Vörös Zászló, 1970. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-17 / 218. szám
VÁSÁRI HOLMI ÉS ÍRÁSOS TERÍTŐ Gernyeszeg. Községközpont, Marosvásárhelytől alig 15 km távolságra. Műút, járda, villanegyedekbe is beillő tornyos tetőzetű, verandás házak. A gémes kút emlékeztet csak a régi falura, de már azt is színesre mázolt vasból „ácsolják", akár a kerítést, amelynek csipkézete mögött muskátli, pillangó virág és őszirózsa pompázik. Az öltözet, az életmód félig falusi, félig városi. A lakosság foglalkozása is az. Iskola, fogyasztási szövetkezeti központ, tbc preventorium, CEC stb., mintegy 150 embernek nyújt fizetéses állást itt, helyben és több mint félezren járnak dolgozni a marosvásárhelyi üzemekbe. Az MTSZ viszonylag gazdag. A néptanács elnöke szerint megyénkben az első hat közé tartozik. Az utca, a házak, a lakás és ennek belső berendezése anyagi jólétre utal. A mosógép, a hűtő, a villanyvasaló már rég nem tartozik az elérhetetlen háztartási tárgyak közé, és gyakran nem is azért vásárolják, mert arra feltétlenül szükség vant (pincékben tartják a romlandó ételeket, de a hűtő minden tehetősebb család otthonában látható). Mint ahogy a kétszobás lakás is csak nagyon kevéssé szolgálja a család kényelmét. Az élet többnyire a konyhában zajlik, a szép szobát a vendégeknek, a hazalátogató rokonoknak tartják, a konyhában étkeznek, itt tanul a gyermek, itt főznek. Találóan jegyezte meg a néptanács elnöke: a lakás ebben a községben bizonyos fokig a család anyagi szintjét tükrözi. Kirakat és nagyon vigyáznak arra, hogy a kirakatból egyetlen olyan tárgy se hiányozzék, ami másnak megvan. Pálfi Viktória tanítónővel jó néhány ajtón bekopogunk. Benyomásaink csak aláhúzzák az elnök által elmondottakat. Példásan tiszta, jellegzetesen falusi udvarra lépünk. Három szoba, teljes komfort. A fürdőszoba a padlásra szerelt tartályból táplálkozik. Parkett, perzsaszőnyeg, kombinált bútor, vitrinbe zárt nippek. A szobák szinte roskadásig tele drága és sok fölösleges holmival is. Íróasztal nincs, sem tanuló sarok, ahol az iskolás gyermek háboríthatatlanul tanulhatna. Csipke térítők, őzikés falvédők keverednek írásos kézimunkákkal A varrottast mint tenger a cseppet elnyeli a sok vásári holmi. Milyen szép, levegős lenne a lakás, ha csak ez díszítené ! — Községünkben nincs hagyománya a varrottasnak — tájékoztat a tanítónő—■. Most kezd bejönni „divatba". Igyekszünk minden útonmódon pártolni ezt a „divatot". — Azonkívül, hogy gazdag könyvtára van a községnek, és létezik bizonyos műkedvelő mozgalom is, gyökeret vert-e a kultúra? — érdeklődöm. — A napilap, a rádió és a tv szolgálja többnyire a közművelődést, de a legtöbb otthonban ezeket is inkább szórakoztató eszközöknek tekintik. És látogatásunk során ezt majd mindenhol tapasztaltuk. Az egyik családnál egész évre elnémították a televíziót a családi gyász miatt. — Megbecsülik-e a tanítót, a tanárt? — tudakozódom. — Egy ilyen gazdag községben, nyilván, nincs könnyű dolga az értelmiséginek. Az anyagiakat egyelőre a szellemi tőke fölé helyezik. Az értelmiségi, a fix-fizetéses, anyagiakban nem versenyezhet velük, így hát a kultúra még gyermekcipőben jár ezekben