Vörös Zászló, 1956. július (5. évfolyam, 156-181. szám)

1956-07-01 / 156. szám

GAGYI LÁSZLÓ: A bukaresti Atheneum kápráztató előcsarnokában találkoznak az írók. A csillárok szikrázó fén­yzáporában valósággal tündöklik a fehér már­vány s a falak nehéz aranyozása. De a legszebb ékítmény, a legcsodálato­sabb és legértelmesebb dísz itt a könyv. Gazdag halomban áll előt­tünk a könyv, tizenkét év művészi erőfeszítése, az értelem és érzés nagy tanítója, milliók élményforrása, örö­me és büszkesége. Az ember szíve megdobban, amikor ezeket a könyve­ket nézi. Hány embert ragadtak ma­gukkal a lelkesedés, a belső felemel­kedés útján! A művészet mekkora gazdagságával ábrázolták a szabad­ság szépségét és nagyságát! Nem ar­ról van szó, hogy minden könyvünk jó, nem arról, hogy minden köny­vünkből az igazi művészet erejével árad az igazság, de van már egy sereg jó könyvünk, s ez a hatalmas könyvtenger egy heves küzdelemmel teli korszak élő irodalomtörténete. Arról se beszélünk, hogy az íróknak nem voltak vesztett csatáik. De lé­nyegében megnyerték az új élet áb­rázolásáért vívott óriási harcot. Hosz­­szasan elnézem a könyveket s az ol­vasók millióira gondolok. Hallatlan izgalom, gond és szenvedés írónak lenni, amikor arra gondol az ember, hogy ezek a láthatatlan milliók hoz­nak igazságos és szigorú ítéletet a mű fölött. A pompás előcsarnokban halk sza­­­­vakkal beszélgetnek az írók, a lélek mérnökei. Van köztük fiatal, aki rob­banékony szavakkal, szinte lázasan beszél; van köztük öreg, aki bölcs mosollyal szemléli ezt a hevesen iz­zó robbanékonyságot. Azzal a viha­ros érzéssel nézem őket, amely a leg­ridegebb embert is önkéntelenül ma­gával ragadja ilyenkor. Hiszen na­­­­gyon sokat ismerek közülük s tu­dom, hogy megkezdett regényt, drá­mát, novellát, költeményt hagytak otthon s e parányi márványszigeten talán tovább álmodják hőseik sorsát... Amott az oszlop mellett egy halvány arcú fiatalember áll, s úgy nézi a fa­lat, mint aminek azonnal le kell om­­lania képzelete előtt, hogy az szaba­don szárnyalhasson. Nem, nem lehet az írót sem dogmába sem semmi­féle rideg esztétikai kategóriába be­zárni. Létének törvénye a nép sza­badsága, azt kell kimondania ennek a történelmi jelentőségű kongresz­­szusnak is. Mintha megismétlődne (persze ez­úttal pozitív előjellel) a bábeli zűr­­zavar legendája is: román, magyar, orosz, kínai, koreai, francia, német, angol, dán, olasz, holland, finn sza­vak kavarognak, amelyekből a fürge tolmácsok lázas erőfeszítéssel hámoz­zák ki a találkozás értelmét és jelen­tős mondanivalóját. A moszkvai egye­tem irodalomprofesszora derűsen be­szélget a római egyetem dantológu­­sával; a sötétbőrű, fehér hajú kubai költő izzó spanyol szavait forró ér­deklődéssel hallgatja néhány fiatal román költő. Kell-e hangsúlyozni, hogy milyen jelentős dolog ez? Van-e valaki, aki nem érti meg belőle az eljövendő idők zúgását? Ezzel az érzéssel vonulnak be a kupola piros bársonyos dísztermébe, ahol nemsokára kezdődik a megnyitó ünnepség. A filmezők és fényképezők egész kis hadoszlopa fogad, akik a magnézium vakító robbanásaival le-í­völdözik a külföldi vendégeket, az érdekesebb írókoponyákat. Merész fic­kók ezek, akik előzetes értesítés nél­kül csapnak le áldozataikra. Amott az egyik létrán áll, a másik