Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)
2007-08-25 / 63-64. szám
Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző számaiból) Az első tárgyalási nap a védelemé volt, az ügyész a per végére tartogatta a vád tanúit, akik nem okoztak csalódást. A június 18-i tárgyaláson legtöbben, így dr. Bojár Jenő és Kalmár Andorné megismételték a Népügyészségen tett terhelő vallomásokat, de a bizonytalanságnak is számos jele volt. Webermann Márton itt már nem emlékszik arra, hogy ki tépte szét Ilirsch rabbi papírjait; két tanú azt vallotta, hogy a gettó parancsnokát Kamarásnak hívták. Beregi Miklósné szerint a vádlott a bevagonírozásnál német katonákkal diskurált (noha nem tudott németül); Fekete Dezsőné sohasem látta a vádlottat, csak azt tudja, hogy rendőrei (sic) lettek tőle; Kálmán Elekné pedig már nem merne megesküdni, hogy a vádlottat látta a motozásnál. Új tanúként szerepelt a tárgyaláson Fried Imréné, aki minden rosszat igyekezett a vádlott nyakába varrni. Vallomásának értékét kétségessé tette, hogy emlékezete szerint Kecskésinek bajusza volt. Amikor megmutatták neki Fery Pál csendőr főhadnagy fényképét, kijelentette: Igen, ez volt ott a gettóban, és ez volt az, aki intézkedett. A bajuszos volt ott, amikor nővéremet odalökték a sínekre. A vád utolsó tanúja Ackemann Edit volt, aiki bár a bevagonírozásnál látta először, felismerte a vádlottat, és noha a nevét sem tudta, állította, hogy Kecskésből nagyon féltek a táborban. A tanúk, akárcsak az ügyészi kihallgatáson, a bírósági tárgyaláson is a testi motozás helyét és idejét illetően keveredtek a legtöbbször ellentmondásba. Egyesek a bevagonírozás napjára, mások két héttel korábbi időpontra tették a motozást, voltak, akik szerint a szabadban, mások szerint a téglagyár, illetve a zsinagóga egyik termében hajtották végre a csendőrök ezt az akciót. Kecskési főhadnagy beregszászi tisztiszolgája, Helli György közvetlen élményként mondta el azt az esetet, amiről más tanúk rá hivatkozva beszéltek. Egy este Kecskési nagyon mérgesen jött haza, mikor is sapkáját és derékszíját a földhöz vágta, és azt kiabálta, hogy nem bírom ezt a kegyetlenséget, amit a németek csinálnak, és áthelyezésemet kérem... Egy csendőr hozott ki egy nap nyolc leányt, és azt mondta, hogy azok közül egy Erzsike nevű leányt kísérjek el egy címre. Én el is kísértem az illető hölgyet, ahol egy csomagot adott át. Még süteménnyel is megkínált az a férfi, akihez Erzsikét kísértem. (Feltehetőleg Katz Erzsébetről van szó, akiről Kecskési Tibor vallomásából tudjuk, hogy segítségét kérte, tegye lehetővé értékeinek kijuttatását a gettóból a városban lakó barátaihoz.) Határozottan cáfolta a vád állításait több egykori beregszászi üldözött. Lefkovics Klára huszonöt éves zsidó ápolónő szerint: Nem a vádlott csinálta a deportálást, hanem Fery Pál. Én nem ismertem azelőtt Kecskésit, de tudom, hogy nem csinált semmi rosszat. Ialász Magda is azt vallotta, hogy a csoportokat Fery Pál állította össze, ő volt a teljhatalmú megbízott. Kecskésit sohasem látta, nevét sem hallotta, noha az irodán dolgozott. Stark Ervin géplakatos szerint a gettóban Fery Pál és csendőrei intézkedtek. Kecskésit az első berakásnál látta, a vagonoktól mintegy száz méterre, a kapunál. A bíróság utolsóként hallgatta meg Mándl Sándor egyetemi hallgatót, aki állította, hogy a motozásnál és a bevagonírozásnál intézkedő bajuszos csendőr főhadnagy nem azonos a vádlottal, akinek nevével először a bírósági idézésen