Világtörténet 3. (Budapest, 1963)
V. rész. A feudális társadalom további fejlődése és az európai központosított feudális államok kialakulása. A feudális társadalom Törökországban és az arab országokban - XLVII. fejezet. Az oszmán birodalom a XIV-XV. században
balkáni szomszédainak hadseregei. A török nemesség az oszmán uralkodótól az újonnan szerzett földek jelentős részét hűbérbirtokként kapta, s ez elősegítette, hogy az oszmán emírség széles körű hódító politikát folytasson és megerősödjön. I. Oszmán fia és utóda, Orhán (1326—1359) idején Nikaia bevételével (1331) a kisázsiai bizánci birtokok elfoglalása befejeződött. Bizánc balkáni (mint a törökök mondták: ruméliai) birtokai ellen a törökök kezdetben csak kisebb hadjáratokat indítottak hadizsákmány szerzése céljából, de 1354-ben elfoglalták a Dardanellák európai oldalán levő Gallipoli városát, és ezután megkezdték a Balkán-félsziget meghódítását. A törökök hódítását nagyban elősegítette a Balkán-félsziget országaiban kialakult politikai széttagoltság, az állandóan folyó belharcok, továbbá az egymás ellen, valamint Genova, Velence és Magyarország elleni harcaik. Orbán halála után fia, I. Murád (1359—1389), aki már a szultáni címet viselte, meghódította Drinápolyt (1362), majd szinte egész Trákiát, Philippopoliszt, a Maricafolyó völgyét, és gyorsan haladt nyugat felé. Murád áthelyezte fővárosát Drinápolyba (törökül Edirne). 1371-ben a törökök a Marica-folyó partján győztes csatát vívtak, 1389. július 15-én pedig még nagyobb győzelmet arattak a Rigómezőn. I. Murád győzelmeit megkönnyítette a török sereg számbeli fölénye a balkáni országok megosztott erőivel szemben, s az a körülmény, hogy a bolgár és a szerb urak egy része átállt az ő oldalára. Ezek, hogy megőrizzék birtokaikat, felvették a mohamedán vallást. Az oszmán állam hódító hadjáratainak ideológiai burka a muzulmánoknak a „hitetlenek”, jelen esetben a keresztények ellen folytatott „szent háborúja” volt. Az oszmán szultánok hódító hadjáratait rendkívül nagy kegyetlenség, a meghódított területek kirablása, a békés lakosság rabságba hurcolása, a pusztítás, a gyújtogatás és a mészárlás jellemezte. Sokszor a meghódított városok és falvak egész lakosságát rabságba hurcolták. Dukasz XV. századi görög történész írja, hogy a lakosság tömeges fogságba hajtása, valamint lemészárlása miatt „egész Trákia Dalmáciáig pusztává” vált. Egy bolgár szerző, Iszaja Szvjatogorec szerzetes pedig így írt: „A keresztények közül egyeseket megöltek, másokat rabságba hurcoltak, azokat viszont, akik helyben maradtak, lekaszálta a halál, mert éhen haltak. Pusztává vált a föld, eltűnt minden java, meghaltak az emberek, eltűnt az állat és a gyümölcs. S valóban, az életben maradtak irigyelték azokat, akik korábban meghaltak.” A meghódított országokban azokat a feudális urakat, akik keresztények maradtak, de a szultánt elismerték hűbéruruknak, megadóztatták, de ez nem mindig védte meg birtokaikat a támadásoktól. A mohamedán vallást felvett helyi urak, de néha azok is, akik keresztények maradtak, hűbérbirtokosként (szapáhi) beálltak a török katonai-feudális nemesség soraiba. I. Murád fia és utóda, I. Bajazid (1389—1402), akit Jildirimnek (Villámnak) neveztek, befejezte Macedónia meghódítását (1392 körül), majd Viddin elfoglalása után (1396) Bulgáriát is meghódította, amely ellen már a XIV. század hatvanas éveiben támadást indított. Ugyanakkor megadóztatta Észak-Szerbiát is. Bajazid ugyancsak meghódította egész Kisázsiát, Cilicia és a trapezunti görög császárság kivételével, így az oszmán államhoz csatolta a kisázsiai emírségek területét is, bár a kisázsiai nomád-feudális urak még sokáig nem akartak megbékülni függetlenségük elvesztésével, és időnként kisebb-nagyobb felkelések törtek ki a török szultán ellen. Annak ellenére, hogy V. Ióannész és II. Mánuel bizánci császárok már 1370-től kezdve adót fizettek a szultánnak és segédcsapatokat küldtek neki, Bajazid mégis elvette tőlük Thesszalonikét (1394), s megadást követelve blokád alá helyezte Konstantinápolyt is. Bajazid uralkodása idején a török katonai-feudális nemesség, újabb birtokokhoz és hatalmas gazdagsághoz jutva, áttért a letelepedett életre, s a nomád hordák egyszerű és szigorú életmódját felcserélte a fénnyel és pompával. Közben ellentétek mutatkoztak a letelepedett életmódot folytató és a nomád nemesség között. Az utóbbiak, elsősorban a kisázsiaiak, háttérbe szorultak. Az újonnan Rumélia törökül: „Rum éli” vagy „Rumili”, vagyis a görögök országa.