a gazdagon berendezett otthonokban. Talán, talán a fiatalok kézen ragadják, hiszen amint az elnök mondotta, most már mind iskolát végeznek, ha nem többet, de legalább nyolc osztályt. (Veress) A gazdag menyasszonyi kelengyében helyet kapott már a „divatos“, szép, írásos és vállo-mintás garnitúra Jó ötlet Egyik lapból olvasom, hogy a temesvári kisipari szövetkezet ÚJFAJTA KÖZSZOLGÁLTATÁS meghonosításának a gondolatával foglalkozik. Amolyan KIS ÓVODA-félét akar létesíteni, ahol egy felnőtt öt-tíz gyermekre ügyelne. Ide a nap bármely órájában bevihetnék rövidebb-hosszabb időre gyermeküket a szülők, míg ők dolgoznak, szórakoznak, ügyes bajos dolgaikat intézik. Kettős indoklás késztetett, hogy felfigyeljek a hírre. TUDOM, hogy a marosvásárhelyi Higiéna szövetkezet próbálkozott a pótnagymaga- szolgálat létesítésével. Sikertelenül. Talán mindenekelőtt a szolgáltatási díjszabás miatt, mely egy-két gyermekre számítva a szerényebb fizetésű családoknál túlontúl megterheli a költségvetést. De itt van ez az öt-tízgyerekes óvoda, aminek — gondolom —, kisebb lenne a rezsije, s talán a gyermekek is jobban éreznék magukat kis társaik közösségében, mint kizárólag pótnagymama társaságában. LÁTOM és sajnálom továbbá azokat az anyákat, akik két-hároméves gyermekeikkel üzletről-üzletre rohangálnak, beállnak a sorba. Türelmüket nemcsak a kiszolgálás lassúsága teszi próbára, hanem az unatkozó, nyűgös gyermek is, aki gyakran egy-két taslival kerül ki ebből a „vircsaftből“. És ugye ott van a gyermekével moziba járó szülő, amiről nem egyszer cikkeztünk már. Az óvoda-szolgáltatást kitűnő ötletnek látom. Meg kellene próbálkozni vele. Véleményem szerint sok család segítségére lehetne. OTTHONUNK ! TÜNDÉREK EGYMÁS KÖZÖTT Amíg az irodalmi sajtó egyebekkel volt elfoglalva, az olvasók csendesen elkapkodták Marton Lili legújabb regényét: (Az anyák nem halnak meg, Dacia Kiadó, 1970.). Sem az üzletekben, sem a könyvtárakban nem lehet meglelni, az antikváriumban pedig majdhogy ki nem mosolyogják az embert, ha ott keresi. ..Ilyen könyveket nem hoznak be, kérem!“ Mi vonzotta, vajon, az olvasókat ebben a könyvben? — vert fészket bennem a kíváncsiság, s felhajtottam egy példányt (a föld alól), hogy ha lehet, ellessem a titkát, s írjak egyszer egy ilyen könyvet én is. De már a legelső oldalon kiderült, hogy — nem lehet. A könyv ugyanis a Marton Lili édesanyjáról szól, és Marton Lili édesanyjának csak egy leánya volt. No meg — egyéb akadályok is vannak. . És hogyan lehet boldog az ember?“ — kérdezik ebben a könyvben a hősnőtől —. Ha valaki számára ő a legfontosabb. Ez az első feltétel. — És a második? — Ha úgy érzi, hogy nem él hiába. Hát, tetszik látni, ezt nem mondhatja el mindenki magáról: azt, hogy valakinek ő a legfontosabb, s hogy nem hiába él. (Ez a kettő egyébként olykor egy.) Marton Lili viszont a boldog, elmondhatja és elmondhatta az a kedves, jóságos, finom öreg hölgy is, akiről a könyv szól, s akivel elég volt egyszer találkoznom magamnak is, hogy egy feledhetetlen jó szó erejéig részesüljek a gyöngédségéből. Kettejüknek ez a tündérvilága ez az egymásért élés, ez a harmónia, szeretetnek és szeretettségnek ez a boldogító