Vörös Zászló, 1971. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-25 / 46. szám

XXIII. évfolyam 46 (5973.) szám 1971 február 25. csütörtök Ára 30 irámi !Világ proletárjai, egyesüljetek! AZ RKP MAROS MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI NÉPTANÁCS NAPILAPJA NICOLAE CEAUSESCU ELVTÁRS BESZÉDE az ipari fővállalatok és a többi fővállalati státusú egység vezetőinek munkatanácskozásán TISZTELT ELVTÁRSAK! Bevezetőül szeretném tolmácsol­ni e munkatanácskozás összes rész­vevőinek a párt Központi Bizott­sága üdvözletét. (Erős, hosszas taps) A tanácskozáson részt vesznek fővállalatok és fővállalati státusú gazdasági egységek vezető káderei, kutatóintézetek igazgatói, minisz­tériumi vezetők, megyei bizottsá­gok gazdasági kérdésekkel foglal­kozó titkárai és más párt-, szak­­szervezeti- és állami aktivisták. A tanácskozás jellegénél fogva igazi fórum a hazai gazdasági tevékeny­ség legfontosabb kérdéseinek széles körű megvitatásához. A minisztériumokban és a ta­nácskozás plénumán lezajlott vita kidomborította, hogy a párt Orszá­gos Konferenciája helyes határoza­tokat fogadott el a gazdasági tevé­kenység megszervezésének és veze­tésének javításáról. Elmondhatjuk, hogy az ipari fővállalatok, noha csak másfél éve működnek, mara­déktalanul bebizonyították haté­konyságukat. A tanácskozás munkálatai során széleskörűen hangsúlyozták a po­zitív vonatkozásokat és ugyanak­kor jogos bírálatok hangzottak el mind a fővállalatok megszervezésé­vel, mind pedig munkamódszere­ikkel és munkastílusukkal kap­csolatban. Sok javaslatot terjesztet­tek itt elő a fővállalatok jogköré­nek növeléséről,­­főként finanszí­rozási kérdésekben. A felszólalt elvtársak azonban nem foglalkoz­tak ugyanilyen mértékbeli saját munkájuk egyes hiányosságaival­, azzal, hogy mit kell tenni gazda­sági egységeink tevékenysége ha­tékonyságának növelése érdeké­ben. Azt is mondhatnám, hogy ta­nácskozásunk vitája ilyen szem­pontból bizonyos fokig adós ma­radt. A tanácskozás keretében úgy­szintén számos bírálat és javaslat — legnagyobbrészt indokolt bírá­lat és javaslat — hangzott el a vi­tára bocsátott törvénytervezetek­ről. Elmondhatjuk tehát: a vita munkaszellemben bontakozott ki, tükrözte gazdasági kádereink álta­lános színvonalának emelkedését, szakmai hozzáértését és magas fo­kú felelősségérzetét az egész gaz­dasági tevékenység jó menete iránt. A tanácskozáson felvetett kérdé­seket alaposan elemezni kell, szem előtt kell tartani őket mind a tör­vénytervezetek véglegesítésekor, mind pedig a gazdasági tevékeny­ség megszervezésének, tervezésé­nek és vezetésének további javí­tását célzó intézkedések kijelölé­sekor. Tanácskozásunkra az ország gaz­dasági és társadalmi-kulturális fejlődésének rendkívül fontos sza­kaszában került sor: sikeresen be­fejeztük az 1966—1970-es ötéves tervet és rátértünk az új ötéves terv megvalósítására. Amint vala­mennyien tudják, a múlt ötéves terv előirányzatait sikerrel telje­sítettük. Az ipari termelés tovább­ra is gyors, az előirányzottnál gyorsabb ütemben fejlődött; számos objektumot építettünk és helyez­tünk üzembe az iparban, a mező­­gazdaságban és a többi ágazatban; újabb jelentős haladást értünk el a termelőerőknek az ország egész területén való ésszerű, harmonikus elosztásában. Románia ebben az időszakban újabb