Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)

2007-08-11 / 59-60. szám

Juhász László Tollas Tibor igazsága ahonnan a férfi lakosságot elhurcolták. E községek a trianoni Magyarországhoz tar­toztak, s az önkényes elcsatolás körülmé­nyeit Kecskési Tibor derítette fel. E közvet­len jelentésekkel hozzájárult, hogy az akko­ri amerikai, angol és francia katonai ellen­őrző bizottságok közbelépésére a Szovjet­unió a 23 községet visszaadta Magyaror­szágnak, s az onnan elhurcolt magyarok egy részét is hazaengedte. Tudomásom van arról is, hogy 1946 tavaszától Kecskési Tibort emiatt a Katonapolitikai Osztály, majd az AVO állandóan figyelte. Parancsot kaptam azonnali visszahívására. Miután azonban fentieket nem tudták rábizonyítani, háborús bűntettel vádolva letartóztatták...Röder al­tábornagy fenti állításait Nagy Ferenc minisz­terelnök is megerősítette 1966. február 25-i w­ashi­ngton­i ny­i­l­atkozatában. Kecskési főhadnagy, miután 1946. szep­tember 17-én elbocsátották a honvédség kö­telékéből, két és fél hónapig szülőfalujában, Nagybarcán élt. Innen rendelték be decem­ber elején a Belügyminisztériumba. Rosszat sejtve utazott fel Budapestre, a minisztérium­ban azonban két egykori csendőrtiszt baj­tár­sa fogadta, akiket Rajk László belügyminisz­ter a rendőriskola szervezésével bízott meg. Mindketten arra kérték, hogy katonai rangjá­nak megtartásával vállaljon oktatói állást az akkor alakult intézményben. Kecskési Tibor az ajánlatot elfogadta, és egy évig, 1947. de­cember 2-án bekövetkezett letartóztatásáig oktatótiszt volt a rendőriskolán. Előzetes letartóztatásban Kecskési Tibor előzetes letartóztatásá­ra az adott alkalmat, hogy a háborús bűntet­tel vádolt Tavi Árpád tartalékos hadnagy ügyének a Budapesti Népbíróságon 1947. no­vember 22-én tartott nyilvános tárgyalásán Vajda Gyula tanú azt vallotta, hogy a bereg­szászi tábor területén a tényleges csendőr­tisztek, Kecskési és Radnai főhadnagyok ke­­gyetlenkedtek az üldözöttekkel. Mint mondot­ta, mindezt hallomásból tudja. Az ügyész kér­désére a tanú azzal vádolta Kecskési Tibort, hogy a gettóban az üldözött nőkkel kegyet­­lenkedett, és kirabolta őket. A tanú, Vajda Gyula 1944 májusában a 117. csendőrzászló­alj szakácsaként szolgált Beregszászon, és így közvetett értesülései voltak a gettóban tör­téntekről. Arról feltétlenül tudnia kellett, hogy a beregszászi csendőrosztály parancsnoka Borgói János őrnagy volt, a gettóőrséget el­látó nagyváradi csendőr iskolaszázad élén pedig Fery Pál főhadnagy állt. Az ő nevüket azonban meg sem említi Vajda Gyula, kizáró­lag Kecskési Tiborra és Radnaira hívja fel a vád figyelmét. Vajon miért? Az is különös, hogy Vajda később, amikor a Kecskési-per­­ben szerepel mint tanú, nem ismétli meg a Tavi­perben elhangzott, a gyanúsított őrizetbevé­telére okot szolgáltató állításait. Vajda Gyula vallomása alapján dr. Ágos­ton Pál népügyész 1947. november 22-i hiva­talos jelentésében arra hívta fel felettesei fi­gyelmét, hogy a Tavi Árpád elleni főtárgyalá­son alapos gyanú merült fel arra nézve, hogy Kecskési Tibor 1944 folyamán Beregszászon a deportálások során,mint a vagyontalanítást, a gettózást és berakodást irányító csendőr­tiszt háborús bűntettet követett el. Hasonló bűncselekménnyel gyanúsítható Radnai László volt csendőr főhadnagy, aki a zsablyai vérengzésben való részvétele miatt jelenleg internálótáborban van”. 