Vörös Zászló, 1970. február (22. évfolyam, 25-48. szám)

1970-02-01 / 25. szám

HÍRÜNK ÉS HAMVUNK Majdnem százesztendős késéssel, szerényen, de mégis kihajtott egy rég elfelejtett gondolat: figyeljünk magunkra s a világra. Éppen az elmúlt vasárnap hajtott ki, amikor ebben a lapban megjelent az irodalom, művészet, művelődés új marosvásárhelyi fóruma, a Figyelő. Éppen vasárnap volt akkor is, ezernyolcszázhetvenkilenc szeptember hetedike, amikor Tolnai Lajos szerkesztésében először jelent meg a Kemény Zsigmond Társaság Közlönye, az Erdélyi Figyelő. Nem tudom, milyen volt akkor a Szentgyörgy utcai szerkesztőségi szoba hangulata, s azt sem, miképpen vitáztak ,,. . . a lap szellemi részét illető kéziratok" fölött és nem sejthetem, hányan voltak amellett, hogy a Figyelő minden vasárnap megjelenjen másfél íven, színes borítékkal, azt viszont tudom, hogy nem alaptalanul hivatkoztunk ,,Múltbeli nagy hagyományok"-ra, amikor egy héttel ezelőtt az új Figyelő útjára indult. E helyen most nem akarok mélyebbre hatolni a múltbéli hagyományok hamujába, csupán egy hirdetményért nyúlok még vissza, s ütöm fel az Erdélyi Figyelő ezernyolcszáznyolcvanban megjelent egyik számát, mely így hangzik: „Arany János új fényképei, melyek a nagy költő szívességéből az írók segélyegylete javára jövedelmeznek, már kaphatók előcsarnokában Tomcsa Sándor Műtét című darabjának bemutatásával egyidejűleg megnyílt Haller József marosvásárhelyi festőműEllinger Ede fényképésznél, s általa több díszmű- és könyvkereskedésben. E képek különös gonddal készültek, s kitűnően sikerült arczmások". Nos, menjünk csak végig majdnem száz év után Marosvásárhely főterén! Ellinger Edének rengeteg utóda van. A fényképészek kirakatában különös gonddal készült, kitűnően sikerült „arczmásokat" találni tucatszámra. De kiket ábrázolnak ezek az „arczmások"? Ismeretlen embereket, esküvő előtt és esküvő után, szép frizurái, szépfiúkat pipával és pipa nélkül, pakombarttal és szakállal, vagy frissen borotváltan, lottó-nyertszeket autónak támaszkodva, amint mosolyognak a szerencsinek, még óvodás gyermeket is láthattunk a múltkor, szájában füstölgő cigarettával. .. A könyvkereskedéseknek is rengeteg utóda van. És nincs egy könyvesbolt, ahol ne lenne rengeteg kitűnően sikerült ,,arizmás". Sőt! Fénykép, tetőtől talpig. Bikiniben és trapéznadrágban. De kiket ábrázolnak ezek a különös gonddal készült képek? B.B-t, Claudiát, Stefánia Caredo-t a Cote d'Azuron, Julie Andrewst, Sophia Lorent, Stella Stevenst, Belmondót, Carroll Bakert, Adamot, Dalidát, neves sztárokat, akiket amúgy is láthat az ember a vásznon. És ezeket a képeket potom áron meg is lehet venni. Eladók, mint egy rész kiállítása. Nem első alkalommal találkozott ilymódon e két művészeti ág, Haller grafikai munkái előtt. Nagy Pál, Gy. Szabó Béla, Szécsi András, Gáli András és mások műveit láthattuk ezeken a falakon. A kezdeményezés — és akkor az Arany János fényképei. De nemcsak a könyvesboltok árulják, hanem a trafikosok, újságárusok is. Hogy legyen nekünk. Hogy el ne felejtsük őket. Arany János képének — se híre, se humora. Láthatunk-e különös gonddal készült képet a Bolyaiakról? Legföntebb a Teleki Tékában. Az sem eladó. Hát Eminescuról, aki ráadásul szép férfiú is volt? Mentovich Ferencről, aki annyi okosat írt száz évvel ezelőtt a Marosvásárhelyi Füzetekbe? Rendben van, csak árulják továbbra is a trafikosok, az újságárusok B. B-t, mosolyogtassák a fényképész-szövetkezetek az új párokat a kirakatokban. Hanem a könyvesboltok vezetői elgondolkozhatnának egy kicsit, milyen képeket árulnak pultjaikon! Mert ha elgondolkoznak, rájönnek nyomban: nem volt oktalan