Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)
2007-08-04 / 57-58. szám
Juhász László Tollas Tibor igazsága A közelmúltban a kárpátaljai zsidóság 1944-es elhurcolásával kapcsolatos anyagokat böngésztem az interneten. Számos korabeli visszaemlékezésre bukkantam, majd a Kortárs című irodalmi lapban nagy meglepetésemre Kecskési (Tollas) Tibor, a magyar emigráns irodalom egyik legnagyobb, legismertebb alakja és a beregszászi zsidó elhurcolások közötti kapcsolatról olvashattam. A Magyar Népbíróság háborús büntett vádjával koncepciós perben 10 évi szabadságvesztésre ítélte a költőt. A per dokumentumai számos korabeli eseményre utalnak, ezért úgy vélem olvasóink figyelmére méltán tarthat számot. Lapunk következő számaiban az írás ide vonatkozó részleteit olvashatják. ZUBÁNICS LÁSZLÓ főszerkesztő Trianon évének legsötétebb napján, 1920. december 21-én született, a Borsod megyei Nagybarcán. Édesapjától a Kohlmann, édesanyjától a Kecskési, az irodalomtól pedig a Tollas nevet kapta. Apai örökségét tizennégy éves koráig viselte. Akkor felvette édesanyja családi nevét, mivel a tiszti pályán megkívánták az idegen nevek magyarosítását. Ismertté azonban nem a hivatalos, hanem az írói nevén vált. Békés, érzékeny lelkülete és költői adottságai alapján az Isten nem katonának, hanem sokkal inkább tanárnak, papnak vagy újságírónak teremtette. Élete első harminchat évére azonban nem a líra, hanem a politikai dráma nyomta rá a bélyegét. Csak nagy kerülővel jutott az írói pályára, előbb meg kellett járnia a hadak útját. A szülők nehéz anyagi helyzete miatt csak a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában tanulhatott tovább, így húzták rá már tízéves korában az egyenruhát a kőszegi kadétiskolában, ahol sok átsírt éjszaka után is csak megnyugodni, de megszokni sohasem tudott. A soproni hadapródiskola, majd a Ludovika Akadémia elvégzése után mégis katona, később csendőr lett. Ez volt a dráma nyitánya, amelynek további színtere Muraszombat, Beregszász, majd a váci börtön volt. Csak az 1956-os szabadságharc vezette arra az életpályára, amelyre a sors szánta. A forradalom bukásától a rendszerváltásig szerkesztette az '56-os politikai emigráció legjelentősebb lapját, a Nemzetőrt, hat verseskötetet adott ki, és három antológiával (Füveskert, Gloria Victis 1848, Gloria Victis 1956) gazdagította a magyar irodalmat. Ez az írás nem Kecskési Tollas Tibor költői sikereivel, kizárólag emberi megpróbáltatásaival foglalkozik. A vád A Budapesti Népügyészség 1948. március 4-én emelt vádat Kecskési Tibor volt csendőr főhadnagy ellen, háborús bűntett miatt. Erre a vádra épült a Budapesti Népbíróság 1948. június 18-án meghozott ítélete, amely nyolcévi börtönnel sújtotta a vádlottat, amit a Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. december 8-án tízévi szabadságvesztésre súlyosbított. Az indoklás szerint Kecskési Tibor azzal merítette ki a háborús bűntett törvényi tényálladékát, hogy a beregszászi zsidók vagyontalanjánál és bevagonírozásánál mint a 117. tábori csendőrzászlóalj szakaszparancsnoka embertelen magatartást tanúsított. Az elítélt 1956 tavaszán, büntetésének letöltése előtt szabadult a váci börtönből. A Népügyészség egykori vádjainak szolgai ismétlése ma már nemcsak a halott költő emlékét, de a független magyar igazságszolgáltatás tekintélyét is sérti, minthogy