Vörös Zászló, 1959. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1959-02-22 / 23. szám

1959 február 22., vasárnap VÖRÖS ZÁSZLÓ A VALLÁSK ÓPIUM Hogyan szakítottam a vallással Az utóbbi időben egyre több olyan cikk jelenik meg az újságokban, köztük a Vörös Zászlóban is, amely a vallás kártékonyságával foglalkozik és azzal, hogyan szakitotіак egyes, régebben hivő emberek a vallással. Ezeket a cikkeket én élénk érdeklődéssel olvasom, mert sok tekintetben azonosak azzal a fejlődéssel, amelyen én átmentem. Az a különbség, hogy én egykor a zsidó vallás misztikumainak szellemében nevelkedtem, semmit sem változtat a lényegen. Mert tulajdonképpen minden vallás egyaránt lehetetlenné teszi, hogy követője aktív, odaadó és öntudatos építője legyen az új társadalmi rendnek, a kommunizmusnak. Nem volt könnyű dolog elütni ehhez a meggyőződéshez és teljesen szakítani a vallással nekem, aki egykor vakon hittem azokban a fantasztikus dolgokban, amit a vallás megkíván követőitől. Mint minden zsidó vallású gyerek, annak idején én is a betűvel a vallási iskolában, az úgynevezett «hajderben» ismerkedtem meg. Az első dolgok, amit emlékezetből el kellett mondanom, az imák voltak. Imádkozni kellett a kenyérért, amit megettünk, a vízért, amit megittunk. Külön imára tanítottak, amit lefekvés előtt kellett elmondani, külön olyanra, ami azonnal a felkelés után volt kötelező. És én pontosan betartottam azokat. Így tettek szüleim, húgaim és ifjúkori barátaim is. Akkor az irsavai kerületi Kamjanszka faluban laktunk. A család, egész környezetem és az iskola is vallásosságra nevelt. Az életet másképpen el sem tudtam képzelni. Ennek a nevelésnek teljesen rabja maradtam még középiskolás korom első éveiben is. Jól emlékszem, mikor a mukacsevói gimnázium első osztályában valamilyen tantárgyból rosszul sikerült a feleletem, nem a felületes felkészültségnek tulajdonítottam azt, hanem annak, hogy nem mondtam el teljesen a reggeli imámat. A gimnáziumban is voltak vallási órák, de ugyanakkor megismerkedtem a tudományok alapjaival is. Erős vágyat éreztem a világi tudományok iránt. A vallási tanok visszatartottak. Még tudatosan nem láttam, de valahogy éreztem, hogy a tudományt és a vallást nem lehet összeegyeztetni. Diáktársaimmal sokat beszélgettünk erről a témáról. Itt, a mukacsevói gimnáziumban kezdődött el bennem az az érési folyamat, ami végül is a vallással való szakításhoz vezetett. Barátaim között voltak olyanok, akiknek kapcsolataik voltak a kommunista ifjúmunkásokkal. Tőlük kaptam az első marxista könyveket. Az ő befolyásuk alatt néztem meg az első szovjet filmeket, a «Potyemkin», a «Csapa- tev», az «Út az életbe» című filmeket és másokat. Nagy benyomást tettek rám a könyvek és a filmek. Az imádkozást, a templomba járást azonban még nem hagytam abba. Hitbuzgóságom már csökkent, de még hittem abban, hogy van isten. Bármennyire is furcsának tűnik, de kételyeim felébredéséhez éppen az apám járult hozzá, aki pedig elsősorban igyekezett belőlem templomba járó, istenhivő embert nevelni. Akkor már folyt a német fasiszták háborúja a Szovjetunió ellen. Otthon voltam Kamjanszkán. A falusi kommunisták többsége börtönben ült, aki pedig otthon volt, a csendőrség felügyelete alatt állott. Egyik közülük, Bihari Károly, gyakori vendég volt házunkban. Késő este jött. Beszélgetett apámmal és aztán elment. Egyszer eljöttek a csendőrök és elvitték apámat. Megtudtuk, hogy azért, mert Biharival együtt a moszkvai rádió híreit terjesztették a faluban. Pár hónappal később megkínozva tért haza a Kóner kastélyból. A rádiónkat akkor már elkobozták, de apámhoz tovább jártak az emberek. Egyszer kihallgattam miről beszélnek. — Az oroszok győzni fognak — mondta apám. — Én voltam köztük 1919-ben. Ismerem őket. Ha akkor nem tudták leverni a Szovjeteket, akkor most még úgysem. «Hát hogyan, apám a kommunistákkal szimpatizál? Nem fél, hogy ismét elviszik a Kőnerbe? — futott át agyamon a gondolat. — «Akkor mégis csak a kommunistáknak van igazuk, akik nem az istenben, hanem saját erejükben bíznak». És ami ezután következett életemben, az teljesen