Világtörténet, 1994
tavasz-nyár - Székely György: Kaffa, a Kaukázus-vidék és Kelet-Anatólia a Hunyadiak politikájában
bizonyos, hogy a szó hamarosan a fegyvereké lett, a diplomácia a véres harc szemlélője lehetett csupán. Csel által, a perzsa kútfők szerint kiváló bátorsága révén nyerte meg a csatát Uzun Haszán, s elfogta a törökök három főbb vezérét, s újból előnyomult egészen a Pontuszihegységig. 1473. május 15-ről kelt egy tudósítás, valamely királyhoz címezve, de a milánói levéltárba került, amely beszámol a ruméliai pasa (Bassia de Romania) vonulásáról Konstantinápolyból Gallipoliba a szultán (gran Turcho) seregével, majd a szultán és udvara fővárosából való távozásáról és hadai összegyűléséről, Uzun Haszán három kémének elfogásáról és vallatásáról, az Uzun Haszán elleni tüzérségről (la Turco porta le bombardi), a szultáni birodalomban működő kereskedőkről és kézművesekről. Ez a híradás beszámol Uzun Haszán ,,vajdái", Ali bég és Hahmat nagy csapatáról és sikeréről, a törökök veszteségeiről, azután Uzun Haszán számtalan harcosáról az Eufrátesz mellett. Az értesülés annyiban is fontos, hogy közvetve utal a kétfrontos háború török félelmére: a keleti kudarc leírása után van szó arról, hogy a török a velencei Signoriához nagykövetet küldött, kérve a velük való békekötést. A lassabban értesülő Raguza városa alighanem már ismert és elavult híreket erről adott a velencei dogénak 1473. október 29-én, Drinápolyból visszatért felderítői anyagából. Uzun Haszán első, győzelmes harcáról van ebben szó a szultán ellen (cum magno Turco), amit az Eufráteszen túl vívtak, s amelyben elesett a ruméliai basa (romanie Bassam) s több török kapitány, lemészárolták, szétszórták és üldözték a ruméliai haderőt. Ennek a fénykornak képe csapódott le Laudivius Zacchia Nápolyban 1473-ban levelezésformában kiadott Kelet-leírásában (Epistolae Magni Turci), ahol Zancassanus (tehát Uzun Haszán, a Fehér Ürü ura) és Soldanus (azaz a mameluk uralkodó) a küldemények állítólagos szerzői. De erre az időre esik a hiteles adat Caterino Zeno tollából arra nézve, hogy 1473. július 7-én érkezett az erzingani táborba „Magyarország felséges királyától két követe, kikkel együtt a kihallgatáson jelen voltam". A győzelmes Uzun Haszán tehát egyszerre tárgyalt két szövetségese, Magyarország és Velence keleti követeivel. Ezzel esik egybe a Tarikh-i-Szefevi kézirat, Uzun Haszán tetteinek részletes leírása, annak említése, hogy hozzá követek érkeztek Velencéből, Freng- és Magyarországból. Vámbéry Ármin feltételezése szerint a velencei és magyar követség először Lengyelországba, onnan Dél-Oroszországba, s a Kaszpi-tenger északi partjára, vagy még valószínűbben a Kaukázuson és az Arasz (örmény Eraszk) folyón át Tebrizbe jutott, ahonnan Erzinganba tartott. Ilyen hat-nyolc hónapig tartó úton tudták a fekete-tengeri oszmán hajórajt, illetve a Kaukázuson túl nyugati részeinek oszmán uralmi övezetét kikerülni. Röviddel a diplomáciai eszmecsere után azonban bekövetkezett a katonai fordulat: 1473. augusztus 11-én Erzerum közelében, Baskent mellett sorsdöntő ütközetre került sor Mehmed szultán serege és az Ak-Kojunlu seregszervezet között, amely utóbbi tüzérség hiányában megsemmisítő vereséget szenvedett. A velenceiektől oly fáradságos módon a Keletre juttatott nehéz tűzfegyverek nem jutottak keresztül az oszmánoktól ellenőrzött utakon, hanem a szállítmányokat elfogták. Érvényesült viszont az összecsapásban Mehmed pompás tábori tüzérsége. Az összecsapás a történeti irodalomban leggyakrabban mint terdzsáni csata szerepel, vagy éppen Erszindzsántól északra lokalizálják azt. A győzelem kétségtelenné tette az oszmán hegemóniát a keleti Kis-Ázsiában. A csata nem igazolta Caterino Zeno és mai forrásértelmezői látásmódját, akik Uzun Haszán velencei szemmel hihetetlen létszámú és előkelő összetételű (perzsa, georgiai, tatár, kurd) seregét győzhetetlennek tartották.