ötvözete — alighanem ez keltett nosztalgiát a ridegebb sorsú olvasóban. Énbennem legalábbis. Mert jó lenne ilyen tündérnek lennünk, s jó lenne, ha ilyen tündér szeretne minket. De hát mesebeli ez a két ember csakugyan? Nem. Az apátián maradt egyetlen gyermek, ha az anya nem megy férjhez újból, rendszerint épp ilyen zárt, belterjes, ám meghitt, szép „tündérvilágban“ nő fel. Épp ilyen intenzív, túlfűtött szeretettel csügg egymáson anya és gyermek, épp ilyen zavartalan és hiánytalan a kettejük külön kis univerzuma. Sőt. Nemcsak az egyetlen gyermek lehet így. Láttam anyát, aki négy gyermeket nevelt fel, apa nélkül. A gyermekek felnőttek, férjhez mentek vagy megházasodtak, kicsinyeik születtek — de kis idő múltán mind a négyen elváltak, vagy különköltöztek az élettársuktól, s kisdedestül ott szorongtak inkább — látható élvezettel és elégedettségben — az anya körül. S hány asszonnyal beszéltem, aki azt sírta el: mennyivel szebben, jobban, nyugodtabban, könnyebben élne gyermekestül, ha megszabadulhatna a „családfőtől“. S hányszor láttam, hogy csakugyan könynyebb annak az asszonynak, aki egyedül (és emiatt — mellesleg — ország-világ megbecsülésétől övezve!) neveli fel a gyermekeit, mint annak ,akit látszólag „támogat“ a férje. A jó házasságokról persze nem beszélek. Anya és gyermeke — akárhány is a gyermek —, szilárd egység. Jaj- ha valaki ezt az egységet megzavarja! ... És jaj, ha valaki nem zavarja meg. Mert akár a regénybeli anya— lány tündérkettest, akár az életből vett példákat nézzük: mindegyik kör tragikusan bezárul, végzetesen önmagába fordul; mindegyik meddő a maga módján. A könyvbeli anya — tündérösztönnel — tudta, hogy ha kettőből egyszer elvesznek egyet — akkor csak egy marad. És nem akarta, hogy a leánya majd egy szál maga maradjon. Fogadott ,gyermekről gondoskodott számára: szálról, amelyik a világhoz kösse, akkor is, amikor vége Tündérországnak. Mi pedig, nem tündérek, fejet hajtunk az ő bölcsessége előtt. A könyv kulcsmondata egyébként („Az én mesterségem: anyának lenni“) igen sokunkra illik. Marton Lili azzal, hogy e „mesterség“ minden szépségét felmutatja, nemcsak édesanyjának állít méltó emléket, hanem tiszteletet teremt az „anyamesterség“, a nők alaphivatása iránt is (nevelő hatását: ki kell aknáznunk!) s talán megmagyarázza az értetleneknek, miért vagyunk — ahogy mondani szokták — „megszállottjai“ ennek az alaphivatásnak. A boldogság idézett receptjén meg, korra s nemre való tekintet nélkül — mindannyian elgondolkozhatunk. VARRÓ ILONA Új tanév kezdetén Az első két-három hét, esetleg az egész első hónap a tanévnek neveléslélektani és pedagógiai szempontból élesen elkülönülő szakasza. Sok tekintetben ellentmondásos és vegyes értékű, de mindenképpen elkerülhetetlen, sajátosságaival tanárnak, szülőnek egyaránt számolnia kell. A kezdő periódus több ok miatt igen kedvez az iskolai munkának. A gyerekek már telítődtek a szünidei szórakozásokkal, új, tartalmasabb tevékenységekre tartanak igényt, és főleg nagyon szeretnének ismét találkozni a megszokott iskolai és osztályközösséggel. Ugyanakkor jelentős fizikai és pszichikai tartalékokat halmoztak fel a nyár folyamán, melyeket