széken, a harmadik guggol, a negyedik tér­del, az ötödik esztelenül szaladgál. m­ilyen képet nyújtanak a póz meste­rei a lélek mérnökei között. Néhány pillanatra­ megszűnik a pazar tűzi­játék, hogy aztán újra fellobbanjon amikor a taps tüntető viharában be­vonulnak az államférfiak, a párt és a kormány vezetői. Nem egy közülük a munkásosztály történetének nagy alakja, aki tragikus évek harcaiban állott helyt a végső győzelemért. Le­hetetlen nem gondolni a bevonulás szimbólikus értelmére. Ezek a férfiak a népért élnek, nem közönyös szá­mukra, mit írnak, hogyan írnak az írók. Ezek a férfiak szeretettel és ag­gódó gyöngédséggel figyelik, milyen virág terem az irodalom színpompás kertjében. Ezek a férfiak örvendeni tudnak a jó könyvnek és el is olvas­nák azt. (A Központi Vezetőség egyik titkára például maga köré gyűj­tött minket és elmondta véleményét írásainkról. És milyen találó vélemé­nyei voltak!) Nagyon szép jelenet a kongresszus első szava a hazához. Mihail Sadoveanu jelenik meg a mikrofon előtt, hogy köszöntse azo­kat, akiket köszöntés illet meg ebben a forró pillanatban. Ott áll előttünk szép ősz fejével s halkan csendülnek ajkáról a szavak. Ez a nagy művész száznál több könyvet írt, egy ragyogó könyvtárat; művészetének tündöklé­sét az egész világon szertehordták a fordítások. Ott áll, halkan beszél s beszédébe moldvai népi mondásokat fűz, amelyekben egy sokat szenvedett nép bölcsessége és lelki ereje lobog. Szavai mély benyomást keltenek, mert érzik belőlük a meggyőződés, amellyel ez a nagy író a világ nagy ügye, a szabadság mellett áll. Szavaival elkezdődik a tanácskozás. Megválasztják az elnökséget. Az írók felállva fogadják Tudor Arghezit, a nagy román költőt, aki oly hosszú időn át hallgatott s most itt áll — és az előcsarnokban vannak új köny­vei ,amelyek a költészet hallatlan va­rázsával szólnak az 1907-es paraszt­­felkelésről vagy az embernek, a lét e nagy csodájának titkairól. Alacsony termetű, figyelmes tekintetű, hófehér hajú öregember, feje kissé remeg... Megindultan áll a tapsviharban, két­szer is úgy int, mint aki önmagáról a népre akarja terelni az ünneplést. Az elnöki asztalnál költők és próza­­írók, kritikusok és drámaírók, fiata­lok és öregek, románok, magyarok, németek ülnek. Jelképnek érzem ezt is: íme, új irodalmunk szent ügyéért együtt szállnak harcba a népek és nemzedékek. Sadoveanu és Tudor Arghezi mellett ott látjuk Nagy Ist­vánt, Beniuc és Davidoglu mellett Kovács Györgyöt, Cézár Petrescu és Petre Dumitriu mellett Asztalos Ist­vánt. Lehetnek az írók ilyen vagy olyan emberek, tehetségben és mű­vészetben ekkorák vagy akkorák, de a nép igazságáért vállalt becsületes harcukban mind együtt vannak. És a kongresszusnak ez a példá­zata rendkívül jelentős. _ Egyik szünetben elbeszélgetek egy idősebb íróval. — A világ megváltozott, teljesen és véglegesen megváltozott, — azt mondja. — Az én nemzedékem tra­gikus nemzedék volt. Az új nemze­dék le fog győzni minden tragédiát. Csak búsulni tudok, hogy nem most születtem. Mégis: megmagyarázza napjaimat az, hogy az új emberek szeretnek engem, lelkesítenek, gon­doskodnak rólam. Amikor meg kelle­ne halnom, hirtelen átélem, hogy mi­lyen jó dolog élni... Hát igen, igaza van. Az író töb­bé nem magányos csillag. Az író mű­ve sokezer példányban