találmány, amit majdnem száz évvel ezelőtt meghirdetett az Erdélyi Figyelő. Hírünk és hamvunk őrizője nem csupán a föld. A betű is. Ahol a betűt árulják — legyen ott kapható a betűvető is, nak sikere — is igazolja, hogy milyen változatos lehetőségek kínálkoznak az ilyenfajta együttműködésre, közös törekvéseink jegyében. A mai Figyelő illusztrációs anyagát Haller József grafikáiból válogattuk. A STÚDIÓ SZÍNHÁZ Kisdiák koromban Kolozsvárt lakott, egyik kedves, öreg rokonom, Vilma néni. A férje halála óta csak az emlékeinek élt, s azoknak a vasárnapi ebédeknek, amelyeken rokonai, ismerősei gyermekeit látta vendégül. Az iskolaév folyamán havonta egyszer én is nála ebédeltem. Asztalnál nemes eszmékről, az emberi hivatásról társalgótt, vagy szép tájak, hajnalok és naplementék emlékét idézte, amelyekben hol itt, hol ott gyönyörködött elhunyt édesurával. Egy-egy gondolat, vagy táj szépségének aláfestésére hol egy latin, hol egy francia, hol egy angol verssort idézett. Beszélgetéseivel kedvet akart ébreszteni bennünk a klasszikus művelődés iránt. Magatartásunk nemesedéséhez ezeken a vasárnapi ebédeken nem csak Vilma néni járult hozzá, hanem színész-inasa is, aki miatt nagyon kellett ügyelnünk arra, hogyan eszünk, hogyan iszunk. Az öreg, viharvert színészinas még Ditrói Mór idejében került a kolozsvári színházhoz. Segédszínész volt akkor, akárcsak később. Janovics Jenő igazgatása idején, amikor őt inasi minőségben megismertem. Szigorúan felügyelt arra, hogy csinosan kezeljük a kést, villát, kanalat, illendően emeljük szájunkhoz a poharat. Ha kisebb ügyetlenkedésről volt szó, csak intett felénk a szemével, de ha nagyobbdefektusát észlelt, amikor behajolt mellénk, hogy újabb csirkefalatokat vegyünk ki tányérunkra, szigorúan súgta a fülünkbe: „Csámcsogni nem illik!“, „Ne fogja marokra a kést!“, „Evés után illetlenség az eszeájgot a tányéron keresztbe rakni!“, „Máskor törülje meg a száját. . . “ Amikor először súgta a fülembe bírálatát, összerezzentem. Rendre úgy hozzászoktam, hogy szinte hiányzott, amikor nem talált viselkedésemben semmi kivetnivalót. Azt hiszem, hogy később azért lettem bizalmasa, mert azt tartotta rólam, hogy „asztali illem“ szempontjából az ő kreációja vagyok. Gyakran találkoztunk házon kívül is, a színház mögötti eléggé elhanyagolt parkban, hová egyik osztálytársammal, Farkas Árpáddal jártam, aki a Pata utca végén lakott és szeretett itt útközben megpihenni. Részlet a szerző készülő önéletrajzából. Nemcsak a pihenők meg a színész-inassal való beszélgetések miatt jártam ide szívesen, de azért is, mert itt, ennek a parknak a bokrai alatt tanyázott egy golyózó társaság, mely a környék legügyesebb csibészeiből verődött össze. Árpád ismerte a nevüket, s néha bevettek minket is a játékba. Ez kitüntetésnek számított, mert itt nem akármilyen, hanem pompás, igazi márványból való, meg belül szebbnél-szebb színes szalagmintákkal díszített, átlátszó üveg golyókkal folyt a játék. Az olyan fiúval, akinek a képe nem tetszett a vezérnek, hiába könyörgött, nem álltak szóba, s ha azt mondták neki, hogy most már hagyja abba a nyávogást, mert elég volt, s az nem hagyta abba, KEMÉNY JÁNOS ÍRÁSA rámentek, elnadrágolták. Pedig jó volt bekerülni néha a játékba, mert itt új, jó trükköket lehetett tanulni, olyanokat, amelyekkel a kollégiumi golyózók társaságában szédíteni lehetett a fiúkat. Egy alkalommal megzavarta önfeledt játékunkat Vilma néni színész-inasa. Mi, gyermekek — azok, akiket érdekelt a színház — a háta mögött Csillag úrnak neveztük Vilma néni színész-inasát, mivel a színlapokon legtöbb szerepéhez a neve nem volt odanyomtatva, csak úgy csillaggal