1947. december 2-án őrizetbe vették Kecskési Tibort, és az akkor már előzetes letar­tóztatásban lévő Radnai Lászlóval együtt a Tavi-ügy december 9-i, következő tárgyalásá­ra tanúként elővezették. Előbb Kecskési Tibor tanúsította, hogy a vádlott mint segédtiszt ki­zárólag irodai munkát végzett, sem a motozá­soknál, sem a deportáltak bevagonírozásánál nem volt jelen, és semmi módon sem árthatott a gettóba zárt zsidóknak, majd Radnai László is megerősítette mindezt. Korábban több tanú állította, hogy Tavi volt a gettó parancsnoka, aki mind a testi motozásnál, mind a zsidók be­vagonírozásánál jelen volt. A két volt csendőr­tiszt mint mentő tanú nagyban hozzájárult ah­h­hoz, hogy Tavi Árpád mentesült a háborús bűntett vádja alól, de ugyanakkor magára vonta a nyomozószerv­ek és a vád meghazudtolt ta­núinak haragját. A továbbiakban már őket tet­ték felelőssé mindazért, ami 1944 májusában (Folytatás lapunk előző számából) A honvédség főhadnagya Kecskési Tibor háború utáni katonai pá­lyafutása mindössze másfél évig tartott. 1945 áprilisában szolgálatra jelentkezett az akkor szervezett új magyar honvédségbe. A csend­őröket „átvilágító” rendkívüli igazolóbizott­­ság elé csak azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat. Kecské­si Tibor volt a hetedik csendőrt­i­szt, aki ennek a követelménynek eleget tudott tenni. Demok­ratikus magatartását a muraszombati zsidó hit­község elnökéhez hasonlóan a helyi jugoszláv önkormányzat és szülőfalujának, Nagybar­­cának az elöljárósága is igazolta. Igazolása után előbb a 7. miskolci hon­véd kerületbe osztották be, majd Röder­­Jenő vezérőrnagy vette maga mellé a Honvédelmi Minisztérium Igazgatási Bizottságának főtitkár­­ságára, végül 1946 elején Pápára helyezték, az 1. lövészhadosztályhoz, amelynek Király Béla volt a vezérkari főnöke. A tábornok visszaem­lékezésében arról ír, hogy a kommunista párt a politikai és az elhárító („D”)­tiszteken keresztül mindent megtett azért, hogy a nemzethű tiszte­ket koholt ügyek alapján eltávolítsa a hadse­regből. Példának hozza fel Tollas Tibor esetét, aki ellen egy hadosztályparancsnoki gyűlésen már 1946 nyarán hevesen kirohant a politikai osztály vezető tisztje, a kommunista Elek Ti­bor. Idézünk Király emlékiratából: Sok liszt magatartását bírálta,­ele a hadosztály egyik tisztje, Tollas Tibor főhadnagy ellen különös szenvedélyes gyűlölettel szólt, az összeeskü­vés és a szabotázs szavakat is használva vele kapcsolatban. 1946 júniusában közvetlen elöl­járója még jó minősítést adott róla, szeptember 17-én azonban már úgy döntött a vizsgálati bizottság, hogy a tényleges szolgálatból el kell bocsátani. Ennek oka nem lehetett Kecskési főhadnagy csendőm­últjának beregszászi idő­szaka, hiszen ebben az esetben nem szolgál­hatott volna tovább a rendőrség kötelékében mint oktatótiszt. Az egyértelmű ok az a futár­­szolgálat volt, amit közvetlen elöljárója megbí­zásából az ország keleti határán, a Tiszaháton végzett. Ezt a területet jól ismerte, hiszen csend­őrszakaszával már 1944-ben itt teljesített szol­gálatot. Kecskési főhadnagy 1945 tavaszán Tiszabecsen szerzett tudomást arról, hogy Ukrajna a Tisza bal partján fekvő magyar köz­ségek okkupációjára készül, és hogy ezekben a falvakban már be is vezetté­k a szovjet köz­­igazgatást. Három Tiszán innen fekvő közsé­get, Tiszabecset, Uszkát és Milotát már