jól lehet gyümölcsöztetni a komolyabb munkában, másrészt azonban a lazább nyári életvitel megszokása, a rendszeres tanulási tréningből való kiesés bizonyos nehézségeket is támaszt a szigorúbb munkastílusba való újrabeilleszkedés során. Mindebből természetesen következik, hogy milyen sajátos nevelési problémákkal kell megküzdenünk ebben az időszakban. Elsősorban is itt van a napirend átépítésének kérdése. A vakáció folyamán engedékenyebbek voltunk mind a lefekvés, mind a felkelés időpontját tekintve. Most újra át kell állnunk a „téli menetrendre", mivel a korábbi kelés, a hat-nyolc, sőt több tanulási óra beiktatása korábbi fekvést követel meg. Ellenkező esetben kockáztatjuk, hogy a teljes, „mély" pihentség állapota túlságosan hamar felszámolódik, erőforrásai nem tartanak ki a következő szünidőig. Nagyon határozottnak kell lennünk a Házi feladatok elkészítésének időpontját illetően is. Napfényes őszi délutánokon az udvar a játszótér hívása még túlságosan erős ahhoz, hogy a tanuló, különösen a kisebbje, ellenállhatna neki. Ha azonban következetesen kitartunk a napirendi előírás mellett, rövid idő múltán azt tapasztaljuk, hogy a szokás újra megszilárdult és zökkenők nélkül érvényesül magától is. Az előzőnél azonban sokkal fontosabb, de sokkal nehezebb is egyben, a tanuláshoz szükséges finomabb, belsőbb pszichológiai feltételek megteremtése. Ezeknek összességét úgy jellemezhetjük, hogy létre kell hoznunk, illetőleg meg kell erősítenünk az iskolai tevékenység iránti pozitív beállítódást, és hozzá kell segítenünk a gyermeket, hogy ezt a beállítódást már a kezdet kezdetén konkrét eredményekben realizálhassa. Alig van tanuló, aki úgy indulna neki Pszichológus szemmel az új tanévnek, hogy „átesünk ezen is, mint a többin". Zömükben többé-kevésbé tudatosan él a javítás, a tökéletesedés szándéka, csak nemigen tudják, hol fogják meg a dolog végét. Ezt a körvonalazatlan óhajtást kell megvalósuláshoz segítenünk. Az új tanév — az első osztályosokat kivéve — minden tanuló számára folytatás és újrakezdés egyben. Nem tekinthetünk el az előzményektől (az előző évi eredményektől), azonban az is feltétlenül szükséges, hogy bizonyos értelemben tabula rasa-t teremtsünk a gyermek iskolai életében Nem kerülhetjük el, hogy vele együtt szembenézzünk az eddigi hibákkal, kisebbnagyobb kudarcokkal, közösen megkeressük okukat, és megszabjuk a belőlük adódó gyakorlati tennivalókat. Ne becsüljük le a gyermeknek azt a képességét, hogy kellő bánásmód mellett saját magát önkritikusan értékelni tudja. Erre azonban csak akkor hajlandó, ha zsörtölődés, a múltbeli mulasztások hánytorgatása, fenyegetőzés nélkül, nyugodt és meggyőző dialógus révén vezetjük el a kívánt következtetésig. Az év eleji számvetés és tervezgetés vessen éles fényt a gyermek értesítőjének — tulajdonképpen tudatának — sötétebb zugaira, késztesse arra, hogy önmaga találja meg a gyengébb eredmények okát (az anyag hézagos megértése, felületesség, hanyagság a tanulásban, fegyelmi okok miatt a tanárral támadt konfliktus, stb.). Múlhatatlanul szükséges, hogy bizalmat előlegezzünk neki, s ezzel önbizalmát erősítve munkakedvét serkentsük. Persze nem állíthatunk