Vörös Zászló, 1970. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-17 / 218. szám

VÁSÁRI HOLMI ÉS ÍRÁSOS TERÍTŐ Gernyeszeg. Köz­ségközpont, Marosvá­sárhelytől alig 15 km távolságra. Műút, jár­da, villanegyedekbe is beillő tornyos tetőzetű, verandás házak. A gémes kút emlékez­tet csak a régi falura, de már azt is színesre mázolt vasból „ácsol­ják", akár a kerítést, amelynek csipkézete mögött muskátli, pil­langó virág és ősziró­zsa pompázik. Az öl­tözet, az életmód fé­lig falusi, félig váro­­si. A lakosság foglal­kozása is az. Iskola, fogyasztási szövetkeze­ti központ, tbc preven­torium, CEC stb., mint­egy 150 embernek nyújt fizetéses állást itt, helyben és több mint félezren járnak dolgozni a marosvá­sárhelyi üzemekbe. Az MTSZ viszonylag gaz­dag. A néptanács el­nöke szerint megyénk­ben az első hat közé tartozik. Az utca, a házak, a lakás és en­nek belső berendezé­se anyagi jólétre utal. A mosógép, a hűtő, a villanyvasaló már rég nem tartozik az elér­hetetlen háztartási tár­gyak közé, és gyakran nem is azért vásárol­ják, mert arra feltét­lenül szükség vant (pincékben tartják a romlandó ételeket, de a hűtő minden tehe­tősebb család ottho­nában látható). Mint ahogy a kétszobás la­kás is csak nagyon kevéssé szolgálja a család kényelmét. Az élet többnyire a kony­hában zajlik, a szép szobát a vendégeknek, a hazalátogató roko­noknak tartják, a konyhában étkeznek, itt tanul a gyermek, itt főznek. Találóan jegyezte meg a nép­tanács elnöke: a la­kás ebben a község­ben bizonyos fokig a család anyagi szint­jét tükrözi. Kirakat és nagyon vigyáznak ar­ra, hogy a kirakatból egyetlen olyan tárgy se hiányozzék, ami másnak megvan. Pálfi Viktória taní­tónővel jó néhány aj­tón bekopogunk. Be­nyomásaink csak alá­húzzák az elnök által elmondottakat. Példásan tiszta, jel­­legzetesen falusi ud­varra lépünk. Három szoba, teljes komfort. A fürdőszoba a pad­lásra szerelt tartályból táplálkozik. Parkett, perzsaszőnyeg, kombi­nált bútor, vitrinbe zárt nippek. A szo­bák szinte roskadásig tele drága és sok fö­lösleges holmival is. Íróasztal nincs, sem tanuló sarok, ahol az iskolás gyermek hábo­­ríthatatlanul tanulhat­na. Csipke térítők, őzikés falvédők keve­rednek írásos kézi­munkákkal­ A varrot­­tast mint tenger a cseppet elnyeli a sok vásári holmi. Milyen szép, levegős lenne a lakás, ha csak ez dí­szítené ! — Községünkben nincs hagyománya a varrottasnak — tájé­koztat a tanítónő­­—■. Most kezd bejönni „divatba". Igyek­szünk minden úton­­módon pártolni ezt a „divatot". — Azonkívül, hogy gazdag könyvtára van a községnek, és léte­zik bizonyos műkedve­lő mozgalom is, gyöke­ret vert-e a kultúra? — érdeklődöm. — A napilap, a rá­dió és a tv szolgálja többnyire a közművelő­dést, de a legtöbb ott­honban ezeket is in­kább szórakoztató esz­közöknek tekintik. És látogatásunk so­rán ezt majd minden­hol tapasztaltuk. Az e­gyik családnál egész évre elnémították a televíziót a családi gyász miatt. — Megbecsülik-e a tanítót, a tanárt? — tudakozódom. — Egy ilyen gazdag községben, nyilván, nincs könnyű dolga az értelmiséginek. Az anyagiakat egyelőre a szellemi tőke fölé he­lyezik. Az értelmiségi, a fix-fizetéses, anya­giakban nem verse­nyezhet velük, így hát a kultúra