koráb­ban a túlsó parton fekvő Tiszaújlakhoz csatol­tak. A megszállók ezzel az akcióval az Ukrajna által bekebelezett Kárpátalja területét kívánták növelni. Tiszaháti értesüléseiről Kecskési fő­hadnagy — visszatérve Budapestre — azon­nal jelentést tett a Honvédelmi Minisztérium­ban. A honvédelmi minisztertől és Nagy Fe­renc miniszterelnöktől azt a titkos megbízatást kapta, hogy élelmiszer-beszerző tisztként mo­torkerékpáron járja be a vidéket, és gyűjtsön bizonyítékokat a terület szovjet okkupációjá­­ról. 1945 karácsonyán a­­ Honvédelmi Miniszté­rium segélyszállítmányait kísérte le a tiszaháti falvakba, ahol — minthogy a munkaképes fel­nőtt férfi lakosságot a szovjet hadsereg elhur­colta — nagy volt a szegénység. Időközben jelentéseit a minisztériumból, továbbították Nagy Ferenc miniszterelnöknek, aki az ügyről tájékoztatta a négyhatalmi Ellen­őrző Bizottság amerikai tagjait. Így sikerült megálljt parancsolni az­ okkupációnak és visszavonulásra kényszeríteni az ukrán köz­igazgatást. Ez­ a futárszolgálat olyan tevékeny­ség volt, amit — bármennyire sértette is az MKP illetékeseinek érdekeit — nem lehetett nyilvánosságra hozni. Kénytelenek voltak ké­sőbb és másképp leszámolni az­ általuk szabo­tázsnak minősített akció főszereplőjével. H­­a­­marosan el is távolították a honvédség kötelé­kéből (1946. szeptember 17.), a leszámolással azonban még vártak egy kedvező alkalomra. A huszonegy évvel később, 1967. február 4-én, Röder Jenő nyugalmazott altábornagy, buda­pesti lakos a következő nyilatkozatot tette eb­ben az ügyben: ...igazolom, hogy Kecskési Tibor volt soproni reáliskolai növendékemet mint főhadnagyról 1945-től 1946 nyaráig a Honvédelmi Minisztériumba magamhoz vet­tem beosztásba. Én öt emberi szempontból mindig a legmegbízhatóbbnak ismertem... 1945 tavaszán Szatmár és Bereg megye 25 Beregszászon történt községét orosz közigazgatás alá helyezték. (Folytatás lapunk következő számában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Húsvétkor, amikor a harangszónak is más volt a színárnyalata, mint máskor—­vala­miképp több arany fény keveredett bele —, magam is el­jártam locsolkodni. Itt úgy mond­ták: locsolódni. Meg kellett tanuljam a hús­véti versikét is, mely nemzedékről nemzedékre szállt a kárpátaljai gyerekek körében: Én kis görög hömbörödök, ha betérek, tojást kérek, ha nem adtok, mind meghaltok, énrám marad a házatok. Úgy látszik, meghalni senki sem akart a meglocsolt rokonok-ismerősök közül, mert szépen gyűltek a piros tojások a kis füzko­­sárban, amit— fűvel kibélelve — magammal vittem. A versbe ugyan néha belezavarod­tam, ilyenkor megpróbáltak mosolyogva ki­segíteni, mert ezt a hömbörgős­ mondókát fújta boldog-boldogtalan. Utoljára Linner­ nagybátyám feleségét, Gizi nénit locsoltam meg, aki — szeszélyes érzelemkitörésétől vezettetve — kezembe nyomott egy ötvenrubelest, kisebb vagyont. Hazafelé el kellett haladjak a kaszárnya előtt, ahol orosz katonák tartózkodtak. Egy hirte­len szőke, géppisztolyos legény posztolt a bejáratnál, és ahogy elléptem mellette, oro­szul mondott valamit. Riadtan meghőköltem. Ötéves lehettem, és annyit már tudtam, az oro­szoktól semmi jót nem várhat az emberfia. Nagyanyám elmesélte egyszer a barátnőjé­nek: meggyónta, hogy hazudott. Kinek, kér­dezte a pap. Orosznak, így nagyanyám. A pap, Macejkó tisztelendő — akitől kezdetben min­denki tartott, hiszen