elére megvalósíthatatlan követelményeket, hanem a fokozatosság elvét tiszteletben tartva csupán arra törekedünk, hogy átlendítsük az esetleges holtpontokon. Minden emberi tevékenység legfőbb ösztönző ereje valamely cél, vonzó perspektíva megvalósításának kívánsága. Ez a motiváló tényező nem hiányozhat az iskolai munkából sem, s természetesen a tanuló életkori sajátosságainak megfelelően alakul. A kisebbeknél a jobb eredményekkel járó magasabb közösségi státus, a felnőttek és a társak elismerése, a szervezeti életben nyert kitüntetések jelentenek ilyen ösztönzést, a nagyobbaknál viszont már a felsőbb iskolafokozatra, illetőleg a pályára készülés szól bele döntő módon a tanulás motiválásába. Az eddig elmondottak azonban csupán lélektani kiindulópontját alkotják az iskolai munka megkezdésének. Ugyanilyen fontos, hogy az elhatározások, a szép tervek meg is valósuljanak. Ezért az első hetekben fokozottabb figyelemmel kell kísérnünk a gyermek munkáját, határozottan és következetesen ki kell tartanunk a közösen megfogalmazott követelmények mellett. Az első jó teljesítmények és megfelelő nyugtázások azután már jelentősen megkönnyítik dolgunkat a továbbiakban. E rövid cikk keretében csupán egy-két általános kérdést érintettünk. Érdekes lenne azonban azt is megvizsgálni, hogy a különböző gyermektípusok miként alkalmazkodnak a tanévkezdéssel járó megváltozott körülményekhez. Erre a következő alkalommal próbálunk választ keresni. KÁLMÁN VIKTÓRIA Az oldalt szerkesztette: jogász válaszol TISZTELT SZERKESZTŐSÉG ! Bizalommal fordulok önökhöz, abban a reményben, hogy segítenek eligazodni a volt férjem és köztem lévő vitás kérdésben. Vitánk tárgya az állami gyermeksegély. S hogy válaszuk minél teljesebb legyen, röviden ismertetem családi körülményeinket: 1964-ben elváltunk. Volt férjem a marosvásárhelyi Autójavító Vállalatban dolgozik. 12 éves kislányunkat a törvényszék nekem ítélte. Bedolgozó varrónője vagyok a Bőr- és Kesztyűgyárnak, tehát nem állandó alkalmazottja, s mint ilyen én nem vehetem fel az állami gyermeksegélyt, azt gyermekem édesapja kapja. És éppen ez okoz minduntalan problémát. Van, amikor a 98 lejt elküldi (2 lej postaköltséget levon), de nagyon sokszor elmulasztja postázni. Emiatt egy alkalommal a törvényszékre kerültünk: ekkor bírósági ítélet alapján 19 hónapra visszamenőleg megkaptam az összeget. Tudomást szereztem arról, hogy augusztus 11-én is felvette a pénzt, de én a mai napig sem kaptam meg (a levélen augusztus 17-i keltezés olvasható. Szerk. megj.) írtam neki. Semmi válasz. Elküldtem hozzá a kislányomat, azt mondta neki, inkább lemondja a segélyt, mintsem, hogy nekünk átadja. A pénzre szükségem van, kislányom eltartásáról én gondoskodom és a keresetem nem nagy. Addig is, amíg állandó alkalmazottja leszek valamelyik vállalatnak, és mint ilyen magam vehetem fel az állami gyermeksegélyt, a már elmondott megoldáshoz kell folyamodnom. Szíveskedjenek megírni, hogy volt férjem alkalmazhat-e velünk szemben megszorításokat. Mindenekelőtt arról világosítsanak fel, hogy az állam kinek adja a gyermeksegélyt, s hogy az lemondható-e. Sz. I. TISZTELT ASSZONYOM ! Levelére nyilvánosan