Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)

2007-09-08 / 67-68. szám

G Juhász, László (Befejezés. Elejét lásd lapunk korábbi számaiban) Előtte titokban egy müncheni nyom­dában Szabadságharcos cím alatt egy kis lapot adtak ki, melyet közösen Mikófalvy és Benkő szerkesztett... Egy egész éjszakán folyt a vezetői megbeszélés, ahol Mikófalvy és társai... a Nemzetőrt szélsőségesnek bé­lyegezték, mert nem ismeri el a magyarorszá­gi enyhítéseket és nem hajlandó a „flexibili­tás” útjára térni. A megbontási kísérlet csú­fos kudarcot vallott. Mikófalvy megbukott, s a politikai fogoly, társelnökségre általa ja­vasolt Benkő Zoltán helyett a döntő több­ség engem választott. A Nemzetőrnek teljes bizalmat szavaztak, s megértőleg vették tu­domásul, hogy Mikófalvyval többé nem dol­gozhatom együttes ezért neki ott, azonnali hatállyal felmondtam. A bomlasztási törekvések ezzel nem értek véget, két évvel később újabb kísérlet történt a társelnök lejáratására, immár nem a világszövetség, hanem a németországi szö­vetség keretén. A Fekete füzet rágalmai A Tollas Tibor ellen 1967-ben Mün­chenben kiadott Fekete füzet szerkesztői egyaránt felhasználták a Hazai belügyi szer­vek által kijuttatott titkos anyagot és a Lé­vai-cikkeket. Nagy figyelmet nem érdemel ez a mű, mivel sok újat nem mond, csupán szol­gai módon ismétli a Népbíróság ítéletének indoklását. Ahogy azonban Lévai Jenő új bűnökkel igyekezett fokozni Kecskési Tibor felelősségét, úgy a Fekete füzet is néhány saját kitalációval gazdagítja az anyagot. 1. Együttműködött a jugoszláv partizánokkal, németellenes agitációt folytatott, valamint kommunista jellegű újságokban cikkeket írt; 2. 1944 októberében nyilas kar­szalag­gal motoros szolgálatot teljesített Budapes­ten; 3. 1947-ben a kommunista párt tagja. Ahogy a Lévai-hagyatékban akad egy olyan tanú, aki nagy fantáziával utólag ki­bővítette a Népbíróság előtt tett vallomását (Beregi Miklósné gépiratos vallomása 1965- ből, huszonegy évvel a történtek után), úgy a Fekete füzet is dicsekedhet ilyen „munka­társsal", dr. Bojár Jenő egykori beregszászi ügyvéd személyében, aki Santiagóból küld­te el 1961. október 26-án kibővített vallomá­sát. (Kannás erről már 1965-ban tájékoztatta belügyi partnerét.) Idézünk Bojár írásából: Kecskési az egybegyűjtött zsidóknak beszé­det tartott, amelyben megfenyegetett ben­nünket, hogy a legkisebb rendbontás vagy engedetlenség esetén úgy fogunk járni, mint a munkácsi Ghetto lakói, és nem lesz ke­gyelem még a csecsszopóknak sem. Termé­szetes volt ezek után, hogy a megfélemlített zsidók az ellenállás legkisebb jelét sem mutatták. A csendőr legénység ütötte, ver­te, rúgta az asszonyokat és gyermekeket, a felnőtt férfiakról nem is beszélve. Különös, hogy mindezt Bojár gyakorló ügyvéd úr ki­felejtette a korábbi bírósági tárgyaláson el­­m­ondani. A lejáratási kísérletek okai Felmerül a kérdés: miért fektetett ennyi pénzt és energiát a Kádár-rendszer a Tollas Tibor lejáratására indított propagandahábo­rúba? Mindenekelőtt azért, mert az illetéke­sek az általa szerkesztett Nemzetőrt tartották a legveszélyesebb ’56-os politikai folyóirat­nak az emigrációban. Az 1956 után alapított nyugati magyar sajtótermékek közül egye­dül az Irodalmi Újság képviselt a Nemzetőr­nél