Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)

2007-08-25 / 63-64. szám

Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző számaiból) Az első tárgyalási nap a védelemé volt, az ügyész a per végére tartogatta a vád tanúit, akik nem okoztak csalódást. A június 18-i tárgyalá­son legtöbben, így dr. Bojár Jenő és Kalmár Andorné megismételték a Népügyészségen tett terhelő­ vallomásokat, de a bizonytalanságnak is számos jele volt. Webermann Márton itt már nem emlékszik arra, hogy ki tépte szét I­lirsch rabbi papírjait; két tanú azt vallotta, hogy a get­tó parancsnokát Kamarásnak hívták. Beregi Miklósné szerint a vádlott a bevagonírozásnál német katonákkal diskurált (noha nem tudott németül); Fekete Dezsőné sohasem látta a vád­lottat, csak azt tudja, hogy rendőrei (sic) lettek tőle; Kálmán Elekné pedig már nem merne meg­esküdni, hogy a vádlottat látta a motozásnál. Új tanúként szerepelt a tárgyaláson Fried Imréné, aki minden rosszat igyekezett a vádlott nyaká­ba varrni. Vallomásának értékét kétségessé tet­te, hogy emlékezete szerint Kecskésinek baju­sza volt. Amikor megmutatták neki Fery Pál csendőr főhadnagy fényképét, kijelentette: Igen, ez volt ott a gettóban, és ez volt az, aki intézke­dett. A bajuszos volt ott, amikor nővéremet odalökték a sínekre. A vád utolsó tanúja Ackem­ann Edit volt, aiki bár a bevagonírozás­nál látta először, felismerte a vádlottat, és noha a nevét sem tudta, állította, hogy Kecskésből na­gyon féltek a táborban. A tanúk, akárcsak az ügyészi kihallgatáson, a bírósági tárgyaláson is a testi motozás helyét és idejét illetően kevered­tek a legtöbbször ellentmondásba. Egyesek a bevagonírozás napjára, mások két héttel koráb­bi időpontra tették a motozást, voltak, akik sze­rint a szabadban, mások szerint a téglagyár, illet­ve a zsinagóga egyik termében hajtották végre a csendőrök ezt az akciót. Kecskési főhadnagy beregszászi tisztiszol­gája, Helli György közvetlen élményként mond­ta el azt az esetet, amiről más tanúk rá hivatkoz­va beszéltek. Egy este Kecskési nagyon mérge­sen jött haza, mikor is sapkáját és derékszíját a földhöz vágta, és azt kiabálta, hogy nem bírom ezt a kegyetlenséget, amit a németek csinál­nak, és áthelyezésemet kérem... Egy csendőr hozott ki egy nap nyolc leányt, és azt mondta, hogy azok közül egy­ Erzsike nevű leányt kí­sérjek el egy címre. Én el is kísértem az illető hölgyet, ahol egy csomagot adott át. Még sü­teménnyel is megkínált az a férfi, akihez Erzsi­két kísértem. (Feltehetőleg Katz Erzsébetről van szó, akiről Kecskési Tibor vallomásából tudjuk, hogy segítségét kérte, tegye lehetővé értékei­nek kijuttatását a gettóból a városban lakó ba­rátaihoz.) Határozottan cáfolta a vád állításait több egykori beregszászi üldözött. Lefkovics Klára huszonöt éves zsidó ápolónő szerint: Nem a vádlott csinálta a deportálást, hanem Fery Pál. Én nem ismertem azelőtt Kecskésit, de tudom, hogy nem csinált semmi rosszat. I­­alász Magda is azt vallotta, hogy a csoportokat Fery Pál állí­totta össze, ő volt a teljhatalmú megbízott. Kecs­­késit sohasem látta, nevét sem hallotta, noha az irodán dolgozott. Stark Ervin géplakatos szerint a gettóban Fery Pál és csendőrei intézkedtek. Kecskésit az első berakásnál látta, a vagonok­tól mintegy száz méterre, a kapunál. A bíróság utolsóként hallgatta meg Mándl Sándor egye­temi hallgatót, aki állította, hogy a motozásnál és a bevagonírozásnál intézkedő bajuszos csendőr főhadnagy nem azonos a vádlottal, akinek nevével először a bírósági idézésen