Vörös Zászló, 1956. július (5. évfolyam, 156-181. szám)
1956-07-01 / 156. szám
GAGYI LÁSZLÓ: A bukaresti Atheneum kápráztató előcsarnokában találkoznak az írók. A csillárok szikrázó fényzáporában valósággal tündöklik a fehér márvány s a falak nehéz aranyozása. De a legszebb ékítmény, a legcsodálatosabb és legértelmesebb dísz itt a könyv. Gazdag halomban áll előttünk a könyv, tizenkét év művészi erőfeszítése, az értelem és érzés nagy tanítója, milliók élményforrása, öröme és büszkesége. Az ember szíve megdobban, amikor ezeket a könyveket nézi. Hány embert ragadtak magukkal a lelkesedés, a belső felemelkedés útján! A művészet mekkora gazdagságával ábrázolták a szabadság szépségét és nagyságát! Nem arról van szó, hogy minden könyvünk jó, nem arról, hogy minden könyvünkből az igazi művészet erejével árad az igazság, de van már egy sereg jó könyvünk, s ez a hatalmas könyvtenger egy heves küzdelemmel teli korszak élő irodalomtörténete. Arról se beszélünk, hogy az íróknak nem voltak vesztett csatáik. De lényegében megnyerték az új élet ábrázolásáért vívott óriási harcot. Hoszszasan elnézem a könyveket s az olvasók millióira gondolok. Hallatlan izgalom, gond és szenvedés írónak lenni, amikor arra gondol az ember, hogy ezek a láthatatlan milliók hoznak igazságos és szigorú ítéletet a mű fölött. A pompás előcsarnokban halk szavakkal beszélgetnek az írók, a lélek mérnökei. Van köztük fiatal, aki robbanékony szavakkal, szinte lázasan beszél; van köztük öreg, aki bölcs mosollyal szemléli ezt a hevesen izzó robbanékonyságot. Azzal a viharos érzéssel nézem őket, amely a legridegebb embert is önkéntelenül magával ragadja ilyenkor. Hiszen nagyon sokat ismerek közülük s tudom, hogy megkezdett regényt, drámát, novellát, költeményt hagytak otthon s e parányi márványszigeten talán tovább álmodják hőseik sorsát... Amott az oszlop mellett egy halvány arcú fiatalember áll, s úgy nézi a falat, mint aminek azonnal le kell omlania képzelete előtt, hogy az szabadon szárnyalhasson. Nem, nem lehet az írót sem dogmába sem semmiféle rideg esztétikai kategóriába bezárni. Létének törvénye a nép szabadsága, azt kell kimondania ennek a történelmi jelentőségű kongreszszusnak is. Mintha megismétlődne (persze ezúttal pozitív előjellel) a bábeli zűrzavar legendája is: román, magyar, orosz, kínai, koreai, francia, német, angol, dán, olasz, holland, finn szavak kavarognak, amelyekből a fürge tolmácsok lázas erőfeszítéssel hámozzák ki a találkozás értelmét és jelentős mondanivalóját. A moszkvai egyetem irodalomprofesszora derűsen beszélget a római egyetem dantológusával; a sötétbőrű, fehér hajú kubai költő izzó spanyol szavait forró érdeklődéssel hallgatja néhány fiatal román költő. Kell-e hangsúlyozni, hogy milyen jelentős dolog ez? Van-e valaki, aki nem érti meg belőle az eljövendő idők zúgását? Ezzel az érzéssel vonulnak be a kupola piros bársonyos dísztermébe, ahol nemsokára kezdődik a megnyitó ünnepség. A filmezők és fényképezők egész kis hadoszlopa fogad, akik a magnézium vakító robbanásaival le-ívöldözik a külföldi vendégeket, az érdekesebb írókoponyákat. Merész fickók ezek, akik előzetes értesítés nélkül csapnak le áldozataikra. Amott az egyik létrán áll, a másik széken, a harmadik