még gyermekcipőben jár ezekben a gazda­gon berendezett ott­honokban. Talán, talán a fiatalok kézen ragad­ják, hiszen amint az elnök mondotta, most már mind iskolát vé­geznek, ha nem töb­bet, de legalább nyolc osztályt. (Veress) A gazdag menyasszonyi kelengyében helyet kapott már a „divatos“, szép, írásos és váll­o-mintás garnitúra Jó ötlet Egyik lapból olvasom, hogy a te­mesvári kisipari szövetkezet ÚJ­FAJTA KÖZSZOLGÁLTATÁS meghonosításának a gondolatával foglalkozik. Amolyan KIS ÓVO­­DA-félét akar létesíteni, ahol egy felnőtt öt-tíz gyermekre ügyelne. Ide a nap bármely órájában bevi­hetnék rövidebb-hosszabb időre gyermeküket a szülők, míg ők dol­goznak, szórakoznak, ügyes bajos dolgaikat intézik. Kettős indoklás késztetett, hogy felfigyeljek a hírre. TUDO­M, hogy a marosvásárhelyi Higiéna szövetkezet próbálkozott a pótnagymaga- szolgálat létesítésé­vel. Sikertelenül. Talán mindenek­előtt a szolgáltatási díjszabás miatt, mely egy-két gyermekre számítva a szerényebb fizetésű családoknál túlontúl megterheli a költségvetést. De itt van ez az öt-tízgyer­ekes óvoda, aminek — gondolom —, ki­sebb lenne a rezsije, s talán a gyermekek is jobban éreznék ma­gukat kis társaik közösségében, mint kizárólag pótnagymama tár­saságában. LÁTOM és sajnálom továbbá azokat az anyákat, akik két-három­­éves gyermekeikkel ü­zletről-üzletre rohangálnak, beállnak a sorba. Tü­relmüket nemcsak a kiszolgálás lassúsága teszi próbára, hanem az unatkozó, nyűgös gyermek is, aki gyakran egy-két taslival kerül ki ebből a „vircsaftből“. És ugy­e ott van a gyermekével moziba járó szülő, amiről nem egyszer cikkez­tünk már. Az óvoda-szolgáltatást kitűnő öt­letnek látom. Meg kellene próbál­kozni vele. Véleményem­ szerint sok család segítségére lehetne. OTTHONUNK ! TÜNDÉREK EGYMÁS KÖZÖTT Amíg az irodalmi sajtó egyebek­kel volt elfoglalva, az­­ olvasók csendesen elkapkodták Marton Lili legújabb regényét: (Az anyák nem halnak meg, Dacia Kiadó, 1970.). Sem az üzletekben, sem a könyv­tárakban nem lehet meglelni, az antikváriumban pedig majdhogy ki nem mosolyogják az embert, ha ott keresi. ..Ilyen könyveket nem hoznak be, kérem!“ Mi vonzotta, vajon, az olvasókat ebben a könyvben? — vert fész­ket bennem a kíváncsiság, s fel­hajtottam egy példányt (a föld alól), hogy ha lehet, ellessem a tit­kát, s írjak egyszer egy­ ilyen könyvet én is. De már a legelső oldalon kide­­rült, hogy — nem lehet.­­ A könyv ugyanis a Marton Lili édesanyjáról szól, és Marton Lili édesanyjának csak egy leánya volt. No meg — egyéb akadályok is vannak. . És hogyan lehet boldog az em­ber?“ — kérdezik ebben a könyv­ben a hősnőtől —. Ha valaki szá­mára ő a legfontosabb. Ez az első feltétel. — És a második? — Ha úgy érzi, hogy nem él hiába. Hát, tetszik látni, ezt nem mond­hatja el mindenki magáról: azt, hogy valakinek ő a legfontosabb, s hogy nem hiába él. (Ez a kettő egyébként olykor egy.) Marton Lili viszont a boldog, elmondhatja és el­mondhatta az a kedves, jóságos, finom öreg hölgy is, akiről a könyv szól, s akivel elég volt egyszer ta­lálkoznom magamnak is, hogy egy feledhetetlen jó szó erejéig része­süljek a gyöngédségéből. Kettejüknek ez a tündérvilága ez az egymásért élés, ez a harmó­nia, szeretetnek