talál­kozott. Fényképről felismerte Fo­y Pált, és állí­totta, hogy ő volt az a főhadnagy, aki a helyszí­nen intézkedett. A bizonyítási eljárás során túlnyomó több­ségben voltak azok a tanúk, akik Kecskési Ti­bor ártatlanságát bizonyították. A dr. Lukács Dezső tanácselnök vezette Népbíróság azon­ban figyelmen kívül hagyta ezeket a perdöntő jelentőségű vallomásokat, és kizárólag a vád ellentmondásos tanúinak állításaira építette íté­letét, amely nyolcévi­­egyházzal sújtotta a vád­lottat. Az ítélet indoklása szolgai módon követi a vádiratot, és a bíróság ugyanúgy tényként fogadta el azt a megalapozatlan állítást, hogy a vádlott korbáccsal a kezében irányította a be­­vagonírozást, mint azt, hogy a nőket a vagonok előtt vetkőztették le meztelenre. Fried Imréné val­lomását sem hagyták figyelmen kívül, noha a tanú kétségtelenül összetévesztette a vádlottat Fery Pál főhadnaggyal. A per folyamán a Kecs­kési főhadnagy szakaszában szolgált csendőrök közül egyet sem idéztek meg, pedig csak ők tud­tak volna válaszolni arra a kérdésre, hogy mi­lyen magatartásra utasította őket a vádlott a de­portáltakkal szemben. Az ítélet indoklásában a Népbíróság csak azoknak a tanúknak a vallo­mását idézte, akik felismerték a vádlottban a de­portálásnál embertelen módon intézkedő főhad­nagyot (Bojár Jenő, Beregi Miklósné, Kálmán Arnoldné, Webermann Márton és Ackem­ann Edit), de szigorúan mellőzte a Fery Pál felelőssé­gét egyértelműen alátámasztó egykori depor­táltak (Gáspár László, Gáspár György, Lefkovics Klára, Halász Magda, Fuchs Márta, Stark Ervin, Mándl Sándor) bizonyítékait. Az ítélet ellen mind a népügyész, mind a védő semmisségi panaszt jelentett be. A másodfokú ítéletre, amely nyolcról tízévi fegyházra emelte Kecskési Tibor büntetését, másfél évet kellett várni. A Népbíróságok Or­szágos Tanácsa dr. Pálosi Béla tanácselnök ve­zetésével azzal indokolta 1949. december 8-i íté­letét, hogy a vádlott parancsnoksága alatt álló csendőrlegénység az ő jelenlétében végezte el az üldözöttek be­vagon­írozását, így látnia kellett azokat az atrocitásokat, amelyeket csendőrei az üldözöttekkel szemben elkövettek, anélkül, hogy ő azoknak a megakadályozására törekedett vol­na. Máig is megválaszolatlan kérdés, hogy az illetékesek miért nem adtak ki körözést, és­ miért nem emeltek vádat a történtekért felelős szemé­lyek, a gettót őrző nagyváradi csendőriskola szá­zadparancsnoka, Fery Pál főhadnagy, a bereg­szászi csendőr osztály parancsnoka, Borgói Já­nos őrnagy, Nagy II. István alezredes, illetve a több tanú által gettóparancsnokként említett Ka­marás ellen. Feltehetőleg a kommunista hatósá­gok számára az igazság kiderítésénél fontosabb volt annak a nemzetéhez hű csendőrtisztnek a bebörtönzése, aki 1944-ben ugyanúgy fellépett a német megszállás, mint két évvel később a tiszaháti magyar falvak szovjet okkupációja el­len. Kecskési Tibor, aki a váci fegyház falai kö­zött érett költővé (és vette fel a Tollas Tibor írói nevet), másfél évvel büntetésének letöltése előtt, 1956. július 24-én szabadult, miután az édesany­ja által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. A bírósági anyagot 1956. augusztus 21 -én küldte át („visszavárólag”) Lőke Gyula államvédelmi alezredes a Belügyminisztériumból a Budapesti Fővárosi Bíróságnak, ahonnan szeptember 26- án került a kegyelmi kérvény további elintézés­re az Igazságügyi Minisztériumba (,, Nádas elv­­társ részére "). Miután a forradalom vihara az egykori elítéltet Nyugatra sodorta, a kegyelmi kérvény bizonyára a minisztérium