magasabb színvonalat, hatékonyságban azonban a párizsi lap is elmaradt a szabad­ságharcos írók által alapított, a nyugati ma­gyarság soraiban széles körű támogatottsá­got élvező és nagyszámú előfizetőre támasz­kodó Nemzetőr mögött. Tollas Tibor életéi­nek - a hontalanság éveiben - a Nemzetőr volt a sarkköve. Kizárólag az ő szervezőké­pességének és népszerűségének volt kö­szönhető, hogy a lap - eredeti szellemében - a Kádár-rendszer bukásáig fenn tudott maradni. Az újság előállítási költségeinek legfeljebb a fele folyt be előfizetési díjakból és szubvenciókból, a másik felét a főszer­kesztő teremtette elő, évről évre megismé­telt amerikai körútjain. A Nemzetőr nem is­mert megalkuvást a szabadságharcot eltipró rendszerrel szemben, és akkor sem engedett ’56-ból, amikor a hidegháborút a békés egy­más mellett élés korszaka váltotta fel. Amíg a Nemzetőr a magyarság körében ápolta a for­radalom szellemét, addig a lap német, angol és francia nyelvű kiadványai idegenek kö­­­zött népszerűsítették a magyar ügyet. A hazai kommunista rendszer Tollas Tibort nemcsak mint lapszerkesztőt, de mint népszerű szónokot is veszélyesnek tartotta, hiszen a forradalom évfordulóin­­ nagy kö­zönség előtt megtartott ünnepi beszédeivel, irodalmi estjeivel - ezrek és ezrek hitét erősí­tette évről évre. 1956 és 1990 között a ma­gyar nemzet utazó nagykövete, a forrada­lom világjáró misszionáriusa volt, az a boly­gó magyar, akinek a sors az örök vándorlást adta osztályrészül a száműzetésben. Külö­nösen nagy jelentősége volt Tollas Tibor világjárásának a tízmillió aláírást gyűjtő ak­ció idején, amikor az elnémított tízmillió ha­zai magyar helyett tízmillió külföldi követel­te, hogy a magyar ügyet tartsák továbbra is az ENSZ napirendjén. Az ő szervezőkészsé­gének és karizmatikus egyéniségének kö­szönhető, hogy ez a fél világra kiterjedő ak­ció sikerrel zárult. Tollas Tibornak a tízmillió aláírás össze­gyűjtéséért folytatott küzdelmét természete­sen a hazai belügyi szervek is figyelemmel kísérték. Tollas Tibor indította el 1961 -ben a sza­badságharcos magyar fiatalok kivégzése el­leni nemzetközi tiltakozást is. Egy Bécsben járt hazai jogtudóstól szerzett tudomást ar­ról, hogy a kádári igazságszolgáltatás szá­mos szabadságharcos fiatalt nagykorúságuk elérése után bitófára küldött, valamint hogy az új büntetőtörvény-tervezet legalizálni kí­vánja ezt a helyzetet. A világméretű tiltako­zás megszervezésében Tollas Tibor kezében hatásos fegyver volt a törvénytervezet egy példánya, amit Tamáska Loránd törvényszé­ki orvostan professzor hozott magával. Erre épült a Nemzetőr címlapján közölt egész ol­dalas vezércikk, amely német, angol, francia fordításban eljutott a legnagyobb világ­lapokhoz. Külföldi körútjain nemcsak a poli­tikai emigrációt mozgósította, de sok nyu­gati államférfit is sikerült megnyernie az ügy­nek. A Nemzetőr főszerkesztőjét Erhard né­met kancellár ugyanúgy fogadta, mint Willy Brandt berlini polgármester, Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök vagy Nixon amerikai elnök. A nyugati tiltakozás hatásá­ra a kommunista jogalkotók kénytelenek voltak megváltoztatni а ВТК tervezetének a fiatalkorúak büntethetőségére vonatkozó szakaszát, és ez Tollas Tibor politikai harcá­nak az eredménye volt. Nem csoda