Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-06-22 / 13. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 1993. JÚNIUS 21 kínosan ügyel arra, hogy nyelvhasználata pontos, mennél gazdagabb, minél árnyaltabb legyen. S hadd dicsekedjem: ha itthon vagyok, nemegyszer megjegyzik, milyen szépen beszélek magyarul. Gyakran olyanok is, akik nem tudják, hogy „kül­földi” vagyok. Ez, persze, nagyon jólesik. Az anyanyelvemet egyébként is igyekszem komo­lyan venni. Két nagy lányom például tökéletesen beszél, ír, olvas magyarul, noha ők már a máso­dik generációból valók. Remélem, most még csak egyesztendős unokám is megtanulja még a nyelvünket. Hadd jegyezzem meg: nemcsak mi vagyunk ezzel így, megőrzik eredeti nyelvüket például az Amerikában élő kínaiak vagy olaszok és mások is. Vannak, persze, akik egyéni utakon járnak, s mindenképp be akarnak épülni a befogadó társa­dalomba, svájciabbak óhajtanak lenni a svájciak­nál, s az otthoni nyelvet, kitelepülésük után egy­két évvel — úgymond — csupán „törik”. Az ilyen embereket általában nem kedvelik az ősho­nosok. De különben is egyszerűbb, meg böl­­csebb, ha az ember megőrzi identitását. Úgy hi­szem különben is, hogy aki nem vállalja önmagát teljességében, az rendszerint igen labilis karakte­rű ember lehet. Jómagam egyébként, mint el­mondtam, Svájcon kívül, más országokban is él­tem, s mindenütt tanultam valamit. A svájciaktól a közismert erényeket, rendszeretetet, józanságot, pontosságot, udvariasságot, türelmet; s ezek, per­sze, mind igen hasznos tulajdonságok. Ám noha például Dürrenmatt, Max Frisch és mások nevét világszerte ismerik, az szintén ismeretes, hogy Svájc művészeti, kulturális téren, közműveltség dolgában nem jár épp élen. Ezt tudomásul kell venni, hiszen minden országnak megvannak az előnyei, hátrányai. És különben is: a számára szükséges kulturális légkört az ember meg tudja önmaga és vele egyívású barátai, szellemi szö­vetségesei számára teremteni. Jómagam az emlí­tett kör révén szinte minden nyugati magyar új­ság szerkesztőségével, igen sok kint élő magyar kiválósággal — Márai Sándortól Cs. Szabó Lász­lóig, Borbándi Gyulától Tollas Tiborig, Méray Tibortól Békés Gellértig, s napestig sorolhatnám a többieket — igen jó, nemegyszer baráti kap­csolatba kerültem. De voltak és vannak, persze, svájci, francia és más nemzetbeli ismerőseim, ba­rátaim is, így összegezhetem mondandómat: cseppet sem lettem kevésbé magyar attól, hogy más nyelveken is értek, más kultúrákhoz is köze­lítettem. • Sok külföldön élő magyar elbizonytalano­dott mostanában, mert a rendszerváltás óta esetleg számonkérik rajta: ha politikai vagy netán lelkiismereti okok miatt távozott, most, hogy efféle indokai nem lehetnek, miért él to­vábbra is odakinn. S valóban: ha már nem a tagadás, az ellenállás szellemének őrzése a dolga, maradt-e egyáltalán feladata a Nyuga­ton élő magyarságnak? — Ezeket a kérdéseket, persze, minden egy­kori emigráns fölteszi magának, hiszen távolléte ma már nem emigráció. S vannak is, akik hazatér­nek. Ám sok olyan magyar is van, akit családja, munkája és érzelmei már a befogadó országhoz is kötnek. A Nyugaton élő magyarságnak minda­mellett maradt épp elég dolga napjainkra. Most már valóban nem a szembenállás a dolgunk, ha­nem a kapcsolatteremtés, a segítés, a híradás, a közvetítés. Más nyelveket is tudunk, más nemze­teket, népeket ismerünk közvetlen közelről, így sok mindenben tolmácsolhatunk. Politikában, kultúrában, gazdaságban és sok egyébben. Segít­hetünk