és szeretettségnek ez a boldogító ötvözete — aligha­nem ez keltett nosztalgiát a ride­gebb sorsú olvasóban. Énbennem legalábbis. Mert jó lenne ilyen tün­dérnek lennünk, s jó lenne, ha ilyen tündér szeretne minket. De hát mesebeli ez a két ember csakugyan? Nem. Az apátián ma­radt egyetlen gyermek, ha az anya nem megy férjhez újból, rendsze­rint épp ilyen zárt, belterjes, ám meghitt, szép „tündérvilágban“ nő fel. Épp ilyen intenzív, túlfűtött szeretettel csügg egymáson anya és gyermek, épp ilyen zavartalan és hiánytalan a kettejük külön kis univerzuma. Sőt. Nemcsak az egyetlen gyermek lehet így. Láttam anyát, aki négy gyermeket nevelt fel, apa nélkül. A gyermekek fel­nőttek, férjhez mentek vagy meg­házasodtak, kicsinyeik születtek — de kis idő múltán mind a négyen elváltak, vagy különköltöztek az élettársuktól, s kisdedestül ott szo­rongtak inkább — látható élvezet­tel és elégedettségben — az anya körül. S hány asszonnyal beszéltem, aki azt sírta el: mennyivel szebben, jobban, nyugodtabban, könnyebben élne gyermekestül, ha megszaba­dulhatna a „családfőtől“. S hány­szor láttam, hogy csakugyan köny­­nyebb annak az asszonynak, aki egyedül (és emiatt — mellesleg — ország-világ megbecsülésétől övez­ve!) neveli fel a gyermekeit, mint annak ,akit látszólag „támogat“ a férje. A jó házasságokról persze nem beszélek. Anya és gyermeke — akárhány is a gyermek —, szi­lárd egység. Jaj- ha valaki ezt az egységet megzavarja! ... És jaj, ha valaki nem zavar­ja meg. Mert akár a regénybeli anya— lány tündérkettest, akár az élet­ből vett példákat nézzük: mind­egyik kör tragikusan bezárul, vég­zetesen önmagába fordul; mind­egyik meddő a maga módján. A könyvbeli anya — tündérösz­tönnel — tudta, hogy ha kettőből egyszer elvesznek egyet — akkor csak egy marad. És nem akarta, hogy a leánya majd egy szál maga maradjon. Fogadott ,gyermekről gondoskodott számára: szálról, a­­melyik a világhoz kösse, akkor is, amikor vége Tündérországnak. Mi pedig, nem­ tündérek, fejet hajtunk az ő bölcsessége előtt. A könyv kulcsmondata egyéb­ként („Az én mesterségem: anyá­nak lenni“) igen sokunkra illik. Marton Lili azzal, hogy e „mes­terség“ minden szépségét felmu­tatja, nemcsak édesanyjának állít méltó emléket, hanem tiszteletet teremt az „anyamesterség“, a nők alaphivatása iránt is (nevelő hatá­sát: ki kell aknáznunk!) s talán meg­magyarázza az értet­leneknek, mi­ért vagyunk — ahogy mondani szokták — „megszállottjai“ ennek az alaphivatásnak. A boldogság idézett receptjén meg, korra s nemre való tekintet nélkül — mindannyian elgondol­kozhatunk. VARRÓ ILONA Új tanév kezdetén Az első két-három hét, esetleg az egész első hó­nap a tanévnek neveléslélektani és pedagógiai szem­pontból élesen elkülönülő szakasza. Sok tekintetben ellentmondásos és vegyes értékű, de mindenképpen elkerülhetetlen, sajátosságaival tanárnak, szülőnek egyaránt számolnia kell. A kezdő periódus több ok miatt igen kedvez az iskolai munkának. A gyerekek már telítődtek a szünidei szórakozásokkal, új, tartal­masabb tevékenységekre tartanak igényt, és főleg na­gyon szeretnének ismét találkozni a megszokott isko­lai és osztályközösséggel. Ugyanakkor jelentős fizikai és pszichikai tartalékokat halmoztak