a lágerbe hurcolt Pásztor Feri bácsi helyére állították, és tulajdonkép­pen csak törte a magyart, a szlovák volt az anyanyelve —, nos, a kitűnő Macejkó atya, aki igazi gazdája lett a beregszászi katoliku­sok megfogyatkozott nyájának, azt válaszol­ta erre: Orosznak hazudni nem bűn... Igaz, ami igaz, pontosan tudtam én már gyerekkoromban, a kisebbségi sanyargatott­­ság - no meg nagyanyám - ránevelt, féinek mit kell, mit lehet mondani. Ha apámat vagy nagyapámat kérdezik például, azt kell vála­szoljam: nem tudom... Dermedten álltam a kaszárnya kapuja előtt. Fel se mertem nézni. Vártam, mi lesz. A kiskatona valamit mondogatott, de csöppet sem szigorúan. Végre ráemeltem a tekinte­tem, és a szőke katona kék szempárjában valami túlvilági átszellemültséget és gyerme­ki vágyakozást láttam. Ez a kép mindmáig megmaradt bennem. Nem tudtam én, mekko­ra ünnep az oroszoknak a húsvét. Csak évti­zedekkel később sikerült ezt a furcsa emlé­ket értelmeznem, megismerve Rimszkij- Korszakov muzsikáját meg Rilke oroszországi feljegyzéseit. Zavaromban kivettem egy piros tojást a kosárból, néhány fűszál is hozzátapadt, és átnyújtottam az orosz kiskatonának, akiben talán nem is olyan régi, ám térben annál messzibb húsvétok emléke elevenedett meg egy pillanatra. Ő elvette, rám mosolygott — volt valami kisfiús ebben a mosolyban, se­hogy sem illett a géppisztolyhoz —, mire vég­re el mertem indulni hazafelé... – AZ ÚJ HÁZBAN nem maradhattunk sokáig lakótársak nélkül. Odaköltöztettek egy Dobrják nevű ezredest, legalább harminc évvel fiatalabb — és igencsak kikapós — élettársával, a vörös Natasával. Dobrják oroszul annyit tesz: jó ember, de ez a háború viselt, diliflepnijével kérkedő, kiszolgált hadfi minden volt, csak jó ember nem. Részegen randalírozott, összevissza lö­völdözött a lakásban, amikor asszonyát ker­gette — berontottak a mi két megmaradt szo­bánkba is —, a szépség visongva keringett az asztal körül, Dobrják utána. Időnként, üvöltözését­ nyomatékosítandó, egy-egy pisztolygolyót eresztett a plafonba. „Jop tvoju maty!” Feleségét a félnótás hadfi mindennap eltángálta. Hozzátehetem, ezek a fenyítések csöppet sem voltak alaptalanok. A tempera­mentumos szépség — ahogy mondani szok­ták — csak azzal nem csalta meg a féleszű ezredest, aki nem járt arra. Dobrják őrült féltékenysége végül odá­ig fajult, hogy amikor kilépett hazulról, négy fegyveres kiskatonát állított — asszonya er­kölcseit őrzendő — a ház négy sarkára. Az ifjú szépség azonban ettől sem jött zavarba. Sőt! Szinte „házhoz szállították” ezzel neki a gavallérokat. Hol egyik, hol másik posztoló kiskatonát csalogatta be magához egy kis pásztorórára. Végül Dobrják, asszonyával együtt, annak kétségbeesett sivalkodására fittyet hányva, egyik napról a másikra elköltözött valahova Oroszországba. Hogy hogyan tör­tént ez akkoriban, jellemző. Egy teherautóra kiskatonák hajigálták fel a család limlomjait, csak éppen a szépasszony hiányzott. Dobrják meg egy géppisztolyos katonája tűvé tették a házat. Végül a padlásról került elő Natasa Pontosabban szólva: hozták. Kapálódzott, hisztérikusan visongott, rúgott-harapott a szerencsétlen. Nem akarta itthagyni Bereg­szászt. Neki az itteni nyomorúság is paradi­csom volt az otthoni állapotokhoz képest. Hogy milyen lehetett akkor a helyzet Orosz­országban, azt csak később tudtam meg a hadifogolymesékből, amelyekkel