jelezték, hogy az, aki játssza azt a szerepet, az egy bárki, akárki. Magányosan üldögélt egy ferdére roggyant padon. Cigarettázott Amikor meglátott, magához intett, és leültetett maga mellé a ferdére roggyant padra — Nem magának való társaság — mondta a golyózó fiúkra célozva — Egyik se tanul, egyik se dolgozik. Csak golyóznak, tekeregnek. — Hozzám kedvesek. Engem nem bántanak, sem a barátomat — védekeztem, de Csillag úr felemelte figyelmeztetően az ujját: — Ha még egyszer meglátom velük, szólok Vilma nénijének és abból baj lesz. — Nekem ő nem parancsol. — Vilma nénije? Magának nem? Úgy látom, fogalma sincs arról, ki a maga Vilma nénije! — Ki? — Nagyasszony! Érti? Még nem voltam tizenegy éves, s bár lehet, hogy olvastam erről valahol, nem tudtam ennek a szónak a jelentését. De ahogy néztem Csillag urat, a tekintetében felvillanó fényekből láttam, hogy ez a szó neki valami rettentően nagy valamit jelent. Éreztem, hogy ha nem akarom megbántani, fel kell adnom a harcot és vissza kell vonulnom. — Értem ... — mondtam halkan. — Nincs még egy magyar színész, aki annyi nagyaszszony előtt nyitott volna ajtót, vitte volna utána a sleppjét, mint én! Több, mint ezer lakáj, inas, szolga, darabolt szerepet alakítottam életemben! Tudja mennyi az, hogy ... ezer? Ha királynék, fejedelemasszonyok, nagyúri hölgyek körül kellett szolgálatot teljesíteni a színpadon, Ditróinál rajtam kívül más szóba sem kerülhetett. Utána Janovicsnál sem! De ma? Az új darabban! Elintrikálták! Elrabolták! Tőlem! A lakáj szerepet! Az én jogomat! Odaadták másnak! Ki tette? Ki tehette? Pedig mindenki tudja, hogy nálam jobb lakáj, inas nem volt és nem is lesz soha a magyar színpadon! Hát melyik színész tette volna meg rajtam kívül, hogy a szerep érdekében, a színpad érdekében beálljon cselédnek egy grófi házhoz? Ki tette volna meg a színház miatt?! Már nem ült mellettem a kicsi, sovány, rücskös arcú ember. De mintha próféciát mondana, ott állt előttem magasba nyúlva, széttárt karokkal. — Mondjátok, emberek, ki más tette volna meg? Bizony mondom: senki! Bizony mondom: senki! És paposan megreszkettette a hangját. Aztán elfordult tőlem, és anélkül, hogy leengedte volna karjait, elindult lassú, kissé imbolygó léptekkel a kerten át, a Deák Ferenc utca felé. ■ Tekintetemmel követtem mozdulatait. Láttam, hogy nem voltam egyedüli hallgatója Csillag úr lázas szavainak. Húszan-huszonöten vették körül. De amint elindult ismeretlen célja felé, az ácsorgók néma tisztelettel nyitottak utat neki. Ez volt Csillag úr legnagyobb, legszomorúbb, legszebb szereplése. Soha sem vallotta be az igazat: a kicsi, segédszínészi fizetéséből nem tudott volna megélni, inkább valósággá álmodott egy szép hazugságot. BŰZÖD! GYÖRGY: VERSEK Nézelődés Soha, soha nem hittem volna el, hogy így vigye el a víz, vagy az élet, mit mások csinálnak s én itt maradjak, nézdelődő és rágódó szamárnak. Élet Maholnap nagyobb az eleje, mint a vége s meg vagy elégedve véle? vagy tennél még valamit melléje? Kifejezés Te, én nem tudok ennél se jobb, se rosszabb lenni se élőbről kezdeni, se befejezni, s elgondolom, milyen borzalmas lehet, aki nem tudja magát kifejezni. Múzsák Borzalmatos, csak úgy jönnek a bárba egymás után a szőke s barna múzsák, s az ember már előre tudja, hogy az egész hazugság, ősz fejjel — Három szál öreg hajat hol lehet venni? — ezt kérdi a Grand Caféban tőlem egy kötekedő. — Nem tudom, uram, megmondani nem vagyok kereskedő. Feledés ? Millió versem elfelejtettem, mielőtt leírtam volna, mielőtt s mióta író vagyok vagy lettem volna. Nem baj, legalább maradt elég, ami másnak eszébe jusson az ősi költői jusson. Látomás Nem tudom, milyen