a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991 -ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét. Csendőri pályán Kecskési Tibort 1941 -ben, amikor elvégezte a Ludovika Akadémiát, és hadnaggyá avatták, szívbillentyűzavar miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 augusztusában Muraszombatra került mint a helyi csendőrörs szárnyparancsnok-helyettese. A zömében idegen ajkú községben igyekezett csökkenteni a feszültséget a szlovének és a magyarok között. Az ifjúság számára közös cserkészcsapatot alakított és szavalóversenyeket rendezett, a helyi újságban pedig írásaival szolgálta a két nép barátságát. 1944. január 1-jén léptették elő főhadnaggyá. Miután a német megszállás közelgő veszélyéről tudomást szerzett, nagyszabású Kossuth-ünnepséget szervezett a Muraközben, tiltakozva a német agresszió, az ország függetlenségének eltiprása ellen. A felelősségre vonástól atyai pártfogója, Olchváry Milvius Attila csendőr tábornok közbenjárása mentette meg. Muraszombaton azonban tovább nem maradhatott, büntetésből áthelyezték a 117. csendőrzászlóaljhoz, amely Nagy II. István alezredes parancsnoksága alatt - a front közeledtével - ekkor települt Mezőkövesdre, és kezdte meg a hadműveleti területet lezáró Tisza-vonal biztosítását. Március 21 -én, a muraszombati pályaudvaron magyar és szlovén barátai búcsúztatták Kecskési főhadnagyot, akinek muraközi tevékenységéről egy évvel később a helyi zsidó hitközség elnöke elismerő nyilatkozatot adott. A hadműveleti területre áthelyezett fiatal tiszt Muraszombatról egyenesen új szolgálati helyére, Mezőkövesdre utazott. Itt a tábori csendőrzászlóalj egyik szakaszát bízták rá. Április 25-én Beregszászra vezényelték, ahol a zászlóalj szálláscsináló tisztje volt. Az alakulat május első napjaiban érkezett meg a városba. A helyi gettó ekkor már állt a téglagyár területén. A városi rendőrkapitányság feladata volt ellátni a beregszászi gettó őrzését. Mivel azonban erre a célra kevés volt a rendőr, a gettó felügyeletét május elején a csendőrség vette át. A téglagyár őrzését, Fery Pál csendőr főhadnagy vezetésével, a nagyváradi csendőriskola két szakasza látta el. A Beregszászra vezényelt csendőrosztály parancsnoka Borgói János őrnagy volt. Kecskési Tibor nem a gettó területén, hanem a városban lakott, Radnai László főhadnaggyal. A téglagyárban összezsúfolt zsidók sorsába nem volt beleszólása, ott Fery Pál mellett német részről egy Stankutsch vezetéknevű SS Unterstamführer intézkedett. Egy alkalommal, amikor az embertelen bánásmódról értesült, legénye előtt dühösen kifakadt, és kijelentette: legszívesebben otthagyná a csendőrséget. Erre azonban - érthető módon - nem volt lehetősége, sőt a gettótól sem tudta végleg távol tartani magát, miután felső parancsra az ő szakaszát is kivezényelték május 15-én a beregszászi állomásra, hogy csendőrei a bevagonírozásnál sorfalat álljanak a szerelvény mellett. Kecskési főhadnagy emberségét sértette, hogy Borgói őrnagy az állomáson egy első világháborús hadirokkant zsidó kabátjáról letépte a kitüntetést. Felháborodásában zászlóaljparancsnokától, Nagy II. István alezredestől áthelyezését kérte. Felettese azonban, aki maga sem értett egyet a brutális módszerekkel, ehhez nem járult hozzá. Ekkor érkezett Beregszászra édesapja barátja, Olchváry Milvius Attila csendőr tábornok, aki