jelenik meg és valóban eljut az olvasóhoz, aki­vel az író közösen építi az új életet. Valóban igaz: a világ teljesen és véglegesen megváltozott. Ezt érzem akkor is, amikor először megyünk az írók házába, ahol ven­dégül látnak. „Írók háza“ — gondo­lom lelkesen. Mikor volt közös háza az íróknak? Átvillan rajtam küzdel­mes ifjúkorom emléke, egy keserves per, amellyel évekig nyúzott egy ügy­véd első novelláskötetem miatt. Mind­egyre a kubai költő megrázó vallo­mására gondolok, aki elmondta ne­künk hazája állapotát, népi íróinak, költőinek, művészeinek nehéz sorsát. Mennyi szenvedés, üldöztetés, kínzás vár arra, aki ott a szabadságért, bé­kéért, az emberiség fejlődéséért akar élni! Elgondolkozva figyelem ezt az írók házát. Nem, nem olyan egyszerű ház ez, mint ahogy azt akárki is el­gondolhatná. Palota, mégpedig atir­­bei herceg volt palotája. Megdöbben­ve nézem a márványoszlopokat, ara­nyos cirádákat, frízeket, a gótika és rokokó zagyva keveredését. A szno­bizmus kápráztató felvonulása ez. Nyomasztóan hatnak reám az öles tükrök, pufók angyalok, a különféle stílusok szertelen keveredése, a japán szalon, amelynek a mennyezetét óriási kék selyempárna díszíti. S miközben az előcsarnokot figyelem, amelyben a karrarai fehér márványra durva rézrudak támaszkodnak, hallgatom az írók szenvedélyes szócsatáit a mun­kásság és parasztság ábrázolásainak kérdéseiről. Hát igen, a világ teljesen és vég­legesen megváltozott. Némán állok. Éget a türelmetlen­ség. Szinte hallom már az írók sza­vát, amikor itt is igent mondanak az új élet nagy kérdéseire. A LÉLEK MÉRNÖKEI KÖZÖTT... — Jegyzetek az Irókongresszusról — Köszöntjük a 75 éves „Contemporanul“-t Évek óta hetenként lessük, meg­vesszük, olvassuk. Hűséges bará­tunk, fegyvertársunk ő a kultúrfor­­radalom barikádjain. Lap, amely már egész nemzedékekről elmond­hatja: tanítványaim. [ Mikor­­ 1881 július 1-én leg­­­­először megjelent, eltörpült a nagy­­­ hírű „Convorbiri Literare" mellett. * Kicsi volt, még erőtlen volt, pár éves virágzás után könnyen el le­hetett taposni. De a felcsendült igét meg nem történtté tenni nem lehetett. Tovább hullámzott a saját erejükre döbbent munkásszívekben, a zsellérek jajkiállásában, a néphűt értelmiség erjedésében. Tovább hul­lámzott, hirdette a marxi tudomány ábécéjét, a kor parancsát, a hala­dást. S mikor a bátor rezgések már-már elültek, a „Viața Romí­­nense”," a „Korunk", a „Blaze Al­­bastre" vette át és erősítette fel őket. Az 1881-ben felcsendült ige — hol nyíltan, hol föld alatt —, de szünet nélkül hirdette az elnyomat­­­­tok igazát. -----------------— Ezelőtt tizenkét évvel aztán tör­vényerőre emelkedett az elnyomot­tak igaza és újból megjelenhetett, napvilágot látott a „Contempora­­nul". Hogy azóta mi­ mindent tett, azt nehéz néhány szóban jelezni. Ott volt új irodalmunk bölcsőjénél; felkarolta, istápolta a realista em­berábrázolást; visszaverte, le­fegyverezte a haladásellenes izmu­sokat; ápolta az új utakon elin­duló színjátszást; szárnyakat köl­csönzött a valóság mellé szegődött képzőművészeteknek; iránytűt adott a tudomány kezébe, hogy el ne sza­kadjon a gyakorlattól; ontotta, bő­séggel, a szovjet tapasztalatokat; terjesztette a kultúrát a tömegek­ben; vitte, érvényesítette a párt irányító szavát a művelődés minden egyes frontszakaszán. Ezt tette, és ezt teszi ma is a 75 éves „Contemporanul". Hűséges barátunk, fegyvertársunk , a kul­­túrforradalom barikádjain. Lap, amelyről elmondhatjuk: sokat segít a szocialista jövő kialakításában. Külföldi írók üdvözleteiből VLAGYIMIR JERMILOV (Szovjet­unió)­­.