Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-01-05 / 1. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA nagy hódító szobrát álltuk körül, sze-Lerény helyi ünnepséggel, Érden, a mai magyar földrajztudomány „fővárosában”. A város érdeklődőin és a szűk szakmán kívül alig figyelt oda valaki ebben az értékekre magát büszkének valló hazában. Érdi illetékességű a szobrászművész is, Domonkos Béla, aki alkotását a Magyar Földrajzi Múzeum kertjének ajándékozta. Ellenszolgáltatás nélkül. Hódító? Jaj volna, ha csak fegyverekkel lehetne hódítani. És múlandó lenne minden hódítás. Melyik fegyverrel szerzett hatalom maradt fenn örökké? Csupán európai tájainkon valamikor örök életűnek hitték a római birodalmat, majd a Keletről előtörő iszlám roppant hódításait. XIV. Lajos birodalmában soha nem nyugodott le a nap. Mindegyik történelemkönyvek hideg emléke maradt csupán. De a római kor, a török korszak vagy a Napkirály idejének tudósait úgy tartjuk számon ma is, mint akiknek az öröksége él és éltet, végképp beleépülve az emberiség közös szellemi birodalmába. Déchy Mór a Kaukázust hódította meg. Égbenyúló sziklái között elsőnek tárta fel a földrajz és a geológia titkait. A tudomány nevében hódított. A maga győzelme jeléül az óriási hegybirodalom legmagasabb csúcsára kitűzte a piros-fehér-zöld lobogót. Jelezve, hogy magyar föld fia vállalkozott emberfeletti áldozatra, kitartásra. De ez a zászló nem a magyar hatalom, hanem a magyar szolgálat jele volt a Kaukázus ormán. Kis népek, meggyötört nemzetek számára néha ennyi vigaszt hagy a történelem: nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz „csuda dolgokat”. Vajon egyáltalán ismerik-e Berzsenyi Dániel versét vagy bár a költő nevét ezek a szoboravatásra elhozott érdi kisdiákok? Gyermekek, akik a Himnusz és a Szózat éneklése közben némán állnak, mint egy távoli világból érkezett államfő, akinek fogalma sincs, hogy mit játszik tiszteletére a zenekar. Beleszámítjuk-e nemzeti javaink letárába, a „csuda dolgok” közé — az irodalmi műveken túl — a tudomány magyar alkotásait? A Magyarok III. Világkongresszusa erre is vállalkozott. Kitűnik ilyenkor, hogy szám szerint talán többen vannak azok, akik szülőhazájukon kívül, attól távol érték el jelentős tudományos eredményeiket. Hogy a földabroszon rengeteg apró magyar zászlót tűzhetnénk ki, tudományos intézetek, kutatóállomások, egyetemek, könyvtárak ormaira. Nem azt igazolná ez a zászlóerdő, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Bár néha — sajnos — ezt is. Tudósaink java részét a feladat hívta más földi tájakra, akárcsak a földrajzi felfedező Déchy Mórt a Kaukázusba. De vezérelte őket útjukon szaktudományuk művelésének tágabb lehetősége is, mint, mondjuk, Szent- Györgyi Albertet az Egyesült Államokba. Közülük azok sem tagadták meg elindító hazájukat, akiket mostoha történelmi korszakokban értetlenség vagy éppen gyűlölet űzött el tőlünk. Bölcsességük és szívük felülemelte őket a sors buktatóin és a szellemi nemzet alkotó tagjaiként maradtak meg a magyarság felemelésének szolgálatában. Világkongresszusunk megnyitó ünnepségén egy amerikai tudóst köszönthettünk körünkben: Teller Edét, akinek a nevét ismerik az egész világon, és akinek a dicsősége visszaháramlik a szülőhazájára is. Ez a nagy tudós természetes egyszerűséggel vallotta meg, hogy mi köti őt továbbra is a magyar nemzethez. És a nemzet, a befogadó, a nyitott, a hálás nemzet méltó büszkeséggel ünnepelte az atomenergia titkainak tudósát, aki a fizika határait tágította tovább és a pusztításban is páratlan atomerőt az értelem szolgálatába kívánja fogni. Déchy Mór földrajzi látásunk, geológiai ismeretvilágunk határait tágította az egyik legnagyobb sziklabirodalom rejtélyeinek megfejtésével. Műveit ismerik és elismerik a világ földrajzi és földtani szakemberei. Idehaza a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Székfoglaló beszédét 1910- ben, Kaukázusi utazásaim tudományos eredményei címmel tartotta meg. Akár a sport történetében is jegyezni lehetne teljesítményét, a rekordok között. Alpinista, akire aligha illik a tudósokról alkotott sommás elképzelésünk. Fényképez, rajzol, ír, de lélekben is meghódítja a Kaukázus tartományait. Földtani szelvényeit, fényképeit szemlélve is lenyűgöző a műve. Szakemberek tudják igazán felbecsülni, hogy mennyi