tehát, hogy a belügyminiszter által a forradalmi évfordulók előtt kiadott utasítás mellékletén ő vezette azt a névsort, amit a különösen veszélyes és ártalmas emigráns személyisé­gekről állítottak össze. Törvényes igazságtétel A rágalmazók hangját egy időre elné­mította a Legfelső Bíróság 1991. szeptember 2-i határozata, amely világosan és végérvé­nyesen kimondta Kecskési Tollas Tibor igaz­ságát. A bírósági döntést megelőzte a Leg­főbb Ügyész 1991. június 11-én kelt törvé­nyességi óvása, amely megállapítja, hogy Kecskési Tibor bűnügyében mind az első, mind a másodfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő volt. A bíróság nem tisztázta a tanúvallomások közti ellentéteket, így a tény­állás felderítetlen maradt. Iratellenesen álla­­­­pította meg az elsőfokú ítélet, hogy a tényál­lást a főtárgyaláson kihallgatott tanúk egy­behangzó véleménye alapján lehetett meg­állapítani. A tényállás hiányos, mert nem tar­talmazza az elítélt javára szóló megállapítá­sokat. A bíróság nem tett eleget indoklási kötelezettségének, nem értékelte a tanúval­lomásokat, nem magyarázta meg, hogy mi­lyen bizonyítékot miért fogadott el, illetve miért hagyta figyelmen kívül a terhelt javára szóló körülményeket. A terhelt a deportálá­soknál alakulatával felsőbb parancsra biz­tosítási szolgálatot teljesített. Nem merült fel olyan adat, hogy a hozzá beosztott csendőrök bárkivel kegyetlenül bántak volna. Sem tettese, sem részese nem volt ilyen cselekménynek, Ő éppen ellenkező­leg, elítélte a­ visszaéléseket, és el is helyez­tette magát. Mindezeket nemcsak tiszttár­sai és legénye, hanem a deportáltak is iga­zolták. A törvényességi óvás, amit Györgyi Kálmán legfőbb ügyész írt alá, indítványoz­ta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa állapítsa meg az ítéletek megalapo­zatlanságát, azokat helyezze hatályon kívül, és az elítéltet mentse fel az ellene emelt vád alól. Két hónappal később, 1991. szeptem­ber 2-án ez meg is történt. Tollas Tibor igazsága * 6. oldal Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Befejezés. Elejét lásd lapunk korábbi számaiban) Miért, miért nem, karácsony közeledtekor ezt a hideg zugot mindig kulcsra zárták. Ez bosszantott, mert szerettem itt elmatatni. Der­medt lepkék kucorogtak a plafonon. A sarok­ban egérke rágcsált. Volt valami időn kívüli han­gulata ennek a téli álomba szédült szobának. Gyakori volt amúgy az áramszünet. Ilyen­kor gyertyával világítottunk. A szoba falán mozgó óriás árnyékok meg a gyertya arany fényébe mártott arcok és a nagyanyám ujjai közt táncoló kötőtűk hangulatosak voltak ugyan, de a hosszú félhomály a pesti légó­­pince háborús légkörét is felidézte. Anyám ilyenkor mesélt a légópince borzalmairól. Ho­­gyan fosztották meg­ a betoppanó orosz ka­tonák arany zsebórájától Artúr-papát, akit pe­dig azért küldtek előre az eltetvesedett, re­ményvesztett pincelakók, hogy tárgyaljon az oroszokkal—nagypapa tudott szlovákul, ami „hasonlít” az oroszra —, ám a lerészegedett és riadt oroszok fütyültek a szlovák nyelvtu­dásra, fütyültek mindenre, örökké fasiszták után szimatoltak, és vittek persze minden tár­gyat, ami fénylik, meg ami ketyeg... HAMAROSAN ÚJ LAKÓK ÉRKEZ­TEK a részben megüresedett házba. Egy Dimitri Fescsenko nevű ukrán „propagandis­ta” és