találkozott. Fényképről felismerte Foy Pált, és állította, hogy ő volt az a főhadnagy, aki a helyszínen intézkedett. A bizonyítási eljárás során túlnyomó többségben voltak azok a tanúk, akik Kecskési Tibor ártatlanságát bizonyították. A dr. Lukács Dezső tanácselnök vezette Népbíróság azonban figyelmen kívül hagyta ezeket a perdöntő jelentőségű vallomásokat, és kizárólag a vád ellentmondásos tanúinak állításaira építette ítéletét, amely nyolcéviegyházzal sújtotta a vádlottat. Az ítélet indoklása szolgai módon követi a vádiratot, és a bíróság ugyanúgy tényként fogadta el azt a megalapozatlan állítást, hogy a vádlott korbáccsal a kezében irányította a bevagonírozást, mint azt, hogy a nőket a vagonok előtt vetkőztették le meztelenre. Fried Imréné vallomását sem hagyták figyelmen kívül, noha a tanú kétségtelenül összetévesztette a vádlottat Fery Pál főhadnaggyal. A per folyamán a Kecskési főhadnagy szakaszában szolgált csendőrök közül egyet sem idéztek meg, pedig csak ők tudtak volna válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen magatartásra utasította őket a vádlott a deportáltakkal szemben. Az ítélet indoklásában a Népbíróság csak azoknak a tanúknak a vallomását idézte, akik felismerték a vádlottban a deportálásnál embertelen módon intézkedő főhadnagyot (Bojár Jenő, Beregi Miklósné, Kálmán Arnoldné, Webermann Márton és Ackemann Edit), de szigorúan mellőzte a Fery Pál felelősségét egyértelműen alátámasztó egykori deportáltak (Gáspár László, Gáspár György, Lefkovics Klára, Halász Magda, Fuchs Márta, Stark Ervin, Mándl Sándor) bizonyítékait. Az ítélet ellen mind a népügyész, mind a védő semmisségi panaszt jelentett be. A másodfokú ítéletre, amely nyolcról tízévi fegyházra emelte Kecskési Tibor büntetését, másfél évet kellett várni. A Népbíróságok Országos Tanácsa dr. Pálosi Béla tanácselnök vezetésével azzal indokolta 1949. december 8-i ítéletét, hogy a vádlott parancsnoksága alatt álló csendőrlegénység az ő jelenlétében végezte el az üldözöttek bevagonírozását, így látnia kellett azokat az atrocitásokat, amelyeket csendőrei az üldözöttekkel szemben elkövettek, anélkül, hogy ő azoknak a megakadályozására törekedett volna. Máig is megválaszolatlan kérdés, hogy az illetékesek miért nem adtak ki körözést, és miért nem emeltek vádat a történtekért felelős személyek, a gettót őrző nagyváradi csendőriskola századparancsnoka, Fery Pál főhadnagy, a beregszászi csendőr osztály parancsnoka, Borgói János őrnagy, Nagy II. István alezredes, illetve a több tanú által gettóparancsnokként említett Kamarás ellen. Feltehetőleg a kommunista hatóságok számára az igazság kiderítésénél fontosabb volt annak a nemzetéhez hű csendőrtisztnek a bebörtönzése, aki 1944-ben ugyanúgy fellépett a német megszállás, mint két évvel később a tiszaháti magyar falvak szovjet okkupációja ellen. Kecskési Tibor, aki a váci fegyház falai között érett költővé (és vette fel a Tollas Tibor írói nevet), másfél évvel büntetésének letöltése előtt, 1956. július 24-én szabadult, miután az édesanyja által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. A bírósági anyagot 1956. augusztus 21 -én küldte át („visszavárólag”) Lőke Gyula államvédelmi alezredes a Belügyminisztériumból a Budapesti Fővárosi Bíróságnak, ahonnan szeptember 26- án került a kegyelmi kérvény további elintézésre az Igazságügyi Minisztériumba (,, Nádas elvtárs részére "). Miután a forradalom vihara az egykori elítéltet Nyugatra sodorta, a kegyelmi kérvény bizonyára a