fel a nyár folya­mán, melyeket jól lehet gyümölcsöztetni a komolyabb munkában, másrészt azonban a lazább nyári életvitel megszokása, a rendszeres tanulási tréningből való kiesés bizonyos nehézségeket is támaszt a szigorúbb munkastílusba való újrabeilleszkedés során. Mindebből természetesen következik, hogy milyen sajátos nevelési problémákkal kell megküzdenünk eb­ben az időszakban. Elsősorban is itt van a napirend átépítésének kér­dése. A vakáció folyamán engedékenyebbek voltunk mind a lefekvés, mind a felkelés időpontját tekintve. Most újra át kell állnunk a „téli menetrendre", mivel a korábbi kelés, a hat-nyolc, sőt több tanulási óra be­iktatása korábbi fekvést követel meg. Ellenkező esetben kockáztatjuk, hogy a teljes, „mély" pihentség állapota túlságosan hamar felszámolódik, erőforrásai nem tarta­nak ki a következő szünidőig. Nagyon határozottnak kell lennünk a Házi feladatok elkészítésének időpont­ját illetően is. Napfényes őszi délutánokon az udvar a játszótér hívása még túlságosan erős ahhoz, hogy a tanuló, különösen a kisebbje, ellenállhatna neki. Ha azonban következetesen kitartunk a napirendi előírás mellett, rövid idő múltán azt tapasztaljuk, hogy a szo­kás újra megszilárdult és zökkenők nélkül érvényesül magától is. Az előzőnél azonban sokkal fontosabb, de sokkal nehezebb is egyben, a tanuláshoz szükséges fino­mabb, belsőbb pszichológiai feltételek megteremtése. Ezeknek összességét úgy jellemezhetjük, hogy létre kell hoznunk, illetőleg meg kell erősítenünk az iskolai tevékenység iránti pozitív beállítódást, és hoz­zá kell segítenünk a gyermeket, hogy ezt a beállító­dást már a kezdet kezdetén konkrét eredményekben realizálhassa. Alig van tanuló, aki úgy indulna neki Pszichológus szemmel az új tanévnek, hogy „átesünk ezen is, mint a többin". Zömükben többé-kevésbé tudatosan él a javítás, a tö­kéletesedés szándéka, csak nemigen tudják, hol fog­ják meg a dolog végét. Ezt a körvonalazatlan óhaj­tást kell megvalósuláshoz segítenünk. Az új tanév — az első osztályosokat kivéve — min­den tanuló számára folytatás és újrakezdés egyben. Nem tekinthetünk el az előzményektől (az előző évi eredményektől), azonban az is feltétlenül szükséges, hogy bizonyos értelemben tabula rasa-t teremtsünk a gyermek iskolai életében Nem kerülhetjük el, hogy vele együtt szembenézzünk az eddigi hibákkal, kisebb­­nagyobb kudarcokkal, közösen megkeressük okukat, és megszabjuk a belőlük adódó gyakorlati tennivalókat. Ne becsüljük le a gyermeknek azt a képességét, hogy kellő bánásmód mellett saját magát önkritikusan érté­kelni tudja. Erre azonban csak akkor hajlandó, ha zsörtölődés, a múltbeli mulasztások hánytorgatása, fenyegetőzés nélkül, nyugodt és meggyőző dialógus révén vezetjük el a kívánt következtetésig. Az év eleji számvetés és tervezgetés vessen éles fényt a gyermek értesítőjének — tulajdonképpen tudatának — söté­­tebb zugaira, késztesse arra, hogy önmaga találja meg a gyengébb eredmények okát (az anyag hézagos megértése, felületesség, hanyagság a tanulásban, fe­gyelmi okok miatt a tanárral támadt konfliktus, stb.). Múlhatatlanul szükséges, hogy bizalmat előlegezzünk neki, s ezzel önbizalmát erősítve munkakedvét serkent­sük. Persze nem állíthatunk