guggol, a negyedik térdel, az ötödik esztelenül szaladgál. milyen képet nyújtanak a póz mesterei a lélek mérnökei között. Néhány pillanatra megszűnik a pazar tűzijáték, hogy aztán újra fellobbanjon amikor a taps tüntető viharában bevonulnak az államférfiak, a párt és a kormány vezetői. Nem egy közülük a munkásosztály történetének nagy alakja, aki tragikus évek harcaiban állott helyt a végső győzelemért. Lehetetlen nem gondolni a bevonulás szimbólikus értelmére. Ezek a férfiak a népért élnek, nem közönyös számukra, mit írnak, hogyan írnak az írók. Ezek a férfiak szeretettel és aggódó gyöngédséggel figyelik, milyen virág terem az irodalom színpompás kertjében. Ezek a férfiak örvendeni tudnak a jó könyvnek és el is olvasnák azt. (A Központi Vezetőség egyik titkára például maga köré gyűjtött minket és elmondta véleményét írásainkról. És milyen találó véleményei voltak!) Nagyon szép jelenet a kongresszus első szava a hazához. Mihail Sadoveanu jelenik meg a mikrofon előtt, hogy köszöntse azokat, akiket köszöntés illet meg ebben a forró pillanatban. Ott áll előttünk szép ősz fejével s halkan csendülnek ajkáról a szavak. Ez a nagy művész száznál több könyvet írt, egy ragyogó könyvtárat; művészetének tündöklését az egész világon szertehordták a fordítások. Ott áll, halkan beszél s beszédébe moldvai népi mondásokat fűz, amelyekben egy sokat szenvedett nép bölcsessége és lelki ereje lobog. Szavai mély benyomást keltenek, mert érzik belőlük a meggyőződés, amellyel ez a nagy író a világ nagy ügye, a szabadság mellett áll. Szavaival elkezdődik a tanácskozás. Megválasztják az elnökséget. Az írók felállva fogadják Tudor Arghezit, a nagy román költőt, aki oly hosszú időn át hallgatott s most itt áll — és az előcsarnokban vannak új könyvei ,amelyek a költészet hallatlan varázsával szólnak az 1907-es parasztfelkelésről vagy az embernek, a lét e nagy csodájának titkairól. Alacsony termetű, figyelmes tekintetű, hófehér hajú öregember, feje kissé remeg... Megindultan áll a tapsviharban, kétszer is úgy int, mint aki önmagáról a népre akarja terelni az ünneplést. Az elnöki asztalnál költők és prózaírók, kritikusok és drámaírók, fiatalok és öregek, románok, magyarok, németek ülnek. Jelképnek érzem ezt is: íme, új irodalmunk szent ügyéért együtt szállnak harcba a népek és nemzedékek. Sadoveanu és Tudor Arghezi mellett ott látjuk Nagy Istvánt, Beniuc és Davidoglu mellett Kovács Györgyöt, Cézár Petrescu és Petre Dumitriu mellett Asztalos Istvánt. Lehetnek az írók ilyen vagy olyan emberek, tehetségben és művészetben ekkorák vagy akkorák, de a nép igazságáért vállalt becsületes harcukban mind együtt vannak. És a kongresszusnak ez a példázata rendkívül jelentős. _ Egyik szünetben elbeszélgetek egy idősebb íróval. — A világ megváltozott, teljesen és véglegesen megváltozott, — azt mondja. — Az én nemzedékem tragikus nemzedék volt. Az új nemzedék le fog győzni minden tragédiát. Csak búsulni tudok, hogy nem most születtem. Mégis: megmagyarázza napjaimat az, hogy az új emberek szeretnek engem, lelkesítenek, gondoskodnak rólam. Amikor meg kellene halnom, hirtelen átélem, hogy milyen jó dolog élni... Hát igen, igaza van. Az író többé nem magányos csillag. Az író műve sokezer példányban