minisztérium papírkosarába került. A vád utóélete A Budapesti Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya már 1959 elején megkezdte az adatgyűjtést Kecskési Tibor ellen. Egy Rózsa László fedőnevű ügynök, aki SS-tiszti múltja miatt került a váci fegyházba, 1959. február 3-i jelentésében azt állítja, hogy a börtönben készült Füveskert-antológia szerkesztésében Kecskési Tibor mellett ő is részt vett. Érdemes idézni Rózsa ügynök jelentéséből: ...Márkus Lászlótól tudom, hogy a könyvek kikerültek Nyugatra, s ott Kecskési Tibor kiadta azokat. Javasolta, hogy hivatkozva súlyos anyagi helyzetemre, kérjemKecskésit, hogy az 1957. évi Füveskertben megjelent két versemért (Jubileum, Téli esték) kérjek valamiféle honoráriumot. [Egyik vers sem szerepel a Nyugaton kiadott Füveskert-irlológiában - J. L.] Márkus közölte velem, hogy neki van egy ismerőse, akinek közvetlen kapcsolata van Kecskésivel... Demény Pál, aki magát kommunista írónak vallja, azt javasolta, hogy Kecskési lejáratása érdekében a baloldalibb tárgyú verseit adjam le a Népszabadsághoz... Demény Pál közölte velem, hogy Kecskési kint Tollas álnéven ín Kecskési 1945 előtt csendőr föhadnagy volt... Rólam azt tudta, hogy SS-föhadnagy orvos voltam, s így megvolt a kellő bizalma irántam. Rám azért volt szüksége, mert könyvtáros voltam... Rózsa László jelentése alatt a következő hivatalos értékelés olvasható: Rózsa jelentése értékes, abból lehetőség nyílik, hogy támadólagos elhárítási tervünkön belül vele beépüljünk a nyugati emigrációba. Érdemes megjegyezni a fentieket, ugyanis Rózsa, SS-ből lett kommunista ügynök személyével, immár valódi nevén, később még találkozni fogunk. Nagy szolgálatot tettek a hazai hatalomnak azok az emigráns írástudók, akiket sértett Tollas Tibor sikere és népszerűsége. Közülük elsőként, 1963. október 16-án Kannás Alajos New York-i költő, pszichológus kopogtatott a budapesti belügyi szervek ajtaján, és ajánlotta fel a szolgálatait, bejelentve, hogy könyvet kíván írni Tollas Tibor ellen. (Folytatás: lapunk következő számában) Szepesi Attila • •Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Amikor egyszer, már a hetvenes évek-,ben, egy cigány barátommal, R. Gyurival népszokásokról beszélgettem, felidéződött bennem ez a balul sikerült és kegyetlen ráklakoma. Gyuri elmesélte: a cigányok étlapjának egyik kedvence a parázson sült sündisznó. Úgy készítik el, hogy szerencsétlen tüskés állatot agyaggal beborítják, majd élve rádobják a parázsra. Ha megsült, le kell kalapálni róla az agyagot, amivel még a bőr meg a tüskék is lejönnek... Egyszer Macsolától, Tóth Annuséktól kaptunk egy kivénhedt gúnárt. Bezárták anyámék a tyúkólba, és ott várta a végzetét. „Finom lesz, majd jól megspékeljük szalonnával!” Én tartottam a ludaktól. Ha néha végigsétáltam az Attila vagy a Kórház utcán, ott csipegették a füvet az árokparton. Mentem a járdaszélen, az úttesten orosz katonák masíroztak, és harsányan, de falsul daloltak: „Moszkva moja, Moszkva moja ljubimaja...!” „Gyönne rátok a honvágy!” — fordultak utánuk a járókelők, mert itt senki sem titkolta, hogy az oroszokat háborús hódítóknak tartja. Hódítóként is viselkedtek, akik azt teszik a legyőzöttekkel, amit akarnak. A szervilis szovjetimádatnak, amit később Pesten tapasztaltam, Beregszászon nyoma sem volt. A ludak nyugtalanul nézték a katonasort. Némelyik gúnár félneszett, és nekem jött. Szárnyát paskolva sziszegett és fújt. El kellett fussak előle. Egy darabig kergetett, aztán