elére megvalósíthatatlan követelményeket, hanem a fokozatosság elvét tiszte­letben tartva csupán arra törekedünk, hogy átlendítsük az esetleges holtpontokon. Minden emberi tevékenység legfőbb ösztönző ereje valamely cél, vonzó perspektíva megvalósításá­nak kívánsága. Ez a motiváló tényező nem hiányozhat az iskolai munkából sem, s természetesen a tanuló életkori sajátosságainak megfelelően alakul. A ki­sebbeknél a jobb eredményekkel járó magasabb kö­zösségi státus, a felnőttek és a társak elismerése, a szervezeti életben nyert kitüntetések jelentenek ilyen ösztönzést, a nagyobbaknál viszont már a felsőbb is­kolafokozatra, illetőleg a pályára készülés szól bele döntő módon a tanulás motiválásába. Az eddig elmondottak azonban csupán lélektani kiinduló­pontját alkotják az iskolai munka megkezdé­sének. Ugyanilyen fontos, hogy az elhatározások, a szép tervek meg is valósuljanak. Ezért az első hetek­ben fokozottabb figyelemmel kell kísérnünk a gyermek munkáját, határozottan és következetesen ki kell tar­tanunk a közösen megfogalmazott követelmények mel­lett. Az első jó teljesítmények és megfelelő nyugtázá­sok azután már jelentősen megkönnyítik dolgunkat a továbbiakban. E rövid cikk keretében csupán egy-két általános kérdést érintettünk. Érdekes lenne azonban azt is megvizsgálni, hogy a különböző gyermektípusok miként alkalmazkodnak a tanévkezdéssel járó megváltozott körülményekhez. Erre a következő alkalommal próbá­lunk választ keresni. KÁLMÁN VIKTÓRIA Az oldalt szerkesztette: jogász válaszol TISZTELT SZERKESZTŐSÉG ! Bizalommal fordulok önökhöz, abban a reményben, hogy segíte­nek eligazodni a volt férjem és köztem lévő vitás kérdésben. Vi­tánk tárgya az állami gyermek­segély. S hogy válaszuk minél tel­jesebb legyen, röviden ismertetem családi körülményeinket: 1964-ben elváltunk. Volt férjem a marosvásárhelyi Autójavító Vál­lalatban dolgozik. 12 éves kislá­nyunkat a törvényszék nekem ítél­te. Bedolgozó varrónője vagyok a Bőr- és Kesztyűgyárnak, tehát nem állandó alkalmazottja, s mint ilyen én nem vehetem fel az állami gyermeksegélyt, azt gyermekem é­­desapja kapja. És éppen ez okoz minduntalan problémát. Van, a­­mikor a 98 lejt elküldi (2 lej pos­taköltséget levon), de nagyon sok­szor elmulasztja postázni. Emiatt egy alkalommal a törvényszékre kerültünk: ekkor bírósági ítélet a­­lapján 19 hónapra visszamenőleg megkaptam az összeget. Tudomást szereztem arról, hogy augusztus 11-én is felvette a pénzt, de én a mai napig sem kaptam meg (a levélen augusztus 17-i keltezés olvasható. Szerk. megj.) írtam neki. Semmi válasz. Elküldtem hozzá a kislányomat, azt mondta neki, inkább lemondja a segélyt, mintsem, hogy nekünk át­adja. A pénzre szükségem van, kislányom eltartásáról én gondos­kodom és a keresetem nem nagy. Addig is, amíg állandó alkalma­zottja leszek valamelyik vállalat­nak, és mint ilyen magam vehe­tem fel az állami gyermeksegélyt, a már elmondott megoldáshoz kell folyamodnom. Szíveskedjenek megírni, hogy volt férjem alkal­mazhat-e velünk szemben megszo­rításokat. Mindene­kelőtt arról vi­lágosítsanak fel, hogy az állam kinek adja a gyermeksegélyt, s hogy az lemondható-e. Sz. I. TISZTELT ASSZONYOM ! Levelére nyilvánosan