válaszolunk, mindenekelőtt azért, mert általános érvényű üzenetnek szánjuk mindazoknak, akik az önéhez hasonló helyzetben vannak, illetve volt férjéhez hasonló módon cselekednek. Valóban az állami gyermeksegélyt az a szülő veheti fel, aki besorolt (inkadrált) alkalmazott, önnek tehát pillanatnyilag nem folyósíthatják. Ám volt férjének mindenképpen kötelessége a GYERMEKÜKNEK átadni. Nem szó szerint, átvitt értelemben kell felfogni a fenti kitételt, hanem eképpen: ezt a segélyt államunk azért adja, hogy a szülő gyermeke gondozására fordítsa. Egyik sem költheti el könnyelműen a saját céljára. Aki ezt teszi, az a törvény előtt felel tettéért. Az ilyen szülővel szemben eljárást lehet indítani a néptanács mellett működő bíráskodási bizottságnál, és ha ez nem dönt érdemben, vagy ha ennek döntésével a panaszos nem ért egyet, a bírósághoz fordulhat. A fentiekben tehát válaszoltunk arra a kérdésére, hogy az állam kinek adja a gyermeksegélyt. Ezek után tisztázzuk azt is, hogy a szülő lemondhat-e erről vagy sem. A törvény kategorikus: a szülő nem mondhat le az állami gyermeksegélyről senki javára. Ez szigorúan tilos. Sőt, ha valamelyik szülő megtagadja annak felvételét, ez perbe hívható, a bíróság pedig kötelezi, hogy kifizesse még akkor is, ha az államtól, illetve a vállalattól nem vette fel. Ez a tény mint annyi más, szocialista rendszerünknek a gyermekek iránti gondoskodását tükrözi. Állami törvényeink kényszerítő eszközt alkalmaznak azzal a szülővel szemben, aki könnyelműségből vagy rosszhiszeműségből megfosztja gyermekét ettől az állami támogatástól. BENEDEK GYULA ügyész VERESS MARGIT 3 ] CSALÁDUNK ! Tűkanyar... Kinyitotta az ablakot, és mélyet szippantott a beáramló friss levegőből. A kórház folyosóján az orvosságszag összekeveredett a látogatók cigarettafüstjével, s olyan sűrű lett a levegő, mint a gőzfürdőben. A kórteremből már rég kimenekült. Idegesítette a sok suta kérdés, a kompotos üvegek koccanása. Itt, a folyosó végén aránylag csend volt. Kikönyökölt az ablakon A távoli hegyek görnyedt hátán tarlócsíkok sütkéreztek a napfényben, de a szél már ősziesen hűvös volt. Ezek a látogatási napok végtelen hosszúnak tűntek. Ilyenkor valósággal rázuhant az egyedüllét, elnyomta, eltaposta. — Vajon Józsi most mit csinál? — jutott ismét eszébe, ki tudja hányadszor ! Nem! Nem szabad most erre gondolnia. A professzor is megmondta: Ne foglalkozzon ezzel a problémával — ha egyáltalán meg akar gyógyulni! Különben sincs még minden elveszve !. .. Pedig ő így érezte — különösen ilyenkor, látogatási napokon. Bár soha nem gondolta, hogy Józsival is előfordulhat ilyen, de hát ez az élet. ő is csak férfi. A fiatal lányok pedig csinosak és tudják is kelletni magukat. Már az első napokban észrevette, hogy valami rendellenes van a levegőben. Józsi korábban kelt, jókedvűen. Máskor mindig zsörtölődött, mint az álmos kisgyerek, s háromszor is szólni kellett, amíg kievickélt az ágyból. Gondos és gyakori borotválkozás, minden nap más ing és nyakkendő . .. Igen, valahogy így kezdődött, aztán hónapok múltán azzal a heves vitával végződött. Még most is tisztán hallja Józsi szavait: — Hát igenis tudd meg, egyedül akarok