lépéseket tett gazdasági potenciáljának növelése, az anyagi és emberi erők egyre in­tenzívebb hasznosítása útján. A termelés fejlesztésében, az ország erőforrásaival való jobb gazdálkodásban elért eredmények­nek köszönhetően a nemzeti jö­vedelem 7,7 százalékos átlagos ütemben növekedett. Ezen az ala­pon jelentős intézkedéseket foga­natosítottunk a lakosság életszín­vonalának emelésére: növekedett az összes városi és falusi dolgo­zók jövedelme, ebben az időszak­ban emeltük az összes fizetési ka­tegóriákat, különösképpen a kis­­fizetéseket, növeltük a nyugdíja­kat és családi pótlékokat, számot­tevő lakásépítési programot való­sítottunk meg. Mindezeket az eredményeket az tette lehetővé, hogy az egész nép odaadóan dolgozott a szocialista hazánk gazdasági és társadalmi fejlesztésére irányuló pártpolitika megvalósításáért. Ezeket az ered­ményeket elemezve, a párt Köz­ponti Bizottságának nemrégi ple­náris ülése nagyra értékelte a munkásosztályunk által, a paraszt­ság, az értelmiség, az összes dol­gozók által az 1966—1970-es öt­éves tervben kifejtett munkát, és melegen gratulált valamennyiük­nek az elért sikerekhez. Az elmúlt ötéves terv orszá­gunk számára ugyanakkor olyan fontos intézkedések alkalmazásá­nak időszakát is jelentette, ame­lyeknek rendeltetése biztosítani a gazdaság, az egész társadalmi élet megszervezésének és vezetésének­­ javítását. Feltételeket hoztunk lét­re a vezetés közelebb hozására a konkrét tevékenységhez, a terme­lés és a társadalmi-kulturális élet problémáinak operatívabb meg­oldására. Az országos pártkonfe­rencia határozatai alapján kijelölt eme intézkedésekhez tartozik az ipari fővállalatok létrehozása is, mely intézkedés fontos lépést je­lentett a gazdasági tevékenység vezetése és tervezése tökéletesíté­sének útján. Különleges jelentősége volt az igazgató tanácsok és igazgató bi­zottságok létrehozásának, az al­kalmazottak közgyűlései intézmé­nyesítésének, ami hozzájárult a kollektív vezetés elvének széles körű érvényesítéséhez, a dolgozó tömegek fokozottabb bevonásához a termelés megszervezésébe és vezetésébe, a szocialista demokra­tizmus elmélyítéséhez a gazdaság­ban és az egész társadalmi élet­ben. A tervezési munka javítása, a szerződéses kapcsolatok fejlesz­tése a gazdaságiban, a beruházási tevékenység jobb megszervezése, a külkereskedelem és az pénügyi és hitelrendszer tökéletesítése, a gazdasági tevékenység törvényes keretének javítása és az ebben az időszakban tett más intézkedések feltételeket teremtettek ahhoz, hogy az ipari­ fővállalatok egyre inkább fő szervekké váljanak az ország gazdasági­ életében, a párt­os állami politika megvalósításá­ban egész társadalmi haladásunk e döntő fontosságú területén. ELVTÁRSAK! A továbbiakban néhány fonto­sabbnak vélt problémáról szeretnék beszélni. Elsősorban, az ipari fővállalatok és a többi fővállalati státusú egy­ségek megszervezéséről és műkö­déséről. Elmondhatjuk: ezeknek az egységeknek 1970 folyamán kifej­tett tevékenysége bebizonyította, hogy a termelés megszervezési módja, amelyet alkalmaztunk, min­denben megfelel szocialista gaz­daságunk jelenlegi fejlődési stádi­umának. Figyelembe véve a jelenkori mű­szaki-tudományos forradalom ki­bontakozása nyomán felmerült kö­vetelményeket, gazdaságunk fejlő­désének és bővülésének intenzív folyamatában