válaszo­lunk, mindenekelőtt azért, mert általános érvényű üzenetnek szán­juk mindazoknak, akik az önéhez hasonló helyzetben vannak, illetve volt férjéhez hasonló módon cse­lekednek. Valóban az állami gyermekse­­gélyt az a szülő veheti fel, aki be­sorolt (inkadrált) alkalmazott, ön­nek tehát pillanatnyilag nem fo­lyósíthatják. Ám volt férjének mindenképpen kötelessége a GYERMEKÜKNEK átadni. Nem szó szerint, átvitt értelemben kell felfogni a fenti kitételt, hanem e­­képpen: ezt a segélyt államunk a­­zé­rt adja, hogy a szülő gyermeke gondozására fordítsa. Egyik sem költheti el könnyelműen a saját céljára. Aki ezt teszi, az a törvény előtt felel tettéért. Az ilyen szülő­vel szemben eljárást lehet indíta­ni a néptanács mellett működő bíráskodási bizottságnál, és ha ez nem dönt érdemben, vagy ha en­nek döntésével a panaszos nem ért egyet, a bírósághoz fordulhat. A fentiekben tehát válaszoltunk arra a kérdésére, hogy az állam kinek adja a gyermeksegélyt. E­­zek után tisztázzuk azt is, hogy a szülő lemondhat-e erről vagy sem. A törvény kategorikus: a szülő nem mondhat le az állami gyer­meksegélyről senki javára. Ez szi­gorúan tilos. Sőt, ha valamelyik szülő megtagadja annak felvételét, ez perbe hívható, a bíróság pedig kötelezi, hogy kifizesse még akkor is, ha az államtól, illetve a válla­lattól nem vette fel. Ez a tény mint annyi más, szocialista rend­szerünknek a gyermekek iránti gondoskodását tükrözi. Állami tör­vényeink kényszerítő eszközt al­kalmaznak azzal a szülővel szem­ben, aki könnyelműségből vagy rosszhiszeműségből megfosztja gyermekét ettől az állami támoga­tástól. BENEDEK GYUL­A ügyész VERESS MARGIT 3 ] CSALÁDUNK ! T­űkanyar... Kinyitotta az ablakot, és mélyet szippantott a beáramló friss leve­gőből. A kórház folyosóján az or­vosságszag összekeveredett a lá­togatók cigarettafüstjével, s o­­lyan sűrű lett a levegő, mint a gőzfürdőben. A kórteremből már rég kimene­kült. Idegesítette a sok suta kérdés, a kompotos üvegek koccanása. Itt, a folyosó végén aránylag csend volt. Kikönyökölt az abla­kon­ A távoli hegyek görnyedt hátán tarlócsíkok sütkéreztek a napfényben, de a szél már őszie­sen hűvös volt. Ezek a látogatási napok végte­len hosszúnak tűntek. Ilyenkor valósággal rázuhant az egyedül­lét, elnyomta, eltaposta. — Vajon Józsi most mit csinál? — jutott ismét eszébe, ki tudja hányadszor ! Nem! Nem szabad most erre gondolnia. A professzor is meg­mondta: Ne foglalkozzon ezzel a problémával — ha egyáltalán meg akar gyógyulni! Különben sincs még minden elveszve !. .. Pedig ő így érezte — különösen ilyenkor, látogatási napokon. Bár soha nem gondolta, hogy Józsival is előfordulhat ilyen, de hát ez az élet.­ ő is csak férfi. A fiatal lá­nyok pedig csinosak és tudják is kelletni magukat. Már az első napokban észrevet­te, hogy valami rendellenes van a levegőben. Józsi korábban kelt, jókedvűen. Máskor mindig zsör­tölődött, mint az álmos kisgyerek, s háromszor is szólni kellett, amíg kievickélt az ágyból. Gondos és gyakori borotválkozás, minden nap más ing és nyakkendő . .. Igen, valahogy így kezdődött, az­tán hónapok múltán azzal a heves vitával végződött. Még most is tisztán hallja Józsi szavait: — Hát igenis tudd meg, egye­dül akarok szabadságra