megértette nehéz helyzetét, és kérésének eleget téve szakaszával kirendelte három Tisza-híd őrzésére. Új állomáshelye Tiszaújlak volt, ahol május 18-tól szeptember elejéig teljesített szolgálatot. A visszavonulás során Törökszentmiklósnál motorbalesetet szenvedett, és hetekig kórházi ápolásra szorult. Miután felépült, előbb Olchváry tábornok segédtisztjeként Budapesten, majd Szombathelyen szolgált, végül 1945. február 1 -jén Veszprémbe került, ahol századparancsnokként egysége harci kiképzését irányította. Pár nappal később Székesfehérváron járt, ahol - miután a városi rendőrség kivonult a hadműveleti területről - fegyveres nyilasok garázdálkodtak. A lakosság a városba érkező tábori csendőr főhadnagyhoz fordult segítségért. A székesfehérvári rendőrkapitányságon 1945. július 14-én felvett jegyzőkönyvben az ügy folytatásáról ez olvasható: Kecskési autóba ült, Veszprémbe hajtatott... néhány napra kb. 15 főnyi tábori csendőr karhatalmi szakasz meg is érkezett, aki ezután a nyilasok házát körülvette, őket lefegyverezte, Veszprémbe szállíttatta... Tudomásom szerint fentiek végrehajtását Kecskési főhadnagy önállóan, saját elhatározásából hajtotta végre. A nyilasok elleni akció csak pár nappal előzte meg azt a balesetet, amit Kecskési Tibor a veszprémi gyakorlótéren szenvedett. 1945. február 11 -én, a város határában megtartott lőgyakorlaton felrobbant kezében a páncélököl, amely négy ujját letépte. A szakértők szabotázsra gyanakodtak, az előzmények ismeretében azonban a merénylet lehetősége sem zárható ki. (Folytatás lapunk következő számában) Szepesi Attila Ünnepek és (Folytatás lapunk előző számából) A padlás ablakából épp a szomszédok udvarára lehetett látni. A Lőrincekére. Ágrólszakadt, ám annál népesebb volt ez a família. A szülők a téglagyárban dolgoztak. Az asszony minden évben újra meg újra szült, ám a temetések is gyakorta ismétlődtek Lőrincéknél. A kétes tisztaságú és foltozott pólyába bújt csecsemő egy darabig sírt, aztán elnémult. „Tébécések ezek, fijjam!” - mondogatta nagyanyám. Óva intett: ne játsszunk a szomszéd gyerekekkel, ha kedves az életünk. Én persze nem tudtam, mi a tébécé. Csak azt láttam, hogy Lőrincék állandóan falfehérek, köhögnek és véreset köpnek. „Megjelölt emberek ezek, fijjacskám! haverások..De a gyerekek azért néha átszöktek hozzánk kertünk kerítésén. Biztattak, húzkodtak nekik a veteményből hagymát meg céklát. Ez tetszett. Együtt faltam a kis éhenkórászokkal a lila levű termést. Vagy a markót. A zöld almát, amitőlállítólag vérhast lehet kapni, de a felérett fügét is. Novemberben meg a savanykás naspolyát. Kopogott a szemük az éhségtől. Egyet ők haraptak, egyet én. Nagyanyám, amikor észrevette, elnadrágolt: „Te is véreset akarsz köpni, te szerencsétlen flótás!?” Egyszer, alkonyat volt, épp a padlásablakon bámészkodtam kifelé, Lőrincék eperfája hegyében kigyúlt már a Kaszáscsillag, amikor a kémény tövében egy furcsa figurát pillantottam meg. Mintha egy pöttöm krampusz tűnt volna elő a hiányos cseréptető repedéséből. Meghökkentem. A furcsa lény, kisebb macska nagyságú lehetett, felágaskodott - láttam a fehéres mellényét, amúgy barna szőr borította, láttam a hegyesedő szarvait is -, ahogy körülkémlelt, megfordult, majd amint megpillantott a padlásablakban, előreszökkent, és hangos „ksz-ksz!” rikkantással vicsorgatta felém a rizskása