új ismerettel tágította a földtant, a meteorológiát, mikor leírta, hogy miképpen és milyen gyorsan mozog a gleccserjég, hogyan változnak az éghajlati viszonyok a magashegységekben, miért nagyobb mérvű az eljegesedés a Kaukázus nyugati vidékein, mint a keleti részeken. De az már a néprajzot és annak rokon tudományait gazdagította, amit a kaukázusi népek életéről, megélhetéséről, a vadászatról vagy éppen az ünnepeikről feljegyzett. Talán a legtitokzatosabb európai sziklabirodalmat hozta közelebb az emberiséghez. Petőfi szavaival szabadon élve: a Kaukázust nevezhetjük igazán a hegyek nagyapjának, sőt ősapjának, földrajzi magasságaival és mitológiai mélységeivel. Az emberi történelem legendákkal, titkokkal szőtte be ezt a kolosszust. Déchy Mór előtt jóval kevesebbet tudott a szakma a földtörténeti középkorban keletkezett üledékes kőzeteiről, száraz, kontinentális, másutt éppen mediterrán vagy hegyvidéki éghajlatáról. Még inkább rejtélyként élt a nyugati világ tudatában az 1200 kilométer hosszúságú, néhol 180 kilométer szélességű hegység népessége. Négy nagy nyelvcsalád, ötven, de lehet, hogy száz különböző etnikum együtt. Mostanság meglepetve kapjuk fel a fejünket, ha a grúzok, örmények, azeriek és tucatnyi más kaukázusi nép háborúskodásairól hallunk, olvasunk. Ilyen sokszínű, de tépett világot takartak el a sziklafalak? Felütjük a lexikonokat, adatokat keresünk a kaukázusi népek világáról, és nem is tudjuk, hogy a Déchy Mór nyomában járunk. Felfedezései beleépültek a modern földrajz és néprajz ismeretkörébe. Személytelenné válása tudósi alázatának igazi beteljesedése. Ez az alázatos áldozat követeli meg tőlünk, hogy Déchy Mór emlékét — annyi zárásához hasonlóan — ne engedjük elenyészni. Költők művei tovább élnek akkor is, ha újabb, nagyobb költő támad a nyomukban. A tudományban az újabb felfedezések elhomályosíthatják az elődök teljesítményeit. Ápolni kell hát a feledésbe merülő örökséget. A magyar földrajztudománynak e vonatkozásban szerencséje van. Nemcsak nagy úttörői, felfedezői, rendszerezői voltak — közöttük Déchy Mór vagy éppen gróf Teleki Pál, és annyian mások —, de vannak jól sáfárkodó mai munkásai is, akik példásan számon tartják az elődök hagyatékát. Szerencséje a magyar földrajztudománynak az is, hogy van egy magyar város, Érd, amely gazdasági és kulturális emelkedése jegyében magára vállalta, hogy e diszciplínának „fővárosa” legyen. Szükség volt ehhez olyan helyi földrajztudósokra, amilyen Balázs Dénes, a nagy elődök példáját követő fiatal szervezőre, mint Kubassek János múzeumigazgató, és persze, fogékony városvezetőségre is. Déchy Mór szelleme ide, a magyar földrajztudomány otthonába érkezett haza, Körösi Csoma Sándor, Teleki Sámuel, Sajnovics János, Szepsi Csombor Márton, Reguly Antal, Teleki Pál, Germanus Gyula és mindannyiuk messze elődje, Julianus barát körébe és közösségébe. Csak világjáró utazóból, felfedezőből huszonnyolcat adott ez a nemzet a világnak. Ha elfog kicsinységünk kétsége, érdemes betérnünk ebbe az öreg érdi klasszicista kúriába. A magyar tudomány egyik legfiatalabb műhelyébe. FÉNYJELZŐ Beke György Magyar zászló a Kaukázuson Déchy Mór mellszobra Erdőből templomunkA latkör keretében jutottunk arra az elhatározásra, hogy épüljön egy kápolna is, amellyel kapcsolatosan szerettük volna, hogy az minden magyarok temploma legyen: ökumenikus kápolna. Tavaly augusztusban helyeztük el az alapkövét, II. János Pál pápa szentelte meg magyarországi látogatása során. Dulánszky Jenő statikusnak oroszlánrésze volt a templom megépülésében: olyan az épület szerkezete, hogy kizárólag az látszik, ami fából készült: süllyesztett betongyűrűn van egy acélperem, amelybe közönséges deszkákat állítottak, tetejük a természetes hajlás következtében „borul össze”, így alkotván kupolát, amelyet a tetején acélpánt fog össze. Ezt a szerkezetet különböző áthidaló építészeti megoldások erősítik, de végsősoron az egész épület önmagát tartó, hajlított deszkákból áll. A zárókoszorú kupoláján egy-egy életfa található: minden motívum, amely a kápolnán — akár kívül, akár belül — látható, Csete György műve. Az alapelgondolás az volt, hogy a belső „pikkelyezés” maga is a honfoglaló magyar művészet motívumkincsét hordozza: tarsolylemez-motívumoktól szkíta szarvasig. A kápolnát 1992. augusztus 20-án avatták fel, s teljes