kiábrándított a vallásból. Elvittek munkatáborba. Voltam a hírhedt bori ólombányában, Jugoszláviában. Láttam, hogyan lőtték agyon a fasiszták azokat, akik már nem bírták a nehéz munkát. Amikor oda kerültünk, 400-an voltunk a munkaszázadban, s pár hónap múlva alig néhányan maradtunk élve. Egy Szabó nevű szakaszvezető volt a ránk felügyelő katonák, az úgynevezett «keret» parancsnoka. Tudtuk róla, hogy hívő ember, hiszen minden vasárnap templomba járt. Istenre hivatkoztunk egy alkalommal, amikor ütlegekkel kényszerítette munkára a teljesenkimerült társunkat. — Itt nincs isten — ordított és szemünk láttára ölte meg barátunkat. — Igen, se itt nincs, se másutt — mondtam magamban,— mert ha volna, nem tűrné ezt a szörnyűséget. Amikor pedig a háború befejezése után húgomtól megtudtam, hogyan mérgezték meg az auschwitzi haláltábor gázkamarájában és égették el a krematóriumban sok százezer emberrel együtt apámat és anyámat is, akkor végérvényesen megtaláltam az egyedüli helyes utat. És ez az út nem a vallás sötétségén keresztül a szörnyű embertelenséghez vezető reakció útja, hanem az öntudatos munkán át a szocializmusba, a kommunizmusba vezető út, melyet a a szovjet emberek követnek. Mert hiszen a szovjet embereknek köszönhetem nemcsak szabadságot, hanem életemet is. Ők mentettek meg, amikor felszabadították Losonc városát, ahol a munkásszázadból megszökve, egy erdőben bujkáltam a német és magyar fasiszták elől. Ezért igyekszem most minden tudásommal, a vallás öszszes gátlásaitól mentesen dolgozni a kommunizmus építésén. Így tettem akkor, amikor szülőfalumban részt vettem a kolhoz szervezésében, melynek később könyvelője lettem. Így teszek most, amikor a városi kereskedelemben dolgozom. Feldmann Sándor, berehovói lakos. A tudományos ateizmust tanulmányozzuk Még az elmúlt év szeptemberében iskolánk tanítói kollektívája gyűlést tartott. Elhatároztuk hogy ateista tudásunk színvonalának emelése érdekében olyan tanulókört szervezünk, melynek foglalkozásain az ateizmus alapjait fogjuk tanulmányozni. Azonnal összeállítottuk és megvitatuk a foglalkozások tervét, valamint megállapítottuk, hogy az egyes témákról ki fog előadást készíteni. Október 1-én tartottuk meg az első foglalkozást. Azóta minden pénteken pontosan tartjuk azokat. A foglalkozások élénken, tartalmasan folynak. Az előadások megvitatásában minden hallgató részt vesz. Még tavaly, iskolánk tanítói szobájában úgynevezett «ateista sarkot» létesítettünk. Itt gyűjtjük össze azokat az ateista témájú brosúrákat, könyveket, folyóirat- és újságcikkeket, melyeket az előadások készítésénél és a szemináriumi foglalkozásokhoz való előkészületeknél a tanítók nagy haszonnal forgathatnak. A tanítók nagy figyelmet fordítanak a tanulók ateista nevelésére. A felsőbb osztályok tanulói számára gyakran tartunk ateista témájú beszédeket, többet törődünk azzal, hogy szabadidejüket hasznosan és érdekesen töltsék el. Ateista körünk hallgatói, mint előadók is aktivizálják tevékenységüket. Az elmúlt év októbere óta több mint 10 ateista témájú beszédet és előadást tartottak a kolhozisták számára. Újhelyi János, a Csornai Hétosztályos Iskola tanítói ateista körének vezetője. A NÉPNEK 3. oldal A tudomány és a vallás az égboltról Az emberek körében még az ősidőkben az az elképzelés született, hogy az egész világ két részből áll: a Földből és az égből. Az emberek azt hitték, hogy a Föld a világ mozdulatlan alapja és a kemény égbolt fedőként nehezedik rá széleire. Ez az elképzelés a vallási tanokban is kifejezésre jutott. A zsidó-keresztény bibliában az áll, hogy: «az isten először a Földet teremtette, csak aztán az eget, mint «öntött tükröt» vagy mint egy «sátrat». Ezen a kemény boltozaton az isten állítólag «kirakta a Napot, Holdat és a csillagokat». Az égbolt, a vallási tanítások szerint nem egyéb, mint a hatalmas világépítmény második emeletének padlója, ugyanakkor az alsó földi részének a mennyezete. Az égben «az isten trónusa» áll, vagyis ott ül a mindenható, «az egek ura»_ oda szállt fel («emelkedett a mennyekbe») «az isten fia», Jézus Krisztus és helyet foglalt