objektív szükségesség­gé vált a termelés olyan nagy egy­ségekbe­ történő koncentrálása, a­­melyek minden szempontból biz­tosítani tudják a gazdasági tevé­kenység jobb irányítását. A tények azt bizonyítják, hogy a nagyszá­mú szétaprózott egységek fenntar­tásával nehéz volt biztosítani az anyagi termelés jó irányítását, a munkafolyamatok tökéletesítését és általában szocialista társadalmunk termelőerőinek fejlesztését: ez ma­ga után vonta mind a káderpazar­lást — ami a legfontosabb prob­léma —, mind pedig a gazdasági, pénzügyi eszközök szétforgácsolá­­sát. Egyébként az ipari fővállala­tok által elért pozitív eredmények, s hozzájárulásuk a nemzetgazdaság­fejlesztési tervek megvalósításához mindenben beigazolták a fentieket. Pozitív körülménynek tartom, hogy a legtöbb fővállalat meglévő vállalatok vezetősége alapján jött létre. Egyébként, amint itt el­mondták, ezek az egységek érték el a legjobb eredményeket. Mint ismeretes, az ipari fővál­­lalatok­ megszervezésére vonatkozó határozat elfogadásakor abból az elgondolásból indultunk ki, hogy a fővállalatok ne koordinációs szer­vek, hanem termelőegységek le­gyenek. Következésképpen össze­vonásról, a termelésnek nagy egy­ségekbe történő összpontosításáról van itt szó, nem pedig irányító szervek létesítéséről, hiszen ez utóbbi esetben a termelőtevékeny­ség a régi formában folytatódna A jelek szerint azonban nem min­den fővállalat — sőt nem is min­den minisztérium — értette meg ezt. Egyes fővállalatok továbbra is koordinációs szervként működ­nek és nagyrészt, kisebb eltérések­kel, ugyanúgy dolgoznak, mint a volt minisztériumi vezérigazgatósá­gok. Természetesen, tekintetbe kell vennünk gazdasági szektoraink nagy sokrétűségét, tehát a szerve­zési formák nagy sokrétűségét is; ez a körülmény azonban ne vezes­sen olyan következtetéshez, hogy e gazdasági egységek megszervezé­sében különleges elveket kell elfo­gadnunk. Lehetnek igen különböző szervezési formáink, igen különbö­ző struktúráink vagy organigramm­­jaink — s e tekintetben egyetértek azzal, hogy a legteljesebb cselek­vési szabadságot hagyjuk a minisz­tériumoknak, a fővállalatoknak és a fővállalati státusú gazdasági szervezeteknek —, de mindezeknek be kell illeszkedniük az általam említett általános szellembe, mind­ezeknek integrált gazdasági egy­ségekké kell válniuk, amelyek fe­lelnek az egész termelőmunka irá­nyításáért, mindazért, ami ebből az illető egységekre hárul. A minden egyes tevékenységi szektor, minden egyes tevékeny­ségi ág sajátosságából fakadó szervezési sokrétűség azonban ne vezessen oda, hogy ezek az egy­ségek mini-minisztériumokká vál­janak, amint az egyes fővállala­tokkal történt. Vannak ipari fő­vállalatok, amelyek azonkívül, hogy szervezési felépítésükben és hatáskörükben hasonlítanak a volt vezérigazgatóságokhoz, népes­ apparátust alakítottak ki maguk­nak, egyesek közülük jóval meg­haladják­ bizonyos, gazdasági­­ mi­nisztériumok , személyi állományát- Ezt nem a minisztériumok appa­rátusának­ terhére hajtották végre — hiszen ez szintén pozitív dolog lett volna —, hanem főként, a vál­lalati műszaki káderek rovásába. Ez oda vezetett, hogy a vállalato­kat nem tudták megfelelően el­látni végrehajtó és termelésvezető személyzettel, aminek negatív kö­vetkezményei voltak ezen a té­ren. Feltétlenül meg