Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-06-22 / 13. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 1993. JÚNIUS 22. özel két hetet töltöttem Erdélyben: Székelyudvarhelytől Temesvárig és Marosvásárhelytől Aradig. Részt vetem a Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szovátai konferenciá­ján, ott voltam Kolozsváron az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) elnökségé­nek ülésén, majd kulturális díjainak ünnepélyes átadásán, előadást tartottam a protestáns találko­zó keretében a gyergyószárhegyi irodalmi dél­utánon, az udvarhelyi Orbán Balázs-társaság­­ban, majd Temesváron és Aradon a magyar is­kolák tanárainak. Sok régi barátommal találkoz­tam és beszélgettem, nyugatiakkal és erdélyiek­kel, akikkel már hosszú évek, sőt évtizedek óta váltunk szót a magyarság dolgairól. Zsúfolt na­pok, folytonos szaladgálás, találkozások, össze­jövetelek, néha egy-egy csendesebb félóra egy­­egy pohár sör mellett a szovátai szálloda étter­mében vagy a temesvári Lloyd-soron. Mindenekelőtt a szovátai találkozóra igye­keztem, a Marosvásárhely és Székelyudvarhely között fekvő régi fürdőhelyen tartotta ugyanis a nagy hagyományokra visszatekintő Európai Protestáns Szabadegyetem „akadémiai napjait”; ezeken az idén kétszázötven-háromszáz érdek­lődő vett részt Nyugat-Európából, Amerikából, Magyarországról és főként Erdélyből. A találko­zó előadásai ez idén a kereszténység—megúju­lás—társadalom témakörét járták körül. A nyu­gat-európai magyar protestáns értelmiséget összefogó szervezet korábban is a keresztény egység jegyében és vágyában dolgozott, együtt­működve az ugyancsak a nyugati világban tevé­kenykedő katolikus Magyar Értelmiségi Mozga­lom — Pax Romana szervezeteivel. Az idei összejövetelen is nagy szerepet kapott az öku­­menizmus gondolata, nemcsak az áldozócsütör­tökön a szovátai református templomban meg­tartott közös istentiszteleten , amelyen Vályi Nagy Ágnes bázeli magyar református lelkész és teológus, valamint Kányádi Sándor, Kossuth­­díjas költő mellett Tempfli József nagyváradi ró­mai katolikus megyéspüspök, továbbá a szová­tai román ortodox lelkész is szolgálatot vállalt és igét hirdetett —, hanem az „akadémiai na­pok” tartalmas előadásaiban és beszélgetéseiben is. Az igen gazdag „akadémiai napok” kereté­ben több gondolatébresztő előadás is elhangzott, így például Bárczay Gyulának, a Szabadegye­tem távozó elnökének előadása a kereszténység és a szabadság viszonyáról, Frenkl Róbert or­vosprofesszor előadása az ifjúság nevelésének keresztény stratégiájáról, Kende Péter párizsi egyetemi tanár előadása a világnézeti nyitottság előnyeiről vagy Szőllősy Árpád beszámolója a Protestáns Szabadegyetem eddigi történetéről, törekvéseiről. Nekem — hadd üssek meg né­hány szó erejéig személyes hangot — elsősor­ban Bárczay Gyula előadása nyújtott igazi él­ményt, ő ugyanis a közép-európai népek és or­szágok közeljövőjének távlatába helyezte azt a kérdést, hogy vajon a keresztények miként szol­gálhatják a régióban most kibontakozó egyéni és közösségi szabadság ügyét. Fejtegetései so­rán önkritikus hangot megütve, arról is beszélt, hogy a kereszténységnek most már teljes erejé­vel a szabadság mellé kell állnia. Ugyancsak ér­dekes volt az a kerekasztal-beszélgetés, amely­nek keretében református, evangélikus, unitári­us, római katolikus, sőt