fogait. Ijedtemben szinte gurultam lefelé a padláslépcsőn. Elmeséltem anyámnak, hogy magát a szarvas-patás ördögöt láttam. Elmosolyodott, aztán feljött velem a nyikorgó lépcsőn a padlásra, ám amikor a kerek ablakon kikémleltünk, már nem volt ott a furcsa szerzet. Az esetet vincellérünknek, Nagy János bácsinak is elmeséltem, aki huncutul nézett rám, és csak ennyit mondott: „Krampusz vóta, nem vitás, de inkább nyestnek hívják! Ellepi az a tojást is a tikok alól, meg úgy dencöl néha éjszaka a padlásgerendákon, hogy aki hallja, kitört a hidegrázás!” Szóval nyest, és „dencöl”. Ebben megnyugodtam kissé. Máskor is látni szerettem volna ezt a „dencölő” krampuszfélét, de többé nem került a szemem elé... Harmadik szomszédunk fura figura volt. Kolontos agglegény. Guszti. Hasonlított egy kiérdemesült madárijesztőhöz. Amúgy tyúktolvaj hírében állt, és a pálinkát sem vetette meg. Ha éjszaka ugattak a kutyák, azt mondta anyám vagy nagyanyám: „Guszti jár a kert alatt!” De kimenni nem mertek... A padlásablakból, ha a másikon nézett ki az ember, az utca felőlin, látni lehetett, amint estefelé hazatér a Bábotkáról a csorda meg a ménes. Tetszett a kolompolás, a kerge ostorpattogtatás, meg ahogy az állatok az úttesten kavarognak. Néha közéjük keveredett egy orosz harckocsi vagy katonai teherautó. A katonák vigyorogtak, ordítoztak, a pásztor teremtettetett, és nagyokat csördített az ostorával. Amúgy csikós akartam lenni. A csordás gyalogmestersége kevésbé vonzott. A házunk előtt elkanyargó országút, mely - miként a neve is mutatja - Muzsaly felől torkollott be a városba, színes és változatos élet színtere volt. Mint a középkorban, amikor az élet ütőereinek mondták a tájakat összekötő utakat, kereskedők, házalók, éhenkórász vándorlegények és otthontalan csavargók jöttek-mentek rajta. Olyan, törvényen kívül és felül álló obskúrus lelkek, akikkel az amúgy zordán hatalom sem tudott mit kezdeni. Ha ezt a szót hallom: országút, ma is a Muzsalyi út mindennapi kavalkádja jut eszembe. A vándormesterek, kosárfonók és drótostótok, gyógyfüvesek meg ablakosok, akik összenőttek szinte az úttal, a mindenkori jövés-menéssel, és miként a csiga a házát, magukkal hordozták mesterségük kellékeit. Jöttek persze sorra a szénásszekerek is, olyan magasra dúcolva a száradó réti füvekkel, hogy attól tartottam, aláhanyatlik onnan a kocsis. Mert ott posztolt az a szénahalom tetején, és onnan terelgette álmatag ökreit. szomszédok És ott futkostak az út szélén, szinte hozzátartozva ehhez a vándor kompániához, a búbos pacsirták meg a sármányok. Az pedig külön érdekessé tette számomra az országutat, hogy némiképp „magasítva”, töltésszerűen haladt el a házunk előtt. Ha kiálltam a kapuba, épp a szemem magasságában húzódott poros szalagja, így elsősorban a lábakat meg a lábbeliket láttam. Ott haladtak és csetlettek-botlottak a sáros cipők és saruk, lyukas csizmák és bocskorok, melyekből kikandikált a szutykos rongy. Az elfagyott és bicegős lábak a csülkök meg a paták között, a lánctalpak és az ütemre lépő katonacsizmák forgatagában. Néha cigányok ekhós szekerei gördültek odafönn. Vászonviskók a szekér tetején. Csupa szurtos, kikandikáló rajkó és csokoládéarcú cigánylány, aki hálószerű trikót hordott, fekete mellbimbója látszott a különös ruhadarab alatt. Sokszor este jöttek ezek a se itt, se ott, ezért magukat