kell említenem azt is, hogy a fővállalati státusú gazdasági egységek megszervezé­sében nem alkalmazták maradék­talanul a minisztériumi káderek termelés felé irányítására vonat­kozó párt- és állami határozato­kat. Minden minisztérium úgy próbált eljárni, hogy végülis, kis kivételekkel, az összes emberek maradjanak Bukarestben. A mi­nisztériumi apparátusok tekinteté­ben megvalósított összes úgyneve­zett személyzetcsökkentés nyomán még 10 százalék sem ment a vi­déki termelőegységekbe, noha va­lamennyien tudjuk, hogy ma az ország termelésének csaknem 85 százalékát vidéken és nem Buka­restben valósítják meg. Azért időzek ezeknél a kérdéseknél, mert a foganatosítandó további intézkedéseknél figyelembe­­ kell vennünk ezeket, hogy biztosítsuk a megfelelő kádereket a termelő­­egységeiknek. Méltán mutatott itt rá több elv­társ, hogy bizonyos lassúság ész­lelhető ab­ban, ahogyan a főválla­latok átveszik azokat a tevékeny­ségeket, amelyeket teljesíteniük kellett. Az okok, persze többfélék lehetnek. Mint ahogy csak a kez­detnél tartunk, a dolgokat még tisztázni kellett, de a jelek szerint volt bizonyos tartóz­kodás is, mindenekelőtt a fő­vállalatok részéről. Ezek nem mutatkoztak elég határozottaknak abban, hogy minél operatívabban átvegyék a rájuk bízott feladat­kört és megkezdjék a rájuk há­ruló összes feladatok teljesítését. Ez a tartózkodás természetesen azzal is összefügg, hogy az új szervezési forma megköveteli az illető káderek felelősségének szá­mottevő növekedését: voltak ese­tek, amikor egyes elvtársak úgy vélekedtek, hogy a fővállalatok­­nak mégsem kell átvenni túl sok hatáskört és feladatot a miniszté­riumoktól. Fenntartások mutatkoztak a mi­nisztériumokban is — természete­sen más okokból. E fenntartások részben abból fakadtak, hogy nem bíztak eléggé az új gazdasági szer­vezetek azon képességében, misze­rint megfelelően megoldhatják a termelésvezetési és -szervezési kér­déseket; e fenntartások azonban a központi apparátus bizonyos fokú aggodalmából is keletkeztek, neve­zetesen abból, hogy ha túlságosan nagy hatáskört ruháznak a fővál­lalatokra, kitűnik, hogy nem indo­kolt a nagyszámú személyzet fenn­tartása a minisztériumokban és szükségessé válik eltökéltebben a­­zon a vonalon haladni, hogy a ká­dereket és erőinket fentről lefele helyezzük, a termelési folyamat felé irányítsuk, ahol végső fokon eldől a termékek jó minősége. Azt hiszem azonban, hogy most már túlléptük ezeket a fenntartásokat. A mai tanácskozás lehetővé tet­te, hogy számos problémát tisz­tázzunk e tekintetben, s a legha­tározottabban hozzá kell látnunk ahhoz, hogy a legrövidebb időn be­lül és minél jobban megvalósítsuk a párt és az állam vezetősége által e téren kijelölt feladatokat. Röviden ki szeretnék térni né­hány fontosabb problémára is, amelyeket szem előtt kell tartani­uk a fővállalati státusú gazdasági egységeknek. Mindenekelőtt hangsúlyozni sze­retném: e fővállalati státusú válla­latoknak biztosítaniuk kell a kere­tükben tömörített egységek teljes gazdasági-pénzügyi integrálását, hogy valóban a termelési tevé­kenység vezető szervezeteivé, az anyagi és pénzügyi eszközökkel való jó gazdálkodás szervezeteivé váljanak. Egyébként a törvény és a státustervezet is központi prob­lémává teszi az ipari fővállalatok tevékenységének ezt az oldalát. Ebből