román ortodox lelké­szek, teológusok vagy társadalomtudósok szól­tak a keresztény ökumenizmus követelményei­ről és lehetőségeiről, valamint a közép- és kelet­európai országok megújulásának esélyeiről. A találkozót igen jól sikerült erdélyi irodalmi délután egészítette ki, ezt a gyergyószárhegyi Lázár-kastély gyönyörűen helyreállított „lovag­termében” rendezték meg. Ezen a találkozón, amelyet e sorok írója vezetett be, Sütő András, Szilágyi István, Egyed Emese, Bálint Tibor, Far­kas Árpád, Kovács András Ferenc és Kántor La­jos olvasott fel írásaiból, Lászlóffy Aladár pedig budapesti betegágyából küldte el verseit. A fel­olvasások utáni beszélgetés során a szabadegye­tem külföldi vendégei megismerkedhettek az er­délyi magyar irodalom súlyos gondjaival, köz­tük a könyvkiadás és a folyóiratszerkesztés ne­hézségeivel is. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegye­tem szovátai és gyergyószárhegyi összejövetelé­nek így többszörös eredménye volt: nemcsak a gazdag és értékes szellemi program és nem csu­pán az, hogy az erdélyi magyar értelmiség szá­mos képviselője megismerkedhetett a nyugati magyar értelmiség képviselőivel, hanem az is, hogy ez utóbbiak hitelesen, a helyszínen talál­kozhattak az erdélyi gondokkal, törekvésekkel és reményekkel. A nyugati világban élő magya­rok — és ezek sorában mindenekelőtt olyan mozgalmak és közösségek, mint amilyen a Pro­testáns Szabadegyetem is — eddig is sokat tet­tek annak érdekében, hogy a kisebbségi magyar­ság helyzetéről a nagyvilág színe előtt hiteles tá­jékoztatást adjanak. Most, az erdélyi összejöve­telen — amelynek programjához, éppen a talál­kozó első napján, hozzátartozott Marosvásár­hely meglátogatása, részvétel a hírneves refor­mátus vártemplomban megtartott istentiszteleten és látogatás a Teleki Tékában — nos, az erdélyi találkozó csak növelte és elmélyítette a nyugati Találkozó Szovátán, Gyergyószárhegyen ERDÉLY, PÉLDABESZÉD FÉNYJELZŐ Szemüvegcsere szellemre szabottan Szabédi Emléknapok, 1993 N­em ez az egyetlen erdélyi rendezvény amely, az elmúlt évben újjászervezett Anya- /­­ nyelvi Konferencia folyamatos jelenlétét bizonyítja, jelentőségét tekintve pedig­­ mindenképpen a kassai Kazinczy Napok és a szabadkai Kosztolányi-emlékezés -A- B mellé sorolandó. Mindkét mozzanatot hangsúlyosnak érzem, a folyamatosságot és a rangos jelenlétet egyaránt. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságaként műkö­dő Anyanyelvi Konferencia ugyanis így tölti be igazán hivatását, támaszkodva a kisebbségi magyarság kulturális önszerveződésére s ugy­anakkor támogatva is őt. Ahogy Kassán például a CSEMADOK, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Korunk Stúdió volt és lehetett a rendezvény társszervezője. „Amikor Szabédi emléke előtt tisztelgünk, voltaképpen magyarságunkhoz, anyanyelvünk­höz, kultúránkhoz való hűségünket fejezzük ki” — mondotta Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke a Szabédi-hagyatékot őrző Lázár utcai emlékházban. Ahol a hétköznapo­kon is otthonra lelhetnek, kik ma elkötelezettjei annak az eszmének, amelyet a maga idejében Szabédi képviselt — emelte ki Kántor Lajos, az AK erdélyi társelnöke. Az AK és a Magyarok Világszövetsége koszorúját — sokatmondó tény ez is — Gál Sándor, az AK szlovákiai társelnö­ke helyezte el a Szabédi-emlékház falán. Ahogy a tavalyi, az