ott «apja» mellett, tőle jobbra, az égbe szállott Állatihoz — a muzulmán istenhez prófétája Mohammed is. Az égbe, «a menynyek országába» kerülnek a Földről az összes emberek, akik a vallás parancsait teljesítik és türelmesen, panasz és ellenállás nélkül viselik el az élet nehézségeit a kapitalisták, a földesurak uralma alatt. A régmúlt idők embere számára, aki tehetetlennek és tanácstalannak érezte magát az osztályelnyomás és a természet elemi csapásai elleni harcban, az égbolt kegyetlennek vagy kegyesnek látszott. Az égből ömlött a növényzetnek szükséges éltető nedvesség. Ugyancsak onnan áradt a Föld felületére a meleg, forró napsugár, ami egyes esetekben a növényzet pusztulását váltotta ki. Az égen hatalmas felhők gyülekeztek, a magasban fényes villámok cikáztak, melyeket nagy dörgés követett. Végül is megjelentek az égbolton, az úgynevezett «tünemények»: előfordult a Napvagy Holdfogyatkozás, kigyulladt a sarki fény, vagy üstökösök tűntek fel. Az emberek az ősidőkben istenítették az égitesteket, a világot irányító szereppel ruházták fel azokat. A természeti erők megszemélyesítése alapján jött létre különböző istenek és más természetfeletti lények képzelt alakja. Az égbolt elérhetetlennek tűnt és ezért megismerhetetlennek is. A tudományos kísérletek eredményei gyökerében megcáfolták ezeket az elavult, hibás felfogásokat: a Föld egy óriási gömb, az égbolt pedig, amely tvszerűnek látszik, nem más, mint levegő—a Föld atmoszférája, aminek kék színű árnyalata van a Nap fénylő humaraiban. Éjszaka napfény nincs és ezért a levegőnek sincs színe. A sötétségben csak az égitestek — a csillagok láthatók. Ilyenképpen égboltnak nevezzük azt a térséget, amely körülveszi a Földet. Ezt a térséget «kozmosznak» is nevezzük, a görög «kozmosz» szó után, ami «világot», «világegyetemet», «égboltot» jelent. Ebben a térségben mozognak az égitestek, bolygók, mint a mi Földünk és csillagok, mint a mi Napunk. A Nap egy hatalmas égitest, amely nagyon élénken világító, nagyon forró gázokból tevődik össze. Méretében 1 millió 300 ezerszer nagyobb a Földnél. A csillagok pedig tőlünk nagyon távoli napok. Bolygóknak az ősgörög csillagászok 5 égitestet neveztek. Ezek hasonlítanak a csillagokra, azonban sajátos tulajdonsággal rendelkeznek: míg a csillagok, látszólag egymáshoz viszonyítva megtartják helyzetüket, a bolygók mozgás közben változtatják helyüket, vagyis keringnek vagy bolyongnak az égbolton. A bolygók keringése vagy nyugat-keleti, vagy kelet-nyugati irányban történik. Fontos megjegyezni, hogy a bolygók nem az egész égbolton keringenek, hanem annak csak egy bizonyos részén. A bolygók mozgása hosszú időn át rejtélynek tűnt. Míg végül Kopernikus Nikolaj (1473 — 1543) nagy csillagász, a bolygók mozgását figyelve, arra a megállapításra jutott, hogy az égitestek mozgásának megértéséhez el kell ismerni, hogy magának a Földnek is két mozgása van: forog a tengelye és a Nap körül. Kopernikus tanítása teljesen megfosztotta a Földet különös, megkülönböztetett helyzetétől a világmindenségben. A Föld egyszerű bolygó. A bolygók azért égitestek, mert az égen mozognak. Ebben a kozmikus térségben mozog a Föld is. Tehát a földi és égi világ között nincs meg az a sokat hirdetett különbség, melyre olyan sokat építenek a vallás hívei. Ami a bolygók fizikai összetételét illeti, az hasonló a Földével. Főképpen abban különböznek egymástól, hogy különböző távolságra vannak a Naptól. A Földnek a világmindenségben elfoglalt helyzete kimutatásával a tudomány megállapította, hogy az egész világ egységes és anyagi. A világban végbemenő jelenségek megmagyarázásához nin°s szükség «a világ alkotójára vagy termetűjére». Ennek ragyogó bizonyítéka a Szovjetunió által felbocsátott földi bolygók és az űrrakéta. A Föld mesterséges holdjai és az űrrakéta fellövésének megvalósítására számtalan nagyon nehéz tudományos feladatot kellett megoldani. Mindenekelőtt meg kellett ismerni a Földet körülvevő légréteg tulajdonságait. Ehhez távcsövekre, fényképezőgépekre és számos más készülékre volt szükség. Meg kellett ismerni az égi(Folytatása a 4. oldalon)