egészében az erdőfelügyelőség költségére készült.” Amit belépünk, a kiszélesedő középső térben hatalmas fatörzs a pogány oltárt idéző. Mögötte a falon ugyancsak fából a kereszt, rajta rovásírással a Himnusz első sora: Isten, áldd meg a magyart. Az előtérben turulmadár-relief, szintén fából, körülötte zászlók: az ősi fehér turullal, az Árpád-sávos és a többi. Fölöttünk s körös-körül, amerre csak nézünk: a fa meleg és illatos anyagába zártan — a magyarság népművészetének megannyi motívuma a kecsesen magasba törőhajló-emelkedő faboltozat alatt. Trogmayer Ottó folytatja: „Ezen az épületegyüttesen belül emléket kívánunk állítani a világ magyarságának. Erre három elkészítendő pavilon szolgál majd: az egyiket ideiglenes jelleggel az idei nyárra felállítottuk, mintegy gesztusként is a Magyarok II. Világtalálkozója alkalmából. Mint vihar a falevelet címmel a világba szétszóródott magyarságot mutatta be, mindazokat a földrészeket, amelyeken magyarok élnek. A falakon — levelekből — a történelmi Magyarország térképe: zölddel a magyarlakta, vörösbarna és sárga árnyalatokban a más népek által lakott területek. Egy-egy hatalmas falevél Dél-Amerika, Ausztrália, Észak-Amerika és Európa, Ázsia Afrika — mellettük az ott élő magyarok számával, bennük képek, az ottani magyarság életét reprezentálandó. Varjas Miklós terve és kivitelezése volt ez a pavilon. A címet s az ötletet magamnak vagyok kénytelen tulajdonítani. Ez a cím a hármas pavilon ideiglenes címe is lenne, ezen belül a másik a közös gyökérről, a testvérnépekről szólna, a harmadik pedig — egy fának ága, egy tőről fakadtunk jelleggel — az elcsatolt területeken élő, a Kárpát-medencében, a trianoni országhatárokon kívül fellelhető magyarságot mutatná be. Ehhez kértünk segítséget a Magyarok Világszövetségétől — miután az erdőfelügyelőség az eredeti terv többi pavilonjának megépítéséhez megteremti a szükséges feltételeket. E pavilonok egy része egyébként belül kétszintes lesz, erre a kiállítási felület jobb kihasználása, növelése érdekében van szükség. (Ennek koncepcióját egyébként Füzes Endre, kiviteli tervét Fehér Gábor etnográfus dolgozta ki.) Erdőtörténet éppúgy megtalálható lesz e többi pavilonban, mint a fa felhasználási módjait vagy az ehhez kapcsolódó szellemi tartalmakat bemutató pavilonok. Az életfa-motívumtól az indián totemoszlopig terjed a választék. Elképzeléseink szerint az egyik pavilonban egy hatalmas fát helyezünk el, benne le lehet menni a pincébe, amely az alvilágot, bejárni a középszintet, amely a mi világunkat jelképezi, s fel lehet menni a galériára, vagyis a szellemek világába. A tíz pavilon s a tizenegyedik kápolna egészülne ki a már említett hárommal — a Magyarok Világszövetségének támogatását igénybe véve...” Domonkos László ki idén augusztus 20. után járt az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban, az Árpád-emlékmű, az országos hírűvé lett skanzen és a restaurálandó Feszty-körkép jövőbéli helyszínén, különleges új élménnyel lehetett gazdagabb. Ha pedig — mondjuk — egy őszi délelőttön a pusztából kiemelkedő dombocskán ősi, egyszerre pogány és keresztény impressziókat keltő, ezredév óta tovatűnt s mégis öröktől létezőnek érzett hangulatok összességét idéző építményt lát az ólmos, borús ég hátterével, meg nem állhatja, hogy örömmel és lázasan kutakodni ne kezdjen, időt s energiát nem kímélve: mi, hogyan, ki által, miért? A legújabb s egyben roppant figyelemre méltó pusztaszeri létesítményről és történetéről dr. Trogmayer Ottó, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója beszél: „A kecskeméti erdőfelügyelőség és a Földművelési Minisztérium illetékes főosztálya évek óta támogatja a nemzeti emlékparkot. Köbölös Antalnak és Barátosi Gábornak személy szerint is sokat köszönhetünk. A közelmúltban olyan kiállítás létrehozására adódott lehetőség, amelynek címe, épp a már kialakult kapcsolat jegyében, Erdő és ember lett. Az erdőfelügyelőség pályázatot írt ki, s Füzes Endre, a Néprajzi Múzeum főigazgatója bennünket kért föl arra, hogy dolgozzuk ki, mi mindent tartalmazzon az elképzelés. Négy pályázó közül Csete György nyert, méghozzá azzal, hogy nem nagy tömegű múzeumot, hanem tizenegy pavilont tervezett — fából. A kiállítás jelmondata: az erdő a természet temploma. E gondo MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 1.