Világtörténet, 1991
1991. tavasz-nyár - Balla Lóránt: Az albánok harca a törökök ellen a 15. században
osztoszkodott, akik közül északon Shkodra központtal a Balsha, az ország középső területein, Durres (Durazzo) központtal a Thopia család emelkedett ki. 1385-ben az albán főurak egymás elleni harcukban segédcsapatokként hívták be a törököket. Kari Thopia segédcsapatai persze nem vallottak szégyent a Balshák ellen. A Lushanja melletti Savra-mezőn lezajlott csatában II. Balsha is elesik. 1388-tól azután hívatlanul is rendszeresen megjelentek, bár már első alkalommal rémületet keltettek. „Ne féljetek semmitől, mert békét kötöttem a törökkel." — írja sokat sejtetően Leke Dukagjini albán főúr a raguzaiaknak 1387-ben. 1389-ben albán főurak is részt vettek a balkáni keresztény koalícióban: II. Gjorgj Balsha, Theodor Muzaka és Dhimitër Jonima is ott volt csapataival Rigómezőn, sőt Hammer szerint Szkanderbég egyik őse, egy Kastrioti is. A vereség után az albán urak töröktől való félelmükben és velencei polgárjog fejében váraikat a városállamra hagyták. Velence jól felfogott érdekében és az adriai hajózás védelme miatt már maga is tett lépéseket ezek megszerzésére, de nincs szükség erőszakra — békés szerződések fejében jut kezükbe Durres (1392), Kruja (1393), Lezha, Viora, Kanina, Himara (1393). Komnina Balsha utóbbiak átadásáért még 9000 dukát évjáradékot is kap. A velencei csapatok azonban nem tudnak segíteni, és sorra esnek el az albániai erősségek: 1413-ban Shkodra és Ulqin, 1415-ben Kruja, 1417-ben Vlora és Berat, 1419-ben Gijrokastra. Az északi hegyvidékek kivételével meghódol az egész albánlakta terület, gyakorlatilag a meg nem szállt részek is török függőségbe kerülnek. Eközben az albán főurak is kénytelenek segédcsapatokat küldeni a török seregekhez. Ankaránál három albán főúr, Koje Zaharia, Gjergj Dukagjini és Dhimitër Jonima csapatai is harcolnak. 1431/32-ben összeírják az elfoglalt albán területeket, és megalakítják az albán szandzsákot (Sanpak-i Arvanid) a ténylegesen megszállt területeken. Ez északon Krujáig, délen pedig egészen a mai Görögországig nyúlt. A velencei kézben levő Durres beékelődött a megszállt területek közé. Észak-Albánia a Dukagjini, Kastrioti és más albán családok kezén maradt. Az albán szandzsák területén 335 birtokot osztottak ki, ebből 175 muzulmánná vált albánok, 56 keresztény albánok kezén maradt, négyet az ortodox püspökök kaptak, és mintegy 100 birtok került Anatóliából érkezett szpáhik kezébe. Ali Evrenczi szandzsákbég birtoka több mint 200.000 akcsét jövedelmezett." Ebben a pillanatban úgy tűnhetett, hogy a Timurjenk rohamát és a belháborúkat kihevert oszmán törökség végleg maga alá gyűrte a Balkánt. Elsősorban a két említett hadvezér érdeme, hogy nem így történt, és a töröknek jónéhány országot újra meg kellett hódítania. Természetesen Hunyadi János és Gjorgj Kastrioti-Szkanderbég céljai és lehetőségei nem lehettek azonosak. Hunyadi egy regionális nagyhatalom képviselőjeként a török Európából való kiűzésére készült, Szkanderbég számára a cél a szabadság kivívása és saját birtokainak védelme volt. Mindketten felismerték azonban, hogy a török másfajta, nem hagyományos ellenfél, akivel a „modus vivendi"-t nem lehet megtalálni. Ezen a téren Szakály Ferenc kutatásai tekinthetők mérvadónak, akinek az 1365 és 1526 közötti török-magyar háborúk időszakát vizsgáló munkája azt sugallja, hogy attól kezdve, hogy a törökök elérték a magyar érdekhatárokat, az európai hadszíntéren a harc Magyarország (és vazallusai) és az Oszmán Birodalom (és vazallusai) között folyt. Ez a megállapítás az összecsapások súlypontjára feltétlenül igaz. Ebből következik, hogy Magyarországnak el kell nyernie az ebben a tekintet.