jelenik meg és valóban eljut az olvasóhoz, akivel az író közösen építi az új életet. Valóban igaz: a világ teljesen és véglegesen megváltozott. Ezt érzem akkor is, amikor először megyünk az írók házába, ahol vendégül látnak. „Írók háza“ — gondolom lelkesen. Mikor volt közös háza az íróknak? Átvillan rajtam küzdelmes ifjúkorom emléke, egy keserves per, amellyel évekig nyúzott egy ügyvéd első novelláskötetem miatt. Mindegyre a kubai költő megrázó vallomására gondolok, aki elmondta nekünk hazája állapotát, népi íróinak, költőinek, művészeinek nehéz sorsát. Mennyi szenvedés, üldöztetés, kínzás vár arra, aki ott a szabadságért, békéért, az emberiség fejlődéséért akar élni! Elgondolkozva figyelem ezt az írók házát. Nem, nem olyan egyszerű ház ez, mint ahogy azt akárki is elgondolhatná. Palota, mégpedig atirbei herceg volt palotája. Megdöbbenve nézem a márványoszlopokat, aranyos cirádákat, frízeket, a gótika és rokokó zagyva keveredését. A sznobizmus kápráztató felvonulása ez. Nyomasztóan hatnak reám az öles tükrök, pufók angyalok, a különféle stílusok szertelen keveredése, a japán szalon, amelynek a mennyezetét óriási kék selyempárna díszíti. S miközben az előcsarnokot figyelem, amelyben a karrarai fehér márványra durva rézrudak támaszkodnak, hallgatom az írók szenvedélyes szócsatáit a munkásság és parasztság ábrázolásainak kérdéseiről. Hát igen, a világ teljesen és véglegesen megváltozott. Némán állok. Éget a türelmetlenség. Szinte hallom már az írók szavát, amikor itt is igent mondanak az új élet nagy kérdéseire. A LÉLEK MÉRNÖKEI KÖZÖTT... — Jegyzetek az Irókongresszusról — Köszöntjük a 75 éves „Contemporanul“-t Évek óta hetenként lessük, megvesszük, olvassuk. Hűséges barátunk, fegyvertársunk ő a kultúrforradalom barikádjain. Lap, amely már egész nemzedékekről elmondhatja: tanítványaim. [ Mikor 1881 július 1-én legelőször megjelent, eltörpült a nagy hírű „Convorbiri Literare" mellett. * Kicsi volt, még erőtlen volt, pár éves virágzás után könnyen el lehetett taposni. De a felcsendült igét meg nem történtté tenni nem lehetett. Tovább hullámzott a saját erejükre döbbent munkásszívekben, a zsellérek jajkiállásában, a néphűt értelmiség erjedésében. Tovább hullámzott, hirdette a marxi tudomány ábécéjét, a kor parancsát, a haladást. S mikor a bátor rezgések már-már elültek, a „Viața Romínense”," a „Korunk", a „Blaze Albastre" vette át és erősítette fel őket. Az 1881-ben felcsendült ige — hol nyíltan, hol föld alatt —, de szünet nélkül hirdette az elnyomattok igazát. -----------------— Ezelőtt tizenkét évvel aztán törvényerőre emelkedett az elnyomottak igaza és újból megjelenhetett, napvilágot látott a „Contemporanul". Hogy azóta mi mindent tett, azt nehéz néhány szóban jelezni. Ott volt új irodalmunk bölcsőjénél; felkarolta, istápolta a realista emberábrázolást; visszaverte, lefegyverezte a haladásellenes izmusokat; ápolta az új utakon elinduló színjátszást; szárnyakat kölcsönzött a valóság mellé szegődött képzőművészeteknek; iránytűt adott a tudomány kezébe, hogy el ne szakadjon a gyakorlattól; ontotta, bőséggel, a szovjet tapasztalatokat; terjesztette a kultúrát a tömegekben; vitte, érvényesítette a párt irányító szavát a művelődés minden egyes