papírkosará­ba került. A vád utóélete A Budapesti Főkapitányság Politikai Nyo­mozó Osztálya már 1959 elején megkezdte az adatgyűjtést Kecskési Tibor ellen. Egy Rózsa László fedőnevű ügynök, aki SS-tiszti múltja miatt került a váci fegyházba, 1959. február 3-i jelentésében azt állítja, hogy a börtönben ké­szült Füveskert-antológia szerkesztésében Kecs­kési Tibor mellett ő is részt vett. Érdemes idézni Rózsa ügynök jelentéséből: ...Márkus László­tól tudom, hogy a könyvek kikerültek Nyu­gatra, s ott Kecskési Tibor kiadta azokat. Ja­vasolta, hogy hivatkozva súlyos anyagi hely­zetemre, kérjem­­Kecskésit, hogy az 1957. évi Füveskertben megjelent két versemért (Jubi­leum, Téli esték) kérjek valamiféle honoráriu­mot. [Egyik vers sem szerepel a Nyugaton ki­adott Fü­veskert-irlológiában - J. L.] Márkus közölte velem, hogy neki van egy ismerőse, akinek közvetlen kapcsolata van Kecskési­vel... Demény Pál, aki magát kommunista író­nak vallja, azt javasolta, hogy Kecskési lejá­ratása érdekében a baloldalibb tárgyú verse­it adjam le a Népszabadsághoz... Demény Pál közölte velem, hogy Kecskési kint Tollas álné­ven ín Kecskési 1945 előtt csendőr föhadnagy volt... Rólam azt tudta, hogy SS-föhadnagy orvos voltam, s így megvolt a kellő bizalma irántam. Rám azért volt szüksége, mert könyv­táros voltam... Rózsa László jelentése alatt a következő hivatalos értékelés olvasható: Rózsa jelentése értékes, abból lehetőség nyílik, hogy támadólagos elhárítási tervünkön belül vele beépüljünk a nyugati emigrációba. Érdemes megjegyezni a fentieket, ugyanis Rózsa, SS-ből lett kommunista ügynök személyével, immár valódi nevén, később még találkozni fogunk. Nagy szolgálatot tettek a hazai hatalomnak azok az emigráns írástudók, akiket sértett Tollas Tibor sikere és népszerűsége. Közülük elsőként, 1963. október 16-án Kannás Alajos New York-i költő, pszichológus kopogtatott a budapesti belügyi szervek ajtaján, és ajánlotta fel a szolgá­latait, bejelentve, hogy könyvet kíván írni Tol­las Tibor ellen. (Folytatás: lapunk következő­ számában) Szepesi Attila • •Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Amikor egyszer, már a hetvenes évek-,­ben, egy cigány barátommal, R. Gyurival nép­szokásokról beszélgettem, felidéződött ben­nem ez a balul sikerült és kegyetlen ráklako­ma. Gyuri elmesélte: a cigányok étlapjának egyik kedvence a parázson sült sündisznó. Úgy készítik el, hogy szerencsétlen tüskés állatot agyaggal beborítják, majd élve rádob­ják a parázsra. Ha megsült, le kell kalapálni róla az agyagot, amivel még a bőr meg a tüs­kék is lejönnek... Egyszer Macsolától, Tóth Annuséktól kaptunk egy kivénhedt gúnárt. Bezárták anyámék a tyúkólba, és ott várta a végzetét. „Finom lesz, majd jól megspékeljük szalon­nával!” Én tartottam a ludaktól. Ha néha vé­­­­gigsétáltam az Attila vagy a Kórház utcán, ott csipegették a füvet az árokparton. Men­tem a járdaszélen, az úttesten orosz katonák masíroztak, és harsányan, de falsul daloltak: „Moszkva moja, Moszkva moja ljubimaja...!” „Gyönne rátok a honvágy!” — fordultak utá­nuk a járókelők, mert itt senki sem titkolta, hogy az oroszokat háborús hódítóknak tart­ja. Hódítóként is viselkedtek, akik azt teszik a legyőzöttekkel, amit akarnak. A szervilis szovjetim­ádatnak, amit később Pesten ta­pasztaltam, Beregszászon nyoma sem volt. A ludak nyugtalanul nézték a katonasort. Némelyik gúnár félneszett, és nekem jött. Szárnyát paskolva sziszegett és fújt. El kel­lett fussak előle. Egy darabig kergetett, az­tán már csak a diadalmas gágogását