idei eseménysor sem vádolható a manapság ismét eluralkodó (csupán más előjelű?) fesztivizmussal. Az idei Szabédi Emléknapok lényege ugyanis az utóbbi fél évszázad ta­nulságainak összegzése volt. Erre kínált kiváló lehetőséget az Unitárius Püspökség dísztermében megtartott tudományos ülésszak, melynek előadói (Markó Béla, Borbándi Gyula, Pomogáts Béla, Molnár Gusztáv, Czine Mihály, Láng Gusztáv, Nagy György és K. Lengyel Zsolt) ugyanazokra a kérdésekre próbáltak válaszolni, melyeket Szabédi 1943-ban a magyar szellemi élet legkiválóbbjai­nak (mondhatni: szellemre szabottan) feltett. És amelyek — miként a Jékely Zoltánnal, Kiss Jenő­vel, Bsrödi Györggyel, Asztalos Istvánnal szerkesztett Termés című, negyedévenként megjelenő irodalmi folyóirat 1943. nyári számából kiderül — ebben a felismerésben gyökereznek: „Aggoda­lommal látjuk, hogy szellemi életünket az elkülönülés és a fejetlenség veszedelme fenyegeti. Min­den gondolat ellenséget keres magának, és minden gondolat egyeduralomra tör. Véleményünk szerint ez a jelenség nem maguknak a gondolatoknak a természetéből következik, hanem abból, hogy a rabul ejtett gondolatot szolgálóként akarja felhasználni elfogultság, érdek és szenvedély.” Korántsem volt véletlen ez a máig visszhangzó 1943-as ankét, hiszen a Termés (spiritus rec­­tora: Szabédi László) közismerten a szellemi tisztánlátás fórumának bizonyult. Az úgynevezett „második erdélyi írónemzedék” eszmetisztázó műhelye volt. Köztük — hangsúlyozottan — a népi irodalom eszményé, a — Borbándi Gyula által 1993-ban értekezése tárgyául választott — kritikai önismeretet szolgáló népiségé. A Termés-csoport a szabad véleményalkotás és -kinyilvánítás igényével lépett föl Kolozsvárt 1942 és 1944 között, s ez leginkább a teoretikus Szabédi és a tanulmányokkal, bírálatokkal is jelentkező Bözödi György írásaiban manifesztálódott. Szabédi a huszadik század első felében azért tartotta annyira lényegbevágónak a népi irányzat ügyét, mert tisztában volt azzal, hogy a közép-kelet-euró­­pai térségben az irodalomnak sok mindent magára kell vállalnia, ami nem irodalmi kérdés, de azt „csak az irodalom területén és eszközeivel lehet szőnyegre hozni”. A közös sors, a közös történelmi helyzet közös feladatokat ró ezeknek a népeknek az irodalmára — érvelt Szabédi a Termésben —, tehát nem szabad megengedniük, hogy a népeket egymás ellen uszító politika szembeállítsa őket egy­mással. Ne a propaganda, ne a napi sajtó által szállított érvek és értékítéletek legyenek mérvadóak az egymáshoz való viszonyulásban, hanem a népek sorskérdéseit megszólaltató közép-kelet-európai irodalom szemüvegén át figyeljenek egymásra. Éppen ezért — figyelmeztet Szabédi —­: „hasznos volna néha kicserélni szemüvegeinket, hogy egymást és a magunk életét is jobban megértsük”. Cseke Péter magyarok érdeklődését és elkötelezettségét az erdélyi magyarság iránt. A magyar értelmiség nagy része már régóta figyel Erdélyre, és most, hogy az 1989-es romá­niai változások következtében ismét megnyíltak Erdély nyugati kapui (ha a bukaresti kormány intézkedései tesznek is arról, hogy ne lehessen igazán könnyen átlépni a küszöböt), ide is ellá­togat. Legalábbis a szovátai szállodában, az ud­varhelyi RMDSZ irodájában, a kolozsvári főté­ren szüntelenül magyarországi és nyugat-euró­pai, sőt amerikai ismerősökbe ütköztem. Min­denki