ez az élet, pedig sok mindent láttam, de éjjel három fehér ingben összeölelkező és éneklő úgynevezett berúgott embert ha láttam, mások nem tudom, mit láttak, de én láttam, hogy egymásra találtak. A csodálatos, hogy amit láttam, azt nem lehet látni nappal és kabátban. Lohinszky Lorándnál Most, amikor megpróbálom az olvasó számára hűségesen visszapergetni beszélgetésünk mozzanatait, érzékeltetve a művész perlekedő válaszainak nyílt szókimondását, még mindig fülemben csengnek Lohinszky Loránd utolsó mondatai: „Tudja, én úgy nevezem magamban a mi nemzedékünket, itt, a színháznál, a gyötrődő nemzedék. Mert tudtuk, nagy feladatok megoldására vagyunk képesek és vártuk a próbatételt, a szerzőkkel, szerepekkel való találkozást. Aztán, ahogyan az évek teltek, a szerepeket, mindig máshol, más valakik játszották el. Mi pedig..Valójában erről beszélt két órán keresztül. Szenvedélyesen és számonkérőn, annak a művésznek a hitével és erejével, aki sokat kíván alkotó társaitól, de még többet önmagától, akinek joga van türelmetlennek lenni, mert önmagával szemben is türelmetlen, akinek minden szerepével van mondanivalója a színpadról, vagy legalábbis mindig megkísérli, hogy ez az emberi üzenet eljusson a rivaldán túlra és a közönség magával vihessen valamit tanításából. — A romániai magyar színházi életet évek óta a tisztes középszer jellemzi. Nincsenek kimagasló teljesítmények, sem látványos bukások. Lemaradásunkat az európai színvonalon játszó bukaresti együttesekkel szemben ismételten bebizonyította a hazai színházak múlt év decemberében lezajlott Országos Fesztiválja. Az azóta eltelt időszakban a központi sajtó több cikke hívta fel a figyelmet arra, hogy ideje lenne szembenéznünk a Fesztivál meggondolkoztató tanulságaival, a tényekkel, a valósággal. Tehát... — Ez esetben, sajnos, nemcsak a színházakról van szó, itt megint beleütközünk az újságírókba, színikritikusokba. Mert az a fajta süketség, amelyről tanúbizonyságot tett a hazai magyar színi bírálat a Fesztivál idején — a vidéki szakaszoktól a fővárosi döntőig —, egyenesen döbbenetes. Rappaport Ottóval (Utunk 1970. 2-es szám) együtt kérdem: milyen kritériumok alapján ítélkeznek, milyen szakmai hitellel szólhatnak bele kritikusaink a színházak tevékenységébe, ha egyikük sem látta a bukaresti színház-demonstráció előadásait. És mindjárt mondok egy idevágó példát. A vásárhelyi színház magyar tagozata a Noé bárkájával a Brassóban lezajlott — igen alacsony színtű — megyeközi szakaszon sem jutott tovább. Ezzel szemben a kolozsvári vendégjáték alkalmával a helyi lap egyik neves kritikusa az egekbe emelte a szerzőt és az előadást. Namármost, ha egy gyenge produkcióról megjelenik három bírálat, és azok közül egy pozitív tartalmú, kinek hisz majd a színész? Természetesen annak, aki dilettáns módon megdicsérte, mert számára ez a hízelgő. — Miután a színikritikusokon ily módon „elverte a port“, szeretném, ha valóban rátérne a hazai magyar színházak időszerű problémáira. — Színházaink, láthattuk, úgy jelentkeztek a Fesztiválon, ahogy jelentkeztek: unalmas, poros produkcióikkal. Hogy nem készültek fel megfelelően? Lehet. És még ez lehetne számunkra a hízelgőbb válasz. A szomorú viszont az, hogy az előadások intellektuális kimunkáltságában, színpadi megkomponáltságukban, egyszóval mindabban, ami korszerű színjátszást jelent — jóval a bukaresti színházak mögött maradtunk. És mindaddig, amíg az együttesek nagy többségénél az ad-hoc vezetés elve uralkodik; mindaddig, amíg nem kerülnek korszerű színpadi nyelvet beszélő, kiváló rendezők hozzáértő színészegyéniségek a színházak élére, a romániai magyar színházi életben gyökeres