már csak a diadalmas gágogását hallottam a távolból... Anyámék elhatározták, hogy a „macsolai libát” felhizlalják. De az öreg gúnár csak nem akart kigömbölyödni. Mintha éhségsztrájkba kezdett volna. Végül elhatározták-tömni kell. Fogott anyám egy tölcsért, a verdeső ludat a térdei közé szorította. Aztán a felfeszített csőrébe - a tölcséren át - tömködte a morzsolt tengerit. A begyét simogatva segítettek neki a nyelésben. Szegény gúnár hánykolódott, lekergette a nyakát, de mi mást tehetett volna - nyelte a marékszám belédiktált szemes kukoricát. Néha kiszabadult anyám szorításából. Gágogva körbefutott a konyhában. Leverte a tányérokat, a vájdlingot meg a pettyes csuprot. , „Telik a begye!” - mondogatták anyámék, ahogy mustrálgatták a sokadik drasztikus etetés után... - A pénzforgalom beindultával némi kereskedelem fele is kialakult. Igaz ugyanakkor, hogy jó néhányan voltak nagyapám hajdani beosztottjai, ármentesítő társulati gátőrök és kubikosok, akik minden ellenszolgáltatás nélkül hozták ezt-azt, mert szerették és becsülték nagyapámat. Ezek a derék férfiakasszonyok sosem felejtették el, hogy a „méltóságos úr” emberséges volt hozzájuk. Kivégzett Benda nagyapámban, ahogy hallom, lehetett valami patriarkális derű és kedély. Ugyanakkor modern felfogású mérnökember volt. Ahogy nem lett belőle, eleihez illően, se lelkipásztor, se a vármegyei hierarchia jogásza, a többi „régimódi szokást” sem követte. Bátyjai például kikéntkifent bajszokat viseltek, nagyapám soha. Legtöbb kollégája-ismerőse, a városi vezetők gyakran öltöttek az ünnepekre díszmagyart. Darutollas süveget meg díszkardot. Mindenféle sujtásos és paszományos atillát, sarkantyús csizmát. Nagyapám sosem bújt ilyen „maskarákba”. Mindig polgári viseletben látható az ünnepi felvételeken. Távol állt tőle a „cigányozás”, egyáltalán: mindenfajta duhajkodás. Viszont Adyt olvasott, ami abban a korban és környezetben mármár istenkísértésnek számított. Hogy mit érezhetett Ungváron a kivégzőosztag előtt, nem tudom, bár gyakran próbáltam a helyébe képzelni magam. Idegenkedett minden szélsőségtől. Amikor a parlament felsőházának delegált tagja lett, az első ülésről hazatérve elhűlve közölte, hogy egy féleszű ordítozott az Országházban talajgyökérről, vérrögről, Kárpát-Duna-nagy házáról. Végül neki is ugyanaz a sors jutott, mint Szálasinak. Amikor bekötötték a szemét, lepereghetett előtte egész élete, sárospataki diákkorától az első világháború erdélyi frontjáig - ahol karpaszományos hadnagyként szolgált -, az összeomlásig. Ránk gondolhatott, a családjára, akik magunkra maradunk a történelem alvilági figuráinak kiszolgáltatva, az apokalipszis áldozataiként. A beosztottjai szerették, aminek a legbiztosabb jele, hogy elhurcolása után is segítettek bennünket. Haragosa nem volt, vagy ha tán mégis akadt, inkább a szélsőjobbról kerülhetett ki, a nekibőszült irredenták és darutollasok soraiból, akiktől mindig távol tartotta magát. Abban, hogy Benda Kálmán nagyapám nem lett duhaj, az is közrejátszhatott - sárospataki puritán neveltetése mellett -, hogy édesapja (azaz dédapám, szintén egyike a család tengernyi Benda Kálmánjainak) hírhedt borissza volt. Az öreg Kama-táblabíró. Közelmúltban elhunyt történész nagybátyám (aki szintén ezt a nevet viselte, de - családi predikátuma, a marczinfalvai miatt-mindenki csak Marciként emlegette) úgy mesélte: dédapámat a felesége, bigott katolikus Linner Vilma-dédanyám valósággal „belehajszolta az ivásba”. Hogy így volt-e