apám is, nagybátyáim is bőségesen traktálták egy­mást már Pesten, az ötvenes hatvanas évek­ben. Kiderült ezekből, hogy a hadifoglyok helyzete jobb volt a lakosságénál. Györ­gy­­nagybátyám arról mesélt egyszer, hogyan kellett kitakarítaniuk egy falusi krumpliver­­met, amelynek bűzétől néhányan a foglyok közül rosszul lettek. És ebből a rothadt krump­liból az orosz asszonyok krumpli lángost sü­töttek, és meg is kínálták a hadifoglyokat, akik elhárították a kedves invitálást. Apám pedig arról mesélt, hogy amikor már v­égképp nem tudtak megenni valami rabkosztot, azt nem öntötték ki a szemétre, hanem a láger kapujánál sorakozó éhenkórász, parasztok csajkáiba öntötték. Nem csoda, hogy a csapodár szép­­asszony ezek után nem lelkesedett azért, hogy szülőföldjére visszatérjen. De Dobrják nem ismert izgalmat! Feldobta, mint egy zsá­kot, a teherautó platójára, az­ ágyneműkupac tetejére a kikapós szépséget, és a kocsi neki­vágott az ismeretlennek... SZABAD-E ISTENT DICSÉRNI?Os­tordurrogással, kolompszóval, láncokat csör­getve érkeztek a betlehemesek. Birkasubá­jukat és prémkucsmájukat vastagon belepte a hó, mert­ Kárpátalján tél volt a tél, olyan farkasordító hidegekkel és hófúvásokkal, hogy azóta sem láttam különbeket. Nemhiá­ba mondják a cigányok: „Nem a tél a tél, ha­nem a tél a tél!” — amivel arra utalnak, hogy a csillámló égi áldás csak-csak elviselhető, de a csontig hatoló széltől к і fel і a szegény párát az Isten hidege. A Sárok-hegy felől süvöltő szél pedig nem kímélt senki emberfiát. Olyan púpokat rakott a járdaszélen vagy a tereken, hogy elég volt kerülgetni őket. Ám a fűtött szobá­ból nézve varázslatos idő volt ez. Túl a lég­­virágos ablakon csengős szánok járták az utcákat . Nagy bácsi, hajdani vincellérünk is szánkón hozta a karácsonyfát az erdőről, vastag halinacsizmáját újságpapírral meg szalmával bélelte ki az útra. Karácsony előtt általában úgy egy jó hónappal anyám rendre megcsinálta a „Jé­zuska réklijét”. Ez egy selyempapírból kivá­gott, blúzt utánzó ruhadarab volt. a szélén háromszög alakú cakkok. És a mi dolgunk az volt, hogy egy-egy cakkot „behajtsunk". Pontosabban szólva: anyám hajtsa be v­ele erre csak akkor volt lehetőség, ha valami „jó­­cselekedetet” hajtottunk végre. Rendet rak­tunk a játékpolcon, vagy külön kérés nélkül kezet mostunk ebéd előtt. I­la a rökli minden cakkja be volt hajtva idejében, „Jézuska nem fog fázni a jászlóban”. Amúgy a hit elég hullámzóan látogat­ta a beregszásziakat, és ez alól magunk sem voltunk kivételek. Nagyanyám egy-egy kri­tikus helyzet előtt könnyes szemmel imád­kozott, ám — a bibliaolvasások perceit le­számítva — a hit megmaradt az őrangyal idé­zésének szintjén. Ebéd előtt imádkoznunk kellett: „Aki ételt-italt adott, annak neve le­gyen áldott. Ámen!” Vagy ilyenformán: „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, ami­t adtál nekünk!” Megkérdeztem egyszer, miért nem jön el Jézus, ha hívjuk. Nagyanyám­­elcsattant, ilyet nem szabad kérdezni, mert Jézus igenis eljött, itt van. De ő nem úgy jön ám el, ahogy Vaszil szokott vagy Teca néni. Hanem látha­tatlanul. Benne van például a kenyérben. Erre azon tűnődtem: nem fáj-e neki, ha bele­harapok a kenyérbe. Mire azt a választ kap­tam: nem fáj, mert ő szentlélekként érkezik... (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 11., szombat killilf.­ III HL 1/1 * 7. oldal

Next