friss élmények és tapasztalatok birtokában kommentálta az erdélyi eseményeket, a magyar iskolák helyzetét, amely ma sem kedvezőbb, vagy éppen a kolozsvári „varrás” polgármester új meg új támadásait a magyar kultúra intézmé­nyei ellen. Mi általában azt szoktuk számon tartani, hogy mi mindennel támogatjuk az erdélyi ma­gyar értelmiség küzdelmes életét, helytállását a mostoha viszonyok között. Szükség is van erre a támogatásra, az ottani magyarság az elmúlt negyven-ötven év leforgása alatt elveszítette szinte mindenét. Nemcsak személyes vagyonát, családi örökségét, a sok évtizedes szorgos mun­ka eredményeit, hanem intézményes, közületi javait is. Nincsenek iskolaépületei, művelődési létesítményei, illetve e tekintetben az erdélyi magyarság csupán a töredékét birtokolja annak, ami a trianoni szerződést követő hatalomválto­zás idején a kezében volt. Ezért is oly szüksé­ges az anyaország (az egész magyarság) támo­gatása, hiszen abban, hogy az erdélyi magyar­ság egy iskolaépülethez, egy szerkesztőségi he­lyiséghez vagy egy művelődési házhoz hozzá­jusson, a budapesti segítőkészségnek is meg kell mozdulnia. Van mégis valami, amiben mi kaptunk Er­délytől támogatást, biztatást. Ugyanis az erdélyi magyarság áldozatos helytállása nemzeti kultú­rájának és önazonosságának védelmében, az egész magyarság számára példát és biztatást je­lentett. Ennyiben szerepe volt abban, hogy Ma­gyarországon megszülessenek, megerősödjenek a nemzeti identitás helyreállítására irányuló szándékok és törekvések. Ebben az egész ma­gyarság — a Kárpát-medencében és a nyugati világban egyaránt — Erdély tanítványa volt. Ezért tehát értetlenkedve hallgatom újabban az olyan hangokat, amelyek megkérdőjelezik az erdélyi magyarok kulturális támogatásának fon­tosságát, vagy azt, hogy az anyaországnak e tá­mogatás érdekében anyagi áldozatot kell hoz­nia. Az erdélyi magyarság ma is igen sok köve­tésre méltó példát mutat. A kulturális és oktatá­si intézmények felépítésének szolgálata, a bátor szembeszegülés minden erőszakkal, a közéleti cselekvés egységének megőrzésére irányuló erőfeszítések — mindez elgondolkodtató erköl­csi példaadást jelent. Mint ahogy az is elgon­dolkodtató, hogy Erdélyben akkor lanyhulnak az önvédelem erői és akkor repedezik a cselek­vés egysége, ha magyarországi politikusok pró­bálnak beavatkozni az ottani közéletbe, s átül­tetni oda a hazai politikai türelmetlenséget, in­dulatokat. Erdély remélhetőleg ezektől az ártal­maktól meg fogja védeni magát, hiszen tapasz­talataim szerint is, a hírneves erdélyi tolerancia és politikai bölcsesség ma is működőképes, ele­ven hagyomány és szellemi erő. Erdélyben járva kicsit visszanyerem bizako­dásomat, s arra gondolok, talán mégsem va­gyunk viszályokra ítélve, és arra, hogy minden előrelátás nélkül leromboljuk azokat az értéke­ket, amelyeket a szerencsés történelmi helyzet következtében létrehoztunk. A világ magyarsá­ga sokat tanulhat az erdélyiek intézményeitől, műhelyeitől, mint ahogy az erdélyiek is sokat ta­nultak az Európai Protestáns Magyar Szabad­­egyetem előadóitól. A szerves és elmélyült szel­lemi együttműködésnek jött el az ideje, már csak azért is, hogy egyszer, legalább lelki és szellemi értelemben, a nemzeti kultúra egységé­nek helyreállításában, beforrhassanak a dara­bokra szakított nemzet történelmi sebei. Pomogáts Béla

Next