­­.. Nem ismerünk csodálatosabb, pontosabb és mélyebb meghatározást a szépirodalom lényegét illetően, mint Gorkij ragyogó képlete: Az irodalom az emberről szóló tudomány. Gorkij szerint az író számára az életet ta­nulmányozni annyi, mint az embe­reket tanulmányozni. Ahhoz, hogy az író jól egyénített, élethű, összetett­­ jellemeket ábrázolhasson, „meg kell­­ tanulnia olvasni az emberekben, ta-­­ nulmányozni az embereket éppen úgy,­­ ahogy a könyveket olvassuk és ta­nulmányozzuk; meg kell ugyanakkor értenie, hogy az emberek tanulmá­nyozása különbözik az emberekről szóló könyvek tanulmányozásától.“ VASZKO POPA (Jugoszlávia) . .Mi, tollforgatók hozzá akarunk járulni a népek által megálmodott szebb és derűsebb jövendő megterem­téséhez. Ezt legjobban akkor szol­gáljuk, ha írói működésünkben kö­vetkezetesen hűek maradunk a való­sághoz, a művészi alkotómunka va­lóságához és ha megalkuvás nélkül megvédjük a művészi alkotás szabad­ságát, a képzelőerő életet adó forrá­sait és az ihlet aranybányáit, melyek­­ nélkül nincs irodalom. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL (Magyar Népköztársaság) ... Befejezésképpen néhány szót szeretnék szólni az országaink kö­zötti kultúrkapcsolatokról. A román magyar kultúregyezmény máris érez­teti jó hatását. Az utóbbi években számos román irodalmi alkotás meg­hódította a magyar közönséget. Hogy csak egy klasszikus író példáját em­lítsem , Caragiale szatirikus írásai rendkívül népszerűek Magyaroszágon, színdarabjait pedig nagy sikerrel játsszák. Ezeket a virágzó kapcsolatokat azonban tovább kell fejleszteni és ki­szélesíteni, elsősorban a románra és magyarra fordított könyvek számának növelése útján. Mi, magyar írók nemcsak hazánk közönségének, hanem az RNK-ban élő magyaroknak is írunk. Azt szeret­­nők, hogy minél több alkotásunk, mi­nél gyorsabban és minél közvetleneb­bül jusson el hozzájuk, mint ahogy minden bizonnyal a román írók is óhajtják, hogy minél több alkotásuk eljusson a Magyar NK-ban élő romá­nokhoz. Magasztos céljaink azonosak s ezeket a magasztos célokat köny­­nyebben megközelíthetjük, ha jobban megismerjük egymást. LALU MARINOV—LAMAR (Bol­gár Népköztársaság.) .. .A mi népünk baráti érzelmeket táplál a román nép iránt. A ti orszá­gotokban menedéket találtak a mi nagy forradalmáraink, akik előkészí­tették az 1876-os felkelést és megin­dították a felszabadító háborút. Itt működött Lyuben Karabelov, a bolgár politikus, író és költő nyomdája. Eb­ben a nyomdában Vaszilevszki, a bulgáriai forradalmi tanácsok szerve­zője megtartotta a bolgár forradal­márok első gyűlését. Itt írta verseit Hriszto Botev, a lángeszű költő és innen indult osztagaival a Balkánok felé. Itt élt és edződött kemény har­cossá számos csetnik és a bolgár nép szabadságának számos harcosa. Ez a közösség nekünk bolgároknak egy­szersmind romantika is és valóság is. N. GUILLEN (Kuba) .. .A mi költészetünkben, meséink­ben és regényeinkben állandóan visz­­szatérő téma: a paraszt éhsége, a munkások