szabadságra menni! Mintha izzó vassal égették volna húsába ezeket a szavakat. Akkor is ezt ismételgette, amikor beszállították a kórházba. Megborzongott, becsukta az ablakot. Aztán félrehúzta a függönyt — így nézte az érkező és búcsúzkodó embereket, de gondolatai messze jártak . . . Ez az első nyár, hogy nem töltik együtt a szabadságot. A tény önmagában még nem vészes dolog, de ő tudta, hogy Józsi miért határozott így. Tudta, és hallgatott. Tudta, hogy Józsi Icával együtt kapott beutalót a tengerpartra. Legutóbb névtelen levelet emelt ki a postaládából: Asszonyom! Vigyázzon! Józsi udvarol! És ő mégis hallgatott. Várta, hogy valami csoda folytán minden helyrebillen. Várta, hogy Józsi szól valamit. Csak a fájdalom emésztette hónapokon át. Hallgatott és várt. . . Aztán eljött Józsi elutazásának napja. — örvendek, szivecském, hogy végre megérted. Rendkívül nehéz esztendőm volt — tökéletes csendre, magányra vágyom... Azonkívül . . . Csak állt a peronon, a többit már nem is hallotta. Valami rendkívüli zsibbadtság, tehetetlenség ömlött szét benne■ De tartotta magát. Inkább ösztönösen integetett a vonat után. Úgy érezte, hogy egész eddigi életét, boldogságát vitték el a kattogó kerekek. S ekkor elemi erővel tört ki rajta a sírás. Mint a villamossággal teli augusztusi vihar. Otthon pedig olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvosi segítségre szorult. — Ej, kicsi asszony! — csóválta a fejét a szemüveges profeszszor —. Én megértem magát, de azért hibáztatom is egy kicsit. Ha már a férje hallgatott, miért nem hozakodott maga elé azzal a dologgal. Tisztázni kellett volna... Ej, — na! — s legyintett — nincs még minden veszve! Aztán lassan megnyugodott. Csak a lelke mélyén sajgott még valami, amire egyetlen orvosságpirula sem hatott. .. Milyen kék is az ég — állapította meg. Tisztára seperte a szél! Ilyenkor úgy hullámzik a tenger!? Józsi talán épp most... A látogatási idő lejárt — mindenki búcsúzkodott . .. Ismét lepillantott az udvarra, a kapu felől a távozó tömegből egy siető férfi-alak vált ki, haja a szemébe lógott s egy-egy ideges mozdulattal minduntalan hátrasimitotta. Gyors léptei ismerősnek tűntek . . . — Józsi! — hasított bele a felismerés. Nem is tudta, hangosan kiáltotta-e vagy csak suttogta ezt a szót. Remegés fogta el, gyorsan elfordult az ablaktól. — Hazajött! De hiszen csak egy hete, hogy elment?! Most hirtelen forróság öntötte el. Tehát a játéknak vége . . . Józsit nem az ő betegségének híre hozta haza ! — hiszen még a címét sem tudta senki. Valami ott történhetett, a bársonyos tengerparti homokon!.. . Valami csoda! Mindegy, hogy mi, a fontos, hogy . .. Igen, ő győzött. Ő, aki ott se volt. Igen, ő, ő, ő. Ismét az ablakhoz lépett, kileskelődött a függönyök mögül. A férfi már a portásfülke előtt állt, sápadtan, s talán kicsit meggyötörten is. Szinte akarata ellenére indult el, végig a hosszú folyosón, a lépcsőház felé. Útközben majdnem összeütközött a szemüveges professzorral. — Na, na kicsi asszony! Látom, ma már egészen jó színben van. — Igen, — suttogta zavartan — gyógyulok, doktor úr kérem. MÁTHÉ ANDRÁS új házunk lesz, én is segítek (Kutyfalva). HARAGOS ZOLTÁN felvétele