abban, hogy hiteles, reális kép alakuljon ki Magyarországról Európában és világszerte. S még valamiben juthat ránk kivételes szerep. Valljuk meg, sokunkat bánt, hogy mennyi méltat­lan erőpazarlással járnak az otthoni viták, csete­paték. Mi, igaz, távolabb vagyunk, s van, amihez nincs meg a kellő ismeretünk, és jogunk sincs ahhoz, hogy bizonyos dolgokba beleszóljunk. De birtokában vagyunk bizonyos információknak, amelyeknek talán otthon hasznát vehetik. És eb­­ben­ abban van olyan rálátásunk, távlatunk, mely segíthet a hazai önmegítélésben, mértéktartásban, arányérzék-serkentésben. elsőséges ünnepségre — könyvtár­­avatásra gyűltek össze a genfi ma-­­­a­­gyarok 1993. március 19-én este a Chemin de Terroux 21. szám alatti könyvtár helyiségében. — Bizony, majdnem szűknek bizonyult az avatandó új „Műhely”, olyan sokan jöttek el, hogy együtt örüljenek a nagy eseménynek: magyar könyvtára is van Genfnek. A könyvtár, mint tudjuk, a nyelv, az iroda­lom, a kultúra őrzője, ahol magyar könyvtár van, ott remény is van arra, hogy felnövekvő nemzedékek sora fog majd megismerkedni a magyar irodalom gyöngyszemeivel, remény van arra, hogy sok új barátja lesz még nyelvünknek, kultúránknak, hazánknak. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével dr. Boytha György nagykövet, a genfi Magyar ENSZ-misszió vezetője, aki köszöntő beszédben méltatta a könyvtárt alapító és a gyűjteménynek saját házában helyt adó Szabó Zoltán önfeláldo­zó munkáját. A Genfi Magyar Egyesület nevében Cseh Zsigmond, az egyesület alelnöke mondott kö­szönetet a könyvtár létrehozásáért, valamint az egyetemes magyarságért végzett több mint negyvenéves tevékenységért. Méltán nevezte az alelnök úr mérföldkőnek ezt a napot a genfi ma­gyar közösség számára, mert jóllehet a gyakor­latban a könyvtár évek óta működött, hivatalos megnyitójára mégis csak most, ezen a napon ke­rült sor. Az ünnepséget, a helyhez és az alkalomhoz illően, dr. Vekerdi Józsefnek, az Országos Szé­chényi Könyvtár nemzetközi csereosztálya ve­zetőjének előadása zárta, melyben az előadó is­mertette a jelenlévőkkel, hogyan támogatja nemzeti könyvtárunk könyvekkel, folyóiratok­kal, szakmai segítséggel a kisebbségben élő ma­gyarságot. Megragadván az ünnepi alkalmat, a könyvtár történetéről, a gyarapítás módjáról, a gyűjte­mény jellegéről faggattuk Szabó Zoltánt, a könyvtár alapítóját. • Mikor és hogyan jött létre ez a ma már több mint ötezer könyvet tartalmazó gyűjte­mény?­­ A könyvtár magvát saját könyveim képez­ték, mintegy háromszáz darab, valamennyi az emigrációban megjelent magyar nyelvű kiad­vány volt. Magyarországról érkező vendégeim­nek gyűjtöttem ezeket a műveket, mert 1985— 86-ban otthon még nem lehetett olyan könyvek­hez hozzájutni, mint például Duray Miklós ku­tyaszorítója. • Miként formálódott az a kis kézikönyv­tár ilyen gazdag gyűjteménnyé?­­ Részben hagyaték révén, ugyanis gyakran előfordul, hogy egy-egy családban már senki nem beszél magyarul, így az elhunyt honfitársa­ink hagyatékában lévő könyvek fölöslegessé válnak, ezért nekünk adják. Néha egészen kalan­dos módon kerülnek hozzánk könyvek, például egy Casablancából Franciaországba települő idős magyar hölgy jóvoltából jutottunk hozzá a casablancai Magyar Tanya könyvtárához. A szá­zad elején kivándorló magyarok egyesülete volt ez Casablancában, minden könyvük 1900 előtti kiadvány. Kaptunk köteteket Németországból, Spanyolországból is, mert az emigráció újságai­ban meghirdettük, hogy akinek fölösleges ma­gyar könyvei vannak, adományozza a Genfi Magyar Könyvtárnak, a szállítást megoldjuk. 