jogos követelései, a Spa­nyolország ellen vívott két háború kudarca, melyből az amerikaiak húz­tak hasznot; a bennszülött vagy ide­gen földbirtokos jelenléte, aki óriási kiterjedésű területeket birtokol mi­alatt ezer meg ezer nő és férfi nem rendelkezik a sírjához szükséges négy­zetméter földdel sem; egyszóval egy nép tragédiája, melynek még nem si­került sorsát a saját kezeibe venni. Ilyen körülmények között az iro­dalmi alkotás a hőstett egyik megje­lenési formája. Éppen úgy, mint a felszabadulás előtti Romániában, Ku­bában az irodalmi tevékenység — mint egyedüli foglalkozás­a éhséget von maga után. A költő, a regény­író, az irodalomkritikus megír egy könyvet. De hogy tudja kiadni? Ná­­lunk az író nem támaszkodhatik egy könyvkiadóra. A művét saját költsé­gén kell kinyomtatnia, vagyis saját zsebéből kell kifizetnie a nyomdát. pXmUeok UiUxehüU az, JbóUoHftce&szmi ELSŐ PIONÍR: Kívánunk jó munkát és egészséget! Rózsacsokorral jöttünk, szegfűvel, író elvtársak, fogadjátok el, Sok-sok kis gyermek küldi ma tinéktek. Lizike és a Rongyos Jó barátunk. Meg Darie­s a jegesmedve, Frám. Álmunkban eleget érintünk talán, Bár a kilincsig alig ér az orrunk. Mindnyájatoknak szívünkből kívánunk Sok évet még s könyv­termést, gazdagot, Mi, a rövid nadrágos olvasók S a nyúlfaroknyi hajfonatú lányok... MÁSODIK PIONÍR: Az egyik könyven szilvaízpecsét. A másikon? lám, kéklő­gintafolt van... Ne szidjatok! Kihámozzuk mi onnan, S megőrizzük azt, ami tiszta s szép, Azt, ami új s nagyszerű álmot ébreszt S az életet szeretni megtanít... Ma ezt köszönjük nektek, nagyjaink, Mesterkezű teremtői a szépnek. HARMADIK PIONÍR: De megbocsájtok talán, ha merészen Fogunk még pár szót néktek szólani Egy pöttöm legény nevében, aki Nem túl okos s nem szemtelen egészen. A pöttöm szól: „Vannak oly gyermekkönyvei Hogy alig-alig érti az apám, Más könyvben viszont gyermekhősök nőnek, Kiszolgált baba sem hősebb talán. Komor az arcuk, noha nincs rá ok. És ha játszani hívod, ez a válasz: — Nem, mehetek! Pozitív hős vagyok. A vegytan vonz, s tisztelem nagyapámat. NEGYEDIK PIONÍR: S megjelenik, szintén, sok versikö Név áll alattuk: Erős, Réz, Kova. Ha rájuk lehetsz, zsengék mint pihe. Írhatták volna: pitypang-bóbita ... Élményért sokan iskolánkba jönnek. Közöttünk ülnek, látni, hallani S ha hónap múlva kiadják a könyvet: ,,A kandúr és a sün kalandjai”... És pöttöm erre kétkedve kiáltja: „Ez élménygyűjtés? Tudatlan vagyok! Oly hosszan időztek az iskolába’ S csak ez volt élmény — az „Élő sarok?” ELSŐ PIONÍR: Pöttömbe ismét szól: „Nehéz lehet kalandot írni, izgatót, vidámat, Ha Jules Verne bácsi Itt van köztetek, Megkérjük szépen, Írjon még egy párat...” MÁSODIK PIONÍR: „A mesét is szeretjük — újra szó! — Inkább a tréfást, mondanom sem kell. De én még mai nap sem fogom fel Mért pukkadt meg a tök a kacagástól?!” HARMADIK PIONÍR: A gyermekfilm is vonz — s bizony igaz — A vörös tavi rózsát többször láttuk, De egy szál rózsa nem hoz még tavaszt így tanít régi okos közmondásunk. NEGYEDIK PIONÍR: S még mondana sok mindent a kis bátor, A gyermekkönyvek buzgó olvasója, De időtöket tovább nem rabolja meg aztán... Várja is a nyári tábor. KÓRUSBAN: így hát: jó munkát és jó egészséget kíván most ismét sok sok gyermek néktek! MARCONI-MATHÉ IRMA fordítása

Next