frontszakaszán. Ezt tette, és ezt teszi ma is a 75 éves „Contemporanul". Hűséges barátunk, fegyvertársunk , a kultúrforradalom barikádjain. Lap, amelyről elmondhatjuk: sokat segít a szocialista jövő kialakításában. Külföldi írók üdvözleteiből VLAGYIMIR JERMILOV (Szovjetunió)... Nem ismerünk csodálatosabb, pontosabb és mélyebb meghatározást a szépirodalom lényegét illetően, mint Gorkij ragyogó képlete: Az irodalom az emberről szóló tudomány. Gorkij szerint az író számára az életet tanulmányozni annyi, mint az embereket tanulmányozni. Ahhoz, hogy az író jól egyénített, élethű, összetett jellemeket ábrázolhasson, „meg kell tanulnia olvasni az emberekben, ta- nulmányozni az embereket éppen úgy, ahogy a könyveket olvassuk és tanulmányozzuk; meg kell ugyanakkor értenie, hogy az emberek tanulmányozása különbözik az emberekről szóló könyvek tanulmányozásától.“ VASZKO POPA (Jugoszlávia) . .Mi, tollforgatók hozzá akarunk járulni a népek által megálmodott szebb és derűsebb jövendő megteremtéséhez. Ezt legjobban akkor szolgáljuk, ha írói működésünkben következetesen hűek maradunk a valósághoz, a művészi alkotómunka valóságához és ha megalkuvás nélkül megvédjük a művészi alkotás szabadságát, a képzelőerő életet adó forrásait és az ihlet aranybányáit, melyek nélkül nincs irodalom. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL (Magyar Népköztársaság) ... Befejezésképpen néhány szót szeretnék szólni az országaink közötti kultúrkapcsolatokról. A román magyar kultúregyezmény máris érezteti jó hatását. Az utóbbi években számos román irodalmi alkotás meghódította a magyar közönséget. Hogy csak egy klasszikus író példáját említsem , Caragiale szatirikus írásai rendkívül népszerűek Magyaroszágon, színdarabjait pedig nagy sikerrel játsszák. Ezeket a virágzó kapcsolatokat azonban tovább kell fejleszteni és kiszélesíteni, elsősorban a románra és magyarra fordított könyvek számának növelése útján. Mi, magyar írók nemcsak hazánk közönségének, hanem az RNK-ban élő magyaroknak is írunk. Azt szeretnők, hogy minél több alkotásunk, minél gyorsabban és minél közvetlenebbül jusson el hozzájuk, mint ahogy minden bizonnyal a román írók is óhajtják, hogy minél több alkotásuk eljusson a Magyar NK-ban élő románokhoz. Magasztos céljaink azonosak s ezeket a magasztos célokat könynyebben megközelíthetjük, ha jobban megismerjük egymást. LALU MARINOV—LAMAR (Bolgár Népköztársaság.) .. .A mi népünk baráti érzelmeket táplál a román nép iránt. A ti országotokban menedéket találtak a mi nagy forradalmáraink, akik előkészítették az 1876-os felkelést és megindították a felszabadító háborút. Itt működött Lyuben Karabelov, a bolgár politikus, író és költő nyomdája. Ebben a nyomdában Vaszilevszki, a bulgáriai forradalmi tanácsok szervezője megtartotta a bolgár forradalmárok első gyűlését. Itt írta verseit Hriszto Botev, a lángeszű költő és innen indult osztagaival a Balkánok felé. Itt élt és edződött kemény harcossá számos csetnik és a bolgár nép szabadságának számos harcosa. Ez a közösség nekünk bolgároknak egyszersmind romantika is és valóság is. N. GUILLEN (Kuba) .. .A mi költészetünkben, meséinkben és regényeinkben állandóan viszszatérő téma: a paraszt éhsége, a munkások jogos követelései, a