hallot­tam a távolból... Anyámék elhatározták, hogy a „ma­­csolai­ libát” felhizlalják. De az öreg gúnár csak nem akart kigömbölyödni. Mintha éh­ségsztrájkba kezdett volna. Végül elhatároz­ták-tömni kell. Fogott anyám egy tölcsért, a verdeső ludat a térdei közé szorította. Aztán a felfe­szített csőrébe - a tölcséren át - tömködte a morzsolt tengerit. A begyét simogatva segí­tettek neki a nyelésben. Szegény gúnár hány­kolódott, lekergette a nyakát, de mi mást te­hetett volna - nyelte a marékszám belédik­­tált szemes kukoricát. Néha kiszabadult anyám szorításából. Gágogva körbefutott a konyhában. Leverte a tányérokat, a vájdlin­­got meg a pettyes csuprot. , „Telik a begye!” - mondogatták anyá­mék, ahogy mustrálgatták a sokadik draszti­kus etetés után... - A pénzforgalom beindultával némi ke­reskedelem fele is kialakult. Igaz ugyanakkor, hogy jó néhányan voltak nagyapám hajdani beosztottjai, ármentesítő társulati gátőrök és kubikosok, akik minden ellenszolgáltatás nélkül hozták ezt-azt, mert szerették és be­csülték nagyapámat. Ezek a derék férfiak­­asszonyok sosem felejtették el, hogy a „mél­­tóságos úr” emberséges volt hozzájuk. Kivégzett Benda­ nagyapámban, ahogy hallom, lehetett valami patriarkális derű és kedély. Ugyanakkor modern felfo­gású mérnökember volt. Ahogy nem lett be­lőle, eleihez illően, se lelkipásztor, se a vár­megyei hierarchia jogásza, a többi „régimódi szokást” sem követte. Bátyjai például kiként­­kifent bajszokat viseltek, nagyapám soha. Legtöbb kollégája-ismerőse, a városi veze­tők gyakran öltöttek az ünnepekre díszma­gyart. Darutollas süveget meg díszkardot. Mindenféle sujtásos és paszományos atil­lát, sarkantyús csizmát. Nagyapám sosem bújt ilyen „maskarákba”. Mindig polgári vi­seletben látható az ünnepi felvételeken. Tá­vol állt tőle a „cigányozás”, egyáltalán: min­denfajta duhajkodás. Viszont Adyt olvasott, ami abban a korban és környezetben már­­már istenkísértésnek számított. Hogy mit érezhetett Ungváron a kivég­zőosztag előtt, nem tudom, bár gyakran pró­báltam a helyébe képzelni magam. Idegen­kedett minden szélsőségtől. Amikor a parla­ment felsőházának delegált tagja lett, az első ülésről hazatérve elhűlve közölte, hogy egy féleszű ordítozott az Országházban talajgyö­­kérről, vérrögről, Kárpát-Duna-nagy házáról. Végül neki is ugyanaz a sors jutott, mint Szálasinak. Amikor bekötötték a szemét, le­pereghetett előtte egész élete, sárospataki diákkorától az első világháború erdélyi front­jáig - ahol karpaszományos hadnagyként szolgált -, az összeomlásig. Ránk gondolha­tott, a család­jára, akik magunkra maradunk a történelem alvilági figuráinak kiszolgáltatva, az apokalipszis áldozataiként. A beosztottjai szerették, aminek a leg­biztosabb jele, hogy elhurcolása után is se­gítettek bennünket. Haragosa nem volt, vagy ha tán mégis akadt, inkább a szélsőjobbról kerülhetett ki, a nekibőszült irredenták és da­rutollasok soraiból, akiktől mindig távol tar­totta magát. Abban, hogy Benda Kálmán nagyapám nem lett duhaj, az is közrejátszhatott - sá­rospataki puritán neveltetése mellett -, hogy édesapja (azaz dédapám, szintén egyike a család tengernyi Benda Kálmánjainak) hír­hedt borissza volt. Az öreg Kama-táblabíró. Közelmúltban elhunyt történész nagybátyám (aki szintén ezt a nevet viselte, de - családi predikátuma, a marczinfalvai miatt-mindenki csak Marciként emlegette) úgy mesélte: déd­apámat a felesége, bigott katolikus Linner Vilma-dédanyám valósággal „belehajszolta az ivásba”. Hogy így volt-e vagy sem, eldönteni