vagy sem, eldönteni nem tudom. Az azonban tény, hogy hernádcsányi születésű dédapám italozásai Beregszászon közmondásosak voltak. Mesélik, hogy a klubból hazafelé egy sorompón át vezetett éjszakánként az útja, és sosem tudta kiszámítani, mikor következik már ez a lépteit elgáncsoló szerkezet. Utcai lámpák, főként a félreeső helyeken, nemigen világították meg. Talán ha a belvárosban egy-egy gázlámpa. Ezért a sorompó közelségét érezve dédapám négykézlábra ereszkedett, és így caplatott egy darabig. Kardos dédanyám egyszer észrevette, hogy a férje keze be van fáslizva. „S Hát veled mi történt?” „Képzeld, Vilmikém- felelte állítólag dédapám - jövök haza éjszaka békésen a klubból, hát egy izgága suszterinas a sorompónál nem a kezemre lépett!” A BETELELÉS tavasszal a cseresznyekompót eltevésével kezdődött. Cukor nem volt hozzá, nem lehetett kapni, de megtette a ragacsos melasz is. Jött aztán a gyümölcsaszalás. A szilva meg az alma „téliesítése”. Meg a dzsemek befőzése. Sorra került a ribizli meg a málna. A meggy és kajszibarack. Dióverő póznák, gyümölcsszedők, aszalósziták hozzátartoztak minden háztartáshoz. Az almaszedő egy hosszú rúd volt, végében dróthurkon egy kis szövetkosárka, olyasféle, mint amivel a templomban perselgettek. El nem maradhatott a krumpli meg a répa - itt csak muroknak mondtuk-elvermelése a pince homokjában. Mélyre ásták. Betakarták. Oldalába egérfogók kerültek. Volt egy-két „csattintós” egérfogó is, de azok a kamrában szolgáltak. Az alájuk settenkedő kisegér azonnal elpusztult, ahogy megérintette a szalonnadarabkát: a rugótól lecsapódó fémdarab úgy vágta kupán szegény cincogót, hogy azon nyomban kiterült. Némelyiknek még az orra hegyén ott csillogott egy rubinpiros vércsepp, ahogy kimúlva feküdt a hátán. A pincében viszont fél fordított cserép alkotta az egérfogót, melyet pálcika támasztott fel. Alá csipetnyi szalonna került, vagy fél dió. Amikor az éhenkórász egeret a készülék megfogta, egy vékony falapot csúsztattak alá. Kinyitották a sparholtot, majd a cserepet - benne az egeret - jól összerázták, hogy elszédüljön és meg ne szökjön. Aztán sutty be a lobogó lángok közé! Sehogy sem értettem, miért kell ilyen drasztikusan hadakozni szegény kisegér ellen, holott máskor, ha az emberfiának kihullik egy-egy tejfoga, azt a háta mögé kell dobnia a kertben, és a következő mondókát kell az egérnek elhadarni: „Adok neked csontfogat, adjál nekem vasfogat...!” A paszuly meg a borsó hosszan száradt a tálcákon. 1da került vargánya valamelyik ruszin házaló jóvoltából, az is a télire eltelt készleteket gyarapította. Gézhálókba került, és felkötötték a kamra tetejére. A vargányát mindenki tinórinak mondta. Az egrest köszmétének. A babot paszulynak. A kamrában káposzta állt nagy halomban. Néhány óriásra nőtt sütőtök, amire azt mondták: „Akkor jó, ha parázs!” Ládában szalma közé rakott alma. Néhány csobolyó bor, régi szüretek maradéka. Dobozokban kukoricamálé - gyakran ettünk puliszkát, hideg tejjel vagy veresre sült hagymával, fedeles fakódban savanyú káposzta. A plafonról madzagon szőlőfürtök sora lógott. Néha nagyanyám átnézte és „leszemezte”, vagyis lecsipegette a bámuló szemeket, hogy kitartsanak a fürtök karácsonyig, újévig. Oldalt szalonna és hurka-kolbász fityegett. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 25., szombat HEH Ildi HÍ HL і Iі * 7. oldal — і _________________________________________________________________________________________________________________________|