Spanyolország ellen vívott két háború kudarca, melyből az amerikaiak húztak hasznot; a bennszülött vagy idegen földbirtokos jelenléte, aki óriási kiterjedésű területeket birtokol mialatt ezer meg ezer nő és férfi nem rendelkezik a sírjához szükséges négyzetméter földdel sem; egyszóval egy nép tragédiája, melynek még nem sikerült sorsát a saját kezeibe venni. Ilyen körülmények között az irodalmi alkotás a hőstett egyik megjelenési formája. Éppen úgy, mint a felszabadulás előtti Romániában, Kubában az irodalmi tevékenység — mint egyedüli foglalkozása éhséget von maga után. A költő, a regényíró, az irodalomkritikus megír egy könyvet. De hogy tudja kiadni? Nálunk az író nem támaszkodhatik egy könyvkiadóra. A művét saját költségén kell kinyomtatnia, vagyis saját zsebéből kell kifizetnie a nyomdát. pXmUeok UiUxehüU az, JbóUoHftce&szmi ELSŐ PIONÍR: Kívánunk jó munkát és egészséget! Rózsacsokorral jöttünk, szegfűvel, író elvtársak, fogadjátok el, Sok-sok kis gyermek küldi ma tinéktek. Lizike és a Rongyos Jó barátunk. Meg Daries a jegesmedve, Frám. Álmunkban eleget érintünk talán, Bár a kilincsig alig ér az orrunk. Mindnyájatoknak szívünkből kívánunk Sok évet még s könyvtermést, gazdagot, Mi, a rövid nadrágos olvasók S a nyúlfaroknyi hajfonatú lányok... MÁSODIK PIONÍR: Az egyik könyven szilvaízpecsét. A másikon? lám, kéklőgintafolt van... Ne szidjatok! Kihámozzuk mi onnan, S megőrizzük azt, ami tiszta s szép, Azt, ami új s nagyszerű álmot ébreszt S az életet szeretni megtanít... Ma ezt köszönjük nektek, nagyjaink, Mesterkezű teremtői a szépnek. HARMADIK PIONÍR: De megbocsájtok talán, ha merészen Fogunk még pár szót néktek szólani Egy pöttöm legény nevében, aki Nem túl okos s nem szemtelen egészen. A pöttöm szól: „Vannak oly gyermekkönyvei Hogy alig-alig érti az apám, Más könyvben viszont gyermekhősök nőnek, Kiszolgált baba sem hősebb talán. Komor az arcuk, noha nincs rá ok. És ha játszani hívod, ez a válasz: — Nem, mehetek! Pozitív hős vagyok. A vegytan vonz, s tisztelem nagyapámat. NEGYEDIK PIONÍR: S megjelenik, szintén, sok versikö Név áll alattuk: Erős, Réz, Kova. Ha rájuk lehetsz, zsengék mint pihe. Írhatták volna: pitypang-bóbita ... Élményért sokan iskolánkba jönnek. Közöttünk ülnek, látni, hallani S ha hónap múlva kiadják a könyvet: ,,A kandúr és a sün kalandjai”... És pöttöm erre kétkedve kiáltja: „Ez élménygyűjtés? Tudatlan vagyok! Oly hosszan időztek az iskolába’ S csak ez volt élmény — az „Élő sarok?” ELSŐ PIONÍR: Pöttömbe ismét szól: „Nehéz lehet kalandot írni, izgatót, vidámat, Ha Jules Verne bácsi Itt van köztetek, Megkérjük szépen, Írjon még egy párat...” MÁSODIK PIONÍR: „A mesét is szeretjük — újra szó! — Inkább a tréfást, mondanom sem kell. De én még mai nap sem fogom fel Mért pukkadt meg a tök a kacagástól?!” HARMADIK PIONÍR: A gyermekfilm is vonz — s bizony igaz — A vörös tavi rózsát többször láttuk, De egy szál rózsa nem hoz még tavaszt így tanít régi okos közmondásunk. NEGYEDIK PIONÍR: S még mondana sok mindent a kis bátor, A gyermekkönyvek buzgó olvasója, De időtöket tovább nem rabolja meg aztán... Várja is a nyári tábor. KÓRUSBAN: így hát: jó munkát és jó egészséget kíván most ismét sok sok gyermek néktek! MARCONI-MATHÉ IRMA fordítása