kiindulva, határozottabban hozzá kell látnunk a termelés pro­­filh­ozásához és évszakosításához. Ez természetesen vonatkozik vala­mennyi gazdasági egységünkre, fi­gyelembe, véve minden egyes tevé­­kenység sajátosságát és jellegzetes­ségét. ..Főleg, a gépgyártási szektor­ról szeretnék azonban beszélni, ahol­ ez a­ probléma azonnali szük­ségszerűség. Mielőbb fel kell szá­molnunk a jelenlegi szétforgácsolt­­ságot ebben a szektorban és biz­tosítanunk kell a termelés jobb profilh­ozását és szakosítását, hogy a szektor megvalósíthassa­ a jelen­legi ötéves tervben számára kije­lölt jelentős programot és hogy magas műszaki színvonalú gy­árt­­mányokat állítson elő mind a nem­zetgazdaságnak világszínvonalú mutatókkal bíró gépekkel és beren­dezésekkel való felszereléséhez, mind pedig a nagyobb exportelői­rányzatok teljesítéséhez. Nem en­gedhetjük meg többé, hogy a több száz gépipari egység mindegyike mindent gyártson. Mindaddig, amíg minden kisebb-nagyobb egységben lesznek például melegmegmunkáló szektorok és azokat nem von­juk össze, mindaddig, amíg nem egyesítjük a szakemberek és a ku­tatók erőit és nem biztosítjuk e szektorok egységes irányítását, a selejtet nem számolhatjuk fel. Márpedig köztudomású, hogy a selejt e tevékenységi terület egyik nagy hiányossága. Ha továbbra is fenntartjuk a jelenlegi munkamó­dot, ha továbbra is tucatnyi egy­ségben gyártunk motorokat és gép­­részeket és nem profilírozzuk a szak­­vállalatokat gyártmánycsaládokra, gyártmánycsoportokra,­­sőt egyedi gyártásra, nem folytathatunk­­ jó sorozatgyártást, nem érhetünk el megfelelő gazdasági hatékonyságot. A jelek szerint azonban a problé­mát az egész gépipari ágazatban nem értették meg jól. Amikor a fővállalatokat meg­alakítottuk, már eleve abból in­dultunk ki — s ezt feladatként jelöltük meg —, hogy a szektor egységei gyorsan lássanak hozzá a szakosításhoz. Közelebbről nem kívánok egyetlen fővállalatra sem utalni, noha az utóbbi hónapok során sok vállalatban megfordul­tam és önök közül többekkel el­beszélgettem. Meg kell mondanom viszont, elég lassan mozgunk ilyen tekintetben,­­még vannak fenntar­tások, minden egyes vállalatveze­tő be akarja bizonyítani, hogy a maga egységében jobban előállít­hat bizonyos alkatrészeket vagy géprészeket, s nem kell arra vár­nia, hogy fővállalat vagy más szakvállalat szállítsa le neki eze­ket a termékeket. Márpedig így folytatni annyit jelent, mint kéz­műves módszerekkel dolgozni, így nem lehet tovább haladni! A gépipart, különösképpen a gép­ipart, minden szempontból kor­szerűen­ kell megszervezni. A sza­kosítás a gépgyártásban elsődle­ges szükség, ha valóban magas műszaki színvonalú, nemzetközi síkon is versenyképes termékeket akarunk előállítani. Nem utalok a többi ágazatra, mert a szakosítás problémái kü­lönféleképpen vetődnek fel, noha ezen a tanácskozáson egyes elv­­társak beszéltek arról, ahogyan ebben a tekintetben a könnyű­iparban cselekednek. A szakosítás kérdését valóban ágazatok szerint, differenciáltan kell kezelnünk. Ebben a tekintetben különöskép­pen szükséges, hogy a fő figyel­met a gépgyártásra fordítsuk, innen kiindulva valósítsuk meg azt, ami az összes többi ágazatok számára szükséges. Ami a kutató és tervező tevé­kenységet illeti, szeretnék rámu­tatni, hogy ezen a téren jelentős lépéseket tettