Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-06-22 / 13. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 1993. JÚNIUS 22. özel két hetet töltöttem Erdélyben: Székelyudvarhelytől Temesvárig és Marosvásárhelytől Aradig. Részt vetem a Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szovátai konferenciáján, ott voltam Kolozsváron az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) elnökségének ülésén, majd kulturális díjainak ünnepélyes átadásán, előadást tartottam a protestáns találkozó keretében a gyergyószárhegyi irodalmi délutánon, az udvarhelyi Orbán Balázs-társaságban, majd Temesváron és Aradon a magyar iskolák tanárainak. Sok régi barátommal találkoztam és beszélgettem, nyugatiakkal és erdélyiekkel, akikkel már hosszú évek, sőt évtizedek óta váltunk szót a magyarság dolgairól. Zsúfolt napok, folytonos szaladgálás, találkozások, összejövetelek, néha egy-egy csendesebb félóra egyegy pohár sör mellett a szovátai szálloda éttermében vagy a temesvári Lloyd-soron. Mindenekelőtt a szovátai találkozóra igyekeztem, a Marosvásárhely és Székelyudvarhely között fekvő régi fürdőhelyen tartotta ugyanis a nagy hagyományokra visszatekintő Európai Protestáns Szabadegyetem „akadémiai napjait”; ezeken az idén kétszázötven-háromszáz érdeklődő vett részt Nyugat-Európából, Amerikából, Magyarországról és főként Erdélyből. A találkozó előadásai ez idén a kereszténység—megújulás—társadalom témakörét járták körül. A nyugat-európai magyar protestáns értelmiséget összefogó szervezet korábban is a keresztény egység jegyében és vágyában dolgozott, együttműködve az ugyancsak a nyugati világban tevékenykedő katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom — Pax Romana szervezeteivel. Az idei összejövetelen is nagy szerepet kapott az ökumenizmus gondolata, nemcsak az áldozócsütörtökön a szovátai református templomban megtartott közös istentiszteleten , amelyen Vályi Nagy Ágnes bázeli magyar református lelkész és teológus, valamint Kányádi Sándor, Kossuthdíjas költő mellett Tempfli József nagyváradi római katolikus megyéspüspök, továbbá a szovátai román ortodox lelkész is szolgálatot vállalt és igét hirdetett —, hanem az „akadémiai napok” tartalmas előadásaiban és beszélgetéseiben is. Az igen gazdag „akadémiai napok” keretében több gondolatébresztő előadás is elhangzott, így például Bárczay Gyulának, a Szabadegyetem távozó elnökének előadása a kereszténység és a szabadság viszonyáról, Frenkl Róbert orvosprofesszor előadása az ifjúság nevelésének keresztény stratégiájáról, Kende Péter párizsi egyetemi tanár előadása a világnézeti nyitottság előnyeiről vagy Szőllősy Árpád beszámolója a Protestáns Szabadegyetem eddigi történetéről, törekvéseiről. Nekem — hadd üssek meg néhány szó erejéig személyes hangot — elsősorban Bárczay Gyula előadása nyújtott igazi élményt, ő ugyanis a közép-európai népek és országok közeljövőjének távlatába helyezte azt a kérdést, hogy vajon a keresztények miként szolgálhatják a régióban most kibontakozó egyéni és közösségi szabadság ügyét. Fejtegetései során önkritikus hangot megütve, arról is beszélt, hogy a kereszténységnek most már teljes erejével a szabadság mellé kell állnia. Ugyancsak érdekes volt az a kerekasztal-beszélgetés, amelynek keretében református, evangélikus, unitárius, római katolikus, sőt román ortodox lelkészek, teológusok vagy társadalomtudósok szóltak a keresztény ökumenizmus követelményeiről és lehetőségeiről, valamint a közép- és keleteurópai országok megújulásának esélyeiről. A találkozót igen jól sikerült erdélyi irodalmi délután egészítette ki, ezt a gyergyószárhegyi Lázár-kastély gyönyörűen helyreállított „lovagtermében” rendezték meg. Ezen a találkozón, amelyet e sorok írója vezetett be, Sütő András, Szilágyi István, Egyed Emese, Bálint Tibor, Farkas Árpád, Kovács András Ferenc és Kántor Lajos olvasott fel írásaiból, Lászlóffy Aladár pedig budapesti betegágyából küldte el verseit. A felolvasások utáni beszélgetés során a szabadegyetem külföldi vendégei megismerkedhettek az erdélyi magyar irodalom súlyos gondjaival, köztük a könyvkiadás és a folyóiratszerkesztés nehézségeivel is. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szovátai és gyergyószárhegyi összejövetelének így többszörös eredménye volt: nemcsak a gazdag és értékes szellemi program és nem csupán az, hogy az erdélyi magyar értelmiség számos képviselője megismerkedhetett a nyugati magyar értelmiség képviselőivel, hanem az is, hogy ez utóbbiak hitelesen, a helyszínen találkozhattak az erdélyi gondokkal, törekvésekkel és reményekkel. A nyugati világban élő magyarok — és ezek sorában mindenekelőtt olyan mozgalmak és közösségek, mint amilyen a Protestáns Szabadegyetem is — eddig is sokat tettek annak érdekében, hogy a kisebbségi magyarság helyzetéről a nagyvilág színe előtt hiteles tájékoztatást adjanak. Most, az erdélyi összejövetelen — amelynek programjához, éppen a találkozó első napján, hozzátartozott Marosvásárhely meglátogatása, részvétel a hírneves református vártemplomban megtartott istentiszteleten és látogatás a Teleki Tékában — nos, az erdélyi találkozó csak növelte és elmélyítette a nyugati Találkozó Szovátán, Gyergyószárhegyen ERDÉLY, PÉLDABESZÉD FÉNYJELZŐ Szemüvegcsere szellemre szabottan Szabédi Emléknapok, 1993 Nem ez az egyetlen erdélyi rendezvény amely, az elmúlt évben újjászervezett Anya- / nyelvi Konferencia folyamatos jelenlétét bizonyítja, jelentőségét tekintve pedig mindenképpen a kassai Kazinczy Napok és a szabadkai Kosztolányi-emlékezés -A- B mellé sorolandó. Mindkét mozzanatot hangsúlyosnak érzem, a folyamatosságot és a rangos jelenlétet egyaránt. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságaként működő Anyanyelvi Konferencia ugyanis így tölti be igazán hivatását, támaszkodva a kisebbségi magyarság kulturális önszerveződésére s ugyanakkor támogatva is őt. Ahogy Kassán például a CSEMADOK, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Korunk Stúdió volt és lehetett a rendezvény társszervezője. „Amikor Szabédi emléke előtt tisztelgünk, voltaképpen magyarságunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz való hűségünket fejezzük ki” — mondotta Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke a Szabédi-hagyatékot őrző Lázár utcai emlékházban. Ahol a hétköznapokon is otthonra lelhetnek, kik ma elkötelezettjei annak az eszmének, amelyet a maga idejében Szabédi képviselt — emelte ki Kántor Lajos, az AK erdélyi társelnöke. Az AK és a Magyarok Világszövetsége koszorúját — sokatmondó tény ez is — Gál Sándor, az AK szlovákiai társelnöke helyezte el a Szabédi-emlékház falán. Ahogy a tavalyi, az idei eseménysor sem vádolható a manapság ismét eluralkodó (csupán más előjelű?) fesztivizmussal. Az idei Szabédi Emléknapok lényege ugyanis az utóbbi fél évszázad tanulságainak összegzése volt. Erre kínált kiváló lehetőséget az Unitárius Püspökség dísztermében megtartott tudományos ülésszak, melynek előadói (Markó Béla, Borbándi Gyula, Pomogáts Béla, Molnár Gusztáv, Czine Mihály, Láng Gusztáv, Nagy György és K. Lengyel Zsolt) ugyanazokra a kérdésekre próbáltak válaszolni, melyeket Szabédi 1943-ban a magyar szellemi élet legkiválóbbjainak (mondhatni: szellemre szabottan) feltett. És amelyek — miként a Jékely Zoltánnal, Kiss Jenővel, Bsrödi Györggyel, Asztalos Istvánnal szerkesztett Termés című, negyedévenként megjelenő irodalmi folyóirat 1943. nyári számából kiderül — ebben a felismerésben gyökereznek: „Aggodalommal látjuk, hogy szellemi életünket az elkülönülés és a fejetlenség veszedelme fenyegeti. Minden gondolat ellenséget keres magának, és minden gondolat egyeduralomra tör. Véleményünk szerint ez a jelenség nem maguknak a gondolatoknak a természetéből következik, hanem abból, hogy a rabul ejtett gondolatot szolgálóként akarja felhasználni elfogultság, érdek és szenvedély.” Korántsem volt véletlen ez a máig visszhangzó 1943-as ankét, hiszen a Termés (spiritus rectora: Szabédi László) közismerten a szellemi tisztánlátás fórumának bizonyult. Az úgynevezett „második erdélyi írónemzedék” eszmetisztázó műhelye volt. Köztük — hangsúlyozottan — a népi irodalom eszményé, a — Borbándi Gyula által 1993-ban értekezése tárgyául választott — kritikai önismeretet szolgáló népiségé. A Termés-csoport a szabad véleményalkotás és -kinyilvánítás igényével lépett föl Kolozsvárt 1942 és 1944 között, s ez leginkább a teoretikus Szabédi és a tanulmányokkal, bírálatokkal is jelentkező Bözödi György írásaiban manifesztálódott. Szabédi a huszadik század első felében azért tartotta annyira lényegbevágónak a népi irányzat ügyét, mert tisztában volt azzal, hogy a közép-kelet-európai térségben az irodalomnak sok mindent magára kell vállalnia, ami nem irodalmi kérdés, de azt „csak az irodalom területén és eszközeivel lehet szőnyegre hozni”. A közös sors, a közös történelmi helyzet közös feladatokat ró ezeknek a népeknek az irodalmára — érvelt Szabédi a Termésben —, tehát nem szabad megengedniük, hogy a népeket egymás ellen uszító politika szembeállítsa őket egymással. Ne a propaganda, ne a napi sajtó által szállított érvek és értékítéletek legyenek mérvadóak az egymáshoz való viszonyulásban, hanem a népek sorskérdéseit megszólaltató közép-kelet-európai irodalom szemüvegén át figyeljenek egymásra. Éppen ezért — figyelmeztet Szabédi —: „hasznos volna néha kicserélni szemüvegeinket, hogy egymást és a magunk életét is jobban megértsük”. Cseke Péter magyarok érdeklődését és elkötelezettségét az erdélyi magyarság iránt. A magyar értelmiség nagy része már régóta figyel Erdélyre, és most, hogy az 1989-es romániai változások következtében ismét megnyíltak Erdély nyugati kapui (ha a bukaresti kormány intézkedései tesznek is arról, hogy ne lehessen igazán könnyen átlépni a küszöböt), ide is ellátogat. Legalábbis a szovátai szállodában, az udvarhelyi RMDSZ irodájában, a kolozsvári főtéren szüntelenül magyarországi és nyugat-európai, sőt amerikai ismerősökbe ütköztem. Mindenki friss élmények és tapasztalatok birtokában kommentálta az erdélyi eseményeket, a magyar iskolák helyzetét, amely ma sem kedvezőbb, vagy éppen a kolozsvári „varrás” polgármester új meg új támadásait a magyar kultúra intézményei ellen. Mi általában azt szoktuk számon tartani, hogy mi mindennel támogatjuk az erdélyi magyar értelmiség küzdelmes életét, helytállását a mostoha viszonyok között. Szükség is van erre a támogatásra, az ottani magyarság az elmúlt negyven-ötven év leforgása alatt elveszítette szinte mindenét. Nemcsak személyes vagyonát, családi örökségét, a sok évtizedes szorgos munka eredményeit, hanem intézményes, közületi javait is. Nincsenek iskolaépületei, művelődési létesítményei, illetve e tekintetben az erdélyi magyarság csupán a töredékét birtokolja annak, ami a trianoni szerződést követő hatalomváltozás idején a kezében volt. Ezért is oly szükséges az anyaország (az egész magyarság) támogatása, hiszen abban, hogy az erdélyi magyarság egy iskolaépülethez, egy szerkesztőségi helyiséghez vagy egy művelődési házhoz hozzájusson, a budapesti segítőkészségnek is meg kell mozdulnia. Van mégis valami, amiben mi kaptunk Erdélytől támogatást, biztatást. Ugyanis az erdélyi magyarság áldozatos helytállása nemzeti kultúrájának és önazonosságának védelmében, az egész magyarság számára példát és biztatást jelentett. Ennyiben szerepe volt abban, hogy Magyarországon megszülessenek, megerősödjenek a nemzeti identitás helyreállítására irányuló szándékok és törekvések. Ebben az egész magyarság — a Kárpát-medencében és a nyugati világban egyaránt — Erdély tanítványa volt. Ezért tehát értetlenkedve hallgatom újabban az olyan hangokat, amelyek megkérdőjelezik az erdélyi magyarok kulturális támogatásának fontosságát, vagy azt, hogy az anyaországnak e támogatás érdekében anyagi áldozatot kell hoznia. Az erdélyi magyarság ma is igen sok követésre méltó példát mutat. A kulturális és oktatási intézmények felépítésének szolgálata, a bátor szembeszegülés minden erőszakkal, a közéleti cselekvés egységének megőrzésére irányuló erőfeszítések — mindez elgondolkodtató erkölcsi példaadást jelent. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy Erdélyben akkor lanyhulnak az önvédelem erői és akkor repedezik a cselekvés egysége, ha magyarországi politikusok próbálnak beavatkozni az ottani közéletbe, s átültetni oda a hazai politikai türelmetlenséget, indulatokat. Erdély remélhetőleg ezektől az ártalmaktól meg fogja védeni magát, hiszen tapasztalataim szerint is, a hírneves erdélyi tolerancia és politikai bölcsesség ma is működőképes, eleven hagyomány és szellemi erő. Erdélyben járva kicsit visszanyerem bizakodásomat, s arra gondolok, talán mégsem vagyunk viszályokra ítélve, és arra, hogy minden előrelátás nélkül leromboljuk azokat az értékeket, amelyeket a szerencsés történelmi helyzet következtében létrehoztunk. A világ magyarsága sokat tanulhat az erdélyiek intézményeitől, műhelyeitől, mint ahogy az erdélyiek is sokat tanultak az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem előadóitól. A szerves és elmélyült szellemi együttműködésnek jött el az ideje, már csak azért is, hogy egyszer, legalább lelki és szellemi értelemben, a nemzeti kultúra egységének helyreállításában, beforrhassanak a darabokra szakított nemzet történelmi sebei. Pomogáts Béla