változás aligha történik. — Már említett cikkében, Rappaport Ottó felsorol olyan színházi egyéniségeket, akik mítoszi rangjuk révén együtteseink élén kellene, hogy álljanak. « — Nézze, már az is lehangoló, hogy a mi színházi életünkben hosszú évek óta még mindig csak az az oly sokat eszményített három név jöhet számításba. — Akkor mi a teendő? Miért nem kérjük fel közreműködésre például a bukaresti élgárda jelesebb rendezőit — Peneiulescut, Esziget, Ghiurgescut és a többieket, akik európai rangot szereztek a román színjátszásnak? — Mert nem jönnek. Egyrészt: el vannak foglalva, másrészt pedig, ami kevés idejük van, azt nem töltik vidéken. Igaz ugyan, hogy legutóbb éppen a vásárhelyi színház román tagozatán rendezett Penciulescu, de mindez pihenőszabadsága idején történt. A megoldás azonban mégis csak az lenne, hogy a kiváló második rendező-garnitúrát, Andrei $erbant, Helmarut, Helmer Ivánt próbáljuk minél többször foglalkoztatni színházainkban. Mert hiába akad mindegyik hazai magyar együttesnél két-három kivételes tehetségű színész, korunk komplex színházművészetében csak színészi munkára alapozni ma már nem elég. Hiába volt óriási Scofield a Lear királyban, számomra mégis Peter Brook rendezői víziója jelentette a maradandóbb élményt, mint ahogy a Troilus és Cressida bukaresti előadása ugyanazokkal a színészekkel, de Esrig nélkül, bizonyosan alacsonyabbszintű produkció maradt volna. — Ezek szerint a jó színház legelső feltételei... — A jó színház legelső feltétele a jó vezetés, a koncepciózus tervgazdálkodás. Csak ott lehet jó színházat csinálni, ahol van egységes művészi elképzelés, ahol a művészi vezetés távlatokban gondolkodik — tehát magasfokú igényesség, széles látókör, világszínvonalra való törekvés jellemzi a színház irányítását. Más körülmények között csak véletlenszerűen születnek jó vagy kiváló előadások. Az igazi jó színházban a tehetség és a szellem elitje kell, hogy érvényesüljön. Az igazi színház a napi sajtóhoz hasonlóan, sohasem mondhat le a közéletiség igényéről. Mert ha lemond erről, a tápláló közegét, a közönségét veszti el, mint ahogy ez történik a mi színházunk esetében. De én hiszek abban, hogy ha jól kitapogatjuk a közönség színház igényeit és a különböző ízlésigényeknek megfelelően az adott periódusban éppen azt a darabot mutatjuk be, amely érdeklődésre tarthat számot, ha nem csupán évadokban gondolkodik a művészeti vezetés, ha megfelelő színészgazdálkodással és módszeres, jól megszervezett munkával próbáljuk betölteni azt az űrt, amely az együttes jelenlegi műsorterve, tagjainak intellektuális felkészültsége és a korszerű színjátszás, valamint az együttes és közönsége között keletkezett — akkor beszélhetünk valóban jó magyar színjátszásról Marosvásárhelyen. Lohinszky Loránd a Két Bolyai előadására, első Németh László szerepére készül. Tudtam, hiába is teszem fel a kérdést, hogy mit jelent számára — saját szavaival élve — ez a gyötrelmes szép munka — nem nyilatkozik. Művészi munkájának credóját maga fogalmazta meg beszélgetésünk elején, amikor egy Józef Attila verssorral fogadott: „Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni“ Lohinszky Loránd alkotó, vívódó, tenniakaró művész. A küzdés száz..ára: élet. Ezért bízunk benne. Lejegyezte: CSÁKY ZOLTÁN (MARX József felvétele) IdŐVEL idővel már a lovak sem járnak le a vízre, csak a kis és nagykocsik hűtője, mint a kis csikók, meg a nagy lovak. Később persze a víz sem fog jönni, és én sem megyek a vízhez (például) fürdeni. Idővel még időnk is lesz valaki szemén megpihenni, kocsink is. De lovaink lassan elmennek, és mi majd keresni fogjuk a patákat. NAGY József 1970.