menni! Mintha izzó vassal égették vol­na húsába ezeket a szavakat. Ak­kor is ezt ismételgette, amikor be­szállították a kórházba. Megborzongott, becsukta az ablakot. Aztán félrehúzta a füg­gönyt — így nézte az érkező és búcsúzkodó embereket, de gondo­latai messze jártak . . . Ez az első nyár, hogy nem töltik együtt a szabadságot. A tény ön­magában még nem vészes dolog, de ő tudta, hogy Józsi miért hatá­rozott így. Tudta, és hallgatott. Tudta, hogy Józsi Icával együtt ka­pott beutalót a tengerpartra. Leg­utóbb névtelen levelet emelt ki a postaládából: Asszonyom! Vigyáz­zon! Józsi udvarol! És ő mégis hallgatott. Várta, hogy valami csoda folytán min­den helyrebillen. Várta, hogy Józsi szól valamit. Csak a fájdalom emésztette hónapokon át. Hallga­tott és várt. . . Aztán eljött Józsi elutazásának napja. — örvendek, szivecském, hogy végre megérted. Rendkívül nehéz esztendőm volt — tökéletes csend­re, magányra vágyom... Azon­kívül . . . Csak állt a peronon, a többit már nem is hallotta. Valami rend­kívüli zsibbadtság, tehetetlenség ömlött szét benne■ De tartotta magát. Inkább ösztönösen inte­getett a vonat után. Úgy érezte, hogy egész eddigi életét, boldog­ságát vitték el a kattogó kerekek. S ekkor elemi erővel tört ki rajta a sírás. Mint a villamossággal teli augusztusi vihar. Otthon pe­dig olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvosi segítségre szorult. — Ej, kicsi asszony! — csóvál­ta a fejét a szemüveges profesz­­szor —. Én megértem magát, de azért hibáztatom is egy kicsit. Ha már a férje hallgatott, miért nem hozakodott maga elé azzal a do­loggal. Tisztázni kellett volna... Ej, — na! — s legyintett — nincs még minden veszve! Aztán lassan megnyugodott. Csak a lelke mélyén sajgott még valami, amire egyetlen orvosság­pirula sem hatott. .. Milyen kék is az ég — állapí­totta meg. Tisztára seperte a szél! Ilyenkor úgy hullámzik a tenger!? Józsi talán épp most... A látogatási idő lejárt — min­denki búcsúzkodott . .. Ismét lepillantott az udvarra, a kapu felől a távozó tömegből egy siető férfi-alak vált ki, haja a sze­mébe lógott s egy-egy ideges moz­dulattal minduntalan hátrasimitot­­ta. Gyors léptei ismerősnek tűn­tek . . . — Józsi! — hasított bele a fel­ismerés. Nem is tudta, hangosan kiáltotta-e vagy csak suttogta ezt a szót. Remegés fogta el, gyor­san elfordult az ablaktól. —­ Hazajött! De hiszen csak egy hete, hogy elment?! Most hirtelen forróság öntötte el. Te­hát a játéknak vége . . . Józsit nem az ő betegségének híre hozta haza ! — hiszen még a címét sem tudta senki. Valami ott történhe­tett, a bársonyos tengerparti ho­mokon!.. . Valami csoda! Mind­egy, hogy mi, a fontos, hogy . .. Igen, ő győzött. Ő, aki ott se volt. Igen, ő, ő, ő. Ismét az ablakhoz lépett, kiles­­kelődött a függönyök mögül. A férfi már a portásfülke előtt állt, sápadtan, s talán kicsit meggyö­törten is. Szinte akarata ellenére indult el, végig a hosszú folyosón, a lépcsőház felé. Útközben majd­nem összeütközött a szemüveges professzorral. — Na, na kicsi asszony! Látom, ma már egészen jó színben van. — Igen, — suttogta zavartan — gyógyulok, doktor úr kérem. MÁTHÉ ANDRÁS új házunk lesz, én is segítek (Kutyfalva). HARAGOS ZOLTÁN felvétele

Next