mindenütt otthon érző világcsavargók, akik értettek számolásán obskúrus tudományhoz és zsiványmesterséghez. Olykor megálltak, kocsijuk rúdja odakoccant szinte a teliholdhoz. Lekászálódtak az árokpart füvébe. Dalra fakadtak, és táncoltak is. A házak kapuit köröskörül riadtan zárták kulcsra, csak az ablakokból lestük a hívatlan vándorokat. Talán némi irigységgel is, mert érezhető volt nomád szabadságukból, melyet a nincstelenség sem tudott egészen megalázni, hogy számukra minden táj szent, és minden nap ünnepnap... Aligha véletlen, ha a középkort említem, hiszen ha ma visszanézek ezekre a fakuló esztendőkre, az a benyomásom, hogy az a kor, az ottani mindennapi élet sokkal közelebb állt a középkorhoz, mint a mai ezredvége televíziós-internetes idejéhez. A génsebészet, a művilág és a szervátültetés korához. Annak a világnak a regulái és hiedelmei, szokásai, de lehetőségei is közelebb álltak ahhoz, a historikusok által sokáig sötétnek mondott időszakhoz, mint a mostanihoz. Az életforma, az öltözködés meg az ételek. A szavak mélyén kigyúló képek és az álmok. Nem a vigasztalanul lineáris, hanem a ciklikus időben éltünk, az esztendő tarka körforgásában, melynek hétköznapjai, ünnepvárásai és ünnepei rendjében egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság. Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, mesterségbeli és nemzeti közösségeket mélyen gyökerező, láthatatlan, ám annál erősebb kohézió fogta össze. Nemcsak az érdes praktikum, de a közös eredet és az egybetartozás szakralitása is. A technika gyerekcipőben járt. „Jobb családoknál” esetleg volt egy-egy recsegő rádió. Az iskolában kalamárisból mártogattuk a tintát. Csuhéból font szandált hordtunk. A kurblis telefon, a motorbicikli meg a traktor ritka csodának számított, szájtátva figyeltük. Ezzel szemben minden használati tárgy egyedi darab volt, nem gyári tucatáru. Valamiképp sorsuk volt ezeknek a limlomoknak. Múltjuk és becsületük. s ha úgy tetszik: lelkük. A hímzett abrosznak, a cigány vájta teknőnek, a szénvonónak meg a vastepsinek, amin ott éktelenkedtek a drótostót foltjai. A gyúródeszkának és a kék vájdlingnak, a foghíjas létrának meg a dióverő póznának. Legalább ezer esztendőre való változás sűrűsödött bele a tovatűnt fél évszázadba. És miközben újakat hozott ez a hisztérikusan felgyorsult idő, valami fokról fokra el is veszett. A közösség kohéziója és minősége. A mindennapok méltósága. Depressziós felnőtt nem volt a közelemben, holott oka lett volna a kedélybetegségre sok mindenkinek a lágerek korában. A MUZSÁLYI ÚTI KERTRŐL mindig a húsvét jut eszembe. Anyámék itt dugták el a fűcsomók közt a piros tojásokat. Néhány nappal korábban a virágzó fák közt csetlettem-botlottam, amikor megpillantottam egy szalonkát a fű közt. Szerte virított már a salátaboglárka meg az ibolya. Azt persze csak később tudtam meg, hogy szalonka volt ez a különös élőlény. Hosszú nyaka, moccanatlan szempárja kíváncsivá tett, de tartottam is tőle. Tisztes távolban leguggoltam és néztem. Olyan volt, ahogy kimerülten hevert a fűben, mint a mesebeli kígyó meg egy ösztövér madár keveréke. Nem mertem hozzá közeledni. Amikor elmeséltem nagyanyámnak, mit láttam, kijött ő is a kertbe, de akkorra a titokzatos tavaszi vendég eltűnt. (Folytatás lapunk következő számában) 2007 . augusztus 4., szombat HEH MI! HÍ HL ІГ І * 7. oldal