nem tudom. Az azonban tény, hogy hernád­­csányi születésű dédapám italozásai Bereg­szászon közmondásosak voltak. Mesélik, hogy a klubból hazafelé egy sorompón át vezetett éjszakánként az útja, és sosem tud­ta kiszámítani, mikor következik már ez a lép­teit elgáncsoló szerkezet. Utcai lámpák, fő­ként a félreeső helyeken, nemigen világítot­ták meg. Talán ha a belvárosban egy-egy gázlámpa. Ezért a sorompó közelségét érez­ve dédapám négykézlábra ereszkedett, és így caplatott egy darabig. Kardos dédanyám egyszer észrevette, hogy a férje keze be van fáslizva. „S Hát veled mi történt?” „Képzeld, Vilmikém- felelte állí­tólag dédapám - jövök haza éjszaka béké­sen a klubból, hát egy izgága suszterinas a sorompónál nem a kezemre lépett!” A BETELELÉS tavasszal a cseresznye­­kompót eltevésével kezdődött. Cukor nem volt hozzá, nem lehetett kapni, de megtette a ragacsos melasz is. Jött aztán a gyümölcs­aszalás. A szilva meg az alma „téliesítése”. Meg a dzsemek befőzése. Sorra került a ri­bizli meg a málna. A meggy és kajszibarack. Dióverő póznák, gyümölcsszedők, aszalószi­ták hozzátartoztak minden háztartáshoz. Az almaszedő egy hosszú rúd volt, végében dróthurkon egy kis szövetkosárka, olyasfé­le, mint amivel a templomban perselgettek. El nem maradhatott a krumpli meg a répa - itt csak muroknak mondtuk-elvermelése a pin­ce homokjában. Mélyre ásták. Betakarták. Oldalába egérfogók kerültek. Volt egy-két „csattintós” egérfogó is, de azok a kamrá­ban szolgáltak. Az alájuk settenkedő kisegér azonnal elpusztult, ahogy megérintette a sza­lonnadarabkát: a rugótól lecsapódó fémda­rab úgy vágta kupán szegény cincogót, hogy azon nyomban kiterült. Némelyiknek még az orra hegyén ott csillogott egy rubinpiros vércsepp, ahogy kimúlva feküdt a hátán. A pincében viszont fél fordított cserép alkotta az egérfogót, melyet pálcika támasz­tott fel. Alá csipetnyi szalonna került, vagy fél dió. Amikor az éhenkórász egeret a ké­szülék megfogta, egy vékony falapot csúsz­tattak alá. Kinyitották a sparholtot, majd a cserepet - benne az egeret - jól összerázták, hogy elszédüljön és meg ne szökjön. Aztán sutty­­ be a lobogó lángok közé! Sehogy sem értettem, miért kell ilyen drasztikusan hadakozni szegény kisegér el­len, holott máskor, ha az emberfiának kihul­lik egy-egy tejfoga, azt a háta mögé kell dob­nia a kertben, és a következő mondókát kell az egérnek elhadarni: „Adok neked csontfo­gat, adjál nekem vasfogat...!” A paszuly meg a borsó hosszan szá­radt a tálcákon. 1­da került vargánya valame­lyik ruszin házaló jóvoltából, az is a télire eltelt készleteket gyarapította. Gézhálókba került, és felkötötték a kamra tetejére. A var­gányát mindenki tinórinak mondta. Az eg­rest köszmétének. A babot paszulynak.­­ A kamrában káposzta állt nagy halom­ban. Néhány óriásra nőtt sütőtök, amire azt mondták: „Akkor jó, ha parázs!” Ládában szalma közé rakott alma. Néhány csobolyó bor, régi szüretek maradéka. Dobozokban ku­­­koricamálé - gyakran ettünk puliszkát, hi­deg tejjel vagy veresre sült hagymával, fe­deles fakódban savanyú káposzta. A plafon­ról madzagon szőlőfürtök sora lógott. Néha nagyanyám­ átnézte és „leszemezte”, vagyis lecsipegette a bámuló szemeket, hogy kitart­sanak a fürtök karácsonyig, újévig. Oldalt szalonna és hurka-kolbász fityegett. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 25., szombat HEH Ildi HÍ HL і Iі * 7. oldal — і _________________________________________________________________________________________________________________________|

Next