családja költözött ide. Nem sok jót vár­tunk tőlük — ismerve Dobrják és élettársa szokásait —, de kellemesen csalódtunk. A két­balkezes, jólelkű ukrán, és orosz felesége, Maruszja, igen derék emberek voltak. A rend­szeretet ugyan nem tartozott erényeik közé — „Fut ezek körül minden, firjam! Vérváros egy népség!”, dohogott nagyanyám­­—, de amúgy a légynek sem ártottak. Fescsenko a környék téeszeseit szervezte, hogy milyen sikerrel, nem tudom—a ruszinok állítólag nehezen álltak kötélnek, némelyik erő­szakosabb agitátort el is lazsnakolták! A mosolygós — „holdvilágképű”, ahogy nagyanyám mondta — ukrán, igaz, komikus szóficamokba tévedve, magyarul is megtanult. A kocsist „lósoförnek” hívta, amikor pedig Guszti-szomszéd leitta magát, azt mondta: „bort rúgott”, berúgott helyett. Néha viharfelhők gyülekeztek Fescsenkóék felett. Ebből aztán nemzetiségi haddelhadd tá­madt: Maruszja „hoholnak”, Dimitri „kacapnak" csúfolta élete párját. Ez ugyanis az ukránok, il­letve az oroszok kölcsönös csúfneve. Az asszony sivalkodott: „Bozsemoj! Bozsemoj!" Emlékszem nagyobbik lányuk, Ludocska születésére. Maruszja már hetek óta elnehezed­ve járt. Néhajajgatott, és kezét a kigömbölyödő hasán tartotta. Egyszer valami cémahangot hal­lottam a konyha felől. Mintha egy kölyökmacs­­ka nyávogott volna. Benyitottam, és azt láttam, Maruszja az asztalon fekszik, körötte ott áll anyám és nagyanyám, meg persze Dimitri. Min­den csupa vér, és anyám valami húscafatot ló­bál a levegőben. Elborzadtam, de kérdezni sem volt időm, azonnal kitessékeltek. „Megszületett Ludocska, kislány!”—mondta később anyám, amikor már követelődző gyereksírást hallottam Dimitriék szobájából. Nem értettem az egészből semmit. Azt, hogy a gyereket a gólya hozza, hittem is, nem is. Néha láttam, ahogy a derék madarak kiterített szár­nyon keringenek a cseréptetők felett vagy a Bábotka magasában. De nem úgy néztek ki, mint­ha épp véres kiskölyköket kívánnának hozni bárhová is. Ráadásul a tüdőbajos Lőrinc-szom­­szédék kéményén, akiknél pedig évről évre be­köszöntött a gyermekáldás, nem is fészkelt gó­lyamadár. .. „Matrocska, Ezsebet nem­” — így szólítot­ták Dimitriék anyámat meg nagyanyámat. Dimitri pártember volt, de titokban ő is, Maruszja is hitt Istenben. Volt egy kopott ikonjuk. Ott állt a Sztálin-kép mellett. A húsvétot, de a karácsonyt is nagy traktával ünnepelték. Igaz, máskor, mint mi. Előkerültek a rokonaik is innen-onnan. Maruszja sütött-főzött. Estére dáridó kerekedett. Pengett a balalajka. A férfiak kolomejkát jártak. Dimitri — holdvilágképében kacagott kék szemepárja — kóstolót hozott. Húsos pirogot, kalácsot. Múlt-kor • A fejlett gallokat gúnyolja az Asterix-mítosz Egy közép-franciaországi felfedezés jelentő­­sen újraértékelheti a gallókról alkotott képün­ket, akik valójában sokkal fejlettebbek voltak a korábban gondoltnál. Az ásatásokat vezető ré­gész szerint az új eredmények tükrében az Asterix-képregényeket is újra kéne írni. A régészek a legújabb felfedezések tükrében már úgy gondolják, hogy a gallok az 1961 óta megjelenő képregények kunyhóival szemben elegáns épületekben laktak, amelyek a központi tereket vagy fórumokat vették körbe. A leletek­re a Lyonhoz közeli Corent-ban bukkantak rá, ahol a régészek számára az is világossá