. Az itt ismertetett Póker az első "egész estés" műve, amely azonnal az első vonalba állította a szerzőt, ezt követte a Közelebb, amely beszáguldotta a világ színpadait (Budapesten Egymásban címen játsszák), s a harmadik bemutatóra még csak most készül. Simon Block Nem gyerekjáték című, remekül játszható sport-kamaraopusza nagy feltűnést keltett, a folytatást türelmetlenül várják a drukkerek. A skót David Greiget évek óta a kirobbanó tehetségek között tartják számon a hozzáértők. Bemutatói - viszonylag szűk körben - elismerést aratnak, a „nagy áttörés" eddig nem történt meg, de már kezdik külföldön is felfedezni. Phyllis Nagy már nem egészen fiatal, de számos színpadra állított darabbal a háta mögött mintha még mindig a „kibontakozás" szakaszában volna. Talán nem utolsósorban azért, mert Amerikában angol, Angliában amerikai szerzőnek tekintik. New Yorkban nőtt föl és kezdte a pályát, aztán majd' egy évtizede Londonban telepedett le. (Neve egyébként nem véletlenül cseng magyarosan: egy bizonyos Nagy Imre nevű egykori miniszterelnök testvérének az unokája...) Éles vágásokkal teli, szaggatott tempójú - hol Világszínház 2001/1-2

Next