1988-ban felvettük a kapcsolatot az Országos Széchényi Könyvtárral, évente tíz-tizenkét alka­lommal kapunk onnan küldeményt az újonnan megjelent kiadványokból. Előfordult, hogy Bu­dapesten járva kétszáz kötetet is kaptunk nemze­ti könyvtárunk fölös példányaiból. Ezeket saját kocsimon hoztam el gyűjteményünknek. Mi úgy viszonozzuk az otthoniak segítőkészségét, hogy a berni Kelet-európai Könyvtárban számunkra összegyűjtött emigrációs újságokat hazavisszük. • Milyen jellegű ez a gyűjtemény? — kér­dezem Pálffy Ottót, a magyar könyvtár önkéntes munkatársát. — Főként magyar vonatkozású: irodalom, történelem, szociológia és földrajz. A számon­tartásban az UNESCO által ajánlott Isis progra­mot használom, mert ennek magyar nyelvű vál­tozata is van, s ezt a programot a világon min­denhol ismerik. Az állománynak több mint a fe­lét már feldolgoztuk számítógéppel, hamarosan készen lesz a hiányzó másik rész is. Talán mon­danom sem kell, mekkora előnyt jelent a számí­tógépes feldolgozás: lehetővé teszi, hogy gyor­san és sokoldalúan tudjunk segíteni olvasóink­nak. Jogosan nevezték néhányan magyar „mű­helynek” a genfi könyvtárat, mert könyveken kí­vül videókazetták, hanglemezek, hangkazetták, napilapok, folyóiratok várják a magyar nyelven tájékozódni vágyókat. A könyvtárban tartja megbeszéléseit a Genfi Magyar Egyesület veze­tősége, gyűléseit a cserkészet, próbáit a tánccso­port, itt rendezik a kisebb közönségnek szóló előadásokat, sőt a könyvtár mellett kényelmes vendégszoba várja a Magyarországról meghívott előadót. Czellár Judit ITTHON ÉS OTTHON MAGYAR KÖNYVTÁR GENFBEN Nádor Tamás MŰEMLÉKEINK NYOMÁBAN A szádoki templom g­­alandozzunk ezúttal északra, ismeretlen, alig látogatott vidékek várnak. Nyitrától fölfe­­lé haladva a folyó bal partján a nem túlságosan megnyerő hangulatú Nagy-Tapolcsány­­ (Tapolcány) után érünk el a takaros úrilakokban gazdag Nagy-Bossányba (Bosany). Itt JBL jK, jobbra térünk le a Tribecs hegységen átkígyózó útra, a látnivalókban ugyancsak bővel­kedő Tőkésújfalu (Klátová Nová Ves) irányába. Néhány kilométer után, jobbra a hegyek között, a mélyzöld erdők fölött, előtűnik Szádok (Sadok) falucska templomának tornya. A tizenharmadik szá­zadban épült, Máriának szentelt, katolikus istenháza az egyik legfestőibben telepített egyházi épüle­tünk a régi Felső-Magyarországon. Az aprócska település végétől felkapaszkodva a gyümölcsösök között, lassan tárul elénk a kerített, temetőkerttel övezett, lenyűgözően szép épület. Zömök tornyán a kősisakot négy fiatorony szegélye­zi. A déli falnál óriási, súlyos támpillérek dőlnek a templomnak. Egyszerű, íves kapun lépünk be az egyhajós, egyenes záródású szentélyből álló térbe. A diadalívnél féloszlopok állnak. A szentélyben és a déli falon freskómaradványok. A karzat tizennyolcadik századi, kicsit megkopott festésű famunka. A barokk oltáron Mária és József faragott, festett figurái mellett a magyar szent királyok szobrai. Az impozáns méretű, félhomályos belsőben sokszázados csend vesz körül. Lábunk öreg, faragott síremléken jár, az évszám még olvasható: 1656. Kilépünk a temetőkertbe, a szomszédos fenyőerdő időtlen zúgása adja a muzsikát, melyet időnként modern huszadik századi angyalok, lassan keringő piros szárnyú sárkányrepülők surranása szakít meg. A sírokat ápoló idős asszonyok ilyenkor keresz­tet vetnek, s fejcsóválva figyelik a völgy felé tovaszálló szerkezeteket. Bodor Ferenc

Next