vált, hogy valószínűleg Vercingetorix, a gall törzsek utolsó vezérének palotáját tárták fel. Matthieu Poux régész professzor, az ásatás vezetője a The Sunday Telegraph című brit lap­nak elmondta, hogy az általuk talált leletek azt bizonyítják, hogy a gallok sokkal fejlettebbek voltak a korábban gondoltnál. “Teljesen újra kell írni az Asterix-történeteket, mert azok az évszá­zadok óta fennálló gall-képre épülnek... Mi vi­szont azt fedeztük fel, hogy nemcsak bonyolult katonai szervezetük volt, hanem hasonlóan komplex civil- és kereskedelmi hálózatuk is. A franciák számára a gallok egész mostanáig a fák közti kunyhókban lakó emberek voltak, az álta­lunk felfedezett nagy épületek azonban azt bi­zonyítják, hogy a galloknak tekintélyes társa­dalmi életük volt”. Korábban már beszámoltunk egy olyan falu­ról, amely a rómaiak uralma alatt is virágzott, ám a kutatók most korábban ismeretlen építési tech­nológiákat tártak fel, amelyek arra utalnak, hogy a gall építészet és fémművesség a korban a ró­maival egyenlően fejlett lehetett.­A mostanáig kis, koncentrált helyekre összpontosító ásatás hamarosan egy több négyzetkilométeres terü­letet is lefed majd, és a szakértők szerint így akár az egész várost kiáshatják majd. Sokak szerint azonban a régésznek az­ Asterix­­refom­ helyett inkább saját szakmájával kéne foglalkoznia. A képregényeket kiadó cég veze­tője, Florence Richaud szerint bár hallott a fel­fe­dezésekről, nem gondolja, hogy a történeteket újra kéne írni, hiszen “ezek a történetek a legin­­n­kább a gyerekek megnevettetésére szolgálnak”. A képregények atyja, a jelenleg 80 éves Uderzo pedig emlékiratain dolgozik, és eszébe sem jut­na megváltoztatn­i a történeteket. Homokviharok miatt pusztul a kínai Nagy Fal Földkupacokká változtatták a legendás védelmi vonal egyes szakaszait az ország észak­­nyugati részén tomboló homokviharok, ennek következtében ezek a részek 20 éven belül telje­sen megsemmisülhetnek — figyelmeztetnek a régészek. A Kína északi határán épített több mint 6400 kilométer hosszú erődítményrendszer, amely az északi nomád törzsek támadásainak is ellenállt, az elsivatagosodás okozta környezeti változást már nehezen éli túl. A múlt hónapban a világ hét új csodái közé választott Nagy Fal évi 10 millió turistát vonz, akik főként a védmű téglával megerősített fővároshoz közeli szaka­szára látogatnak el. A Kína északnyugati felé­ben lévő Kanszu (Gansu) tartomány Mincsin (Minqin) megyéjét is átszelő fal több mint 60 kilométeres szakasza rohamos sebességgel tű­nik el — mondta Csou Seng-zsu­j (Zhou Shengrui), a helyi múzeum vezetője. Hozzátette: a falnak ezt a szakaszát, az eróziónak jobban ellenálló tégla és kő helyett sárból készítették. A fal törékennyé vált, a kiszáradt sár elmorzsoló­dott és az idők folyamán elhordta a szél .Az 1950- es években kezdett nagy kiterjedésű mezőgaz­dasági tevékenység hatására Mincsin megyé­ben eltűnt a talajvíz és ez az ökológiai egyen­súly összeomlásához vezetett, és ez az oka Kína jelentősebb homokviharainak is.A térségben a fal több mint 40 kilométeres szakasza tűnt el az elmúlt 20 évben, az őrtornyok megsemmisültek és a megmaradt faldarabok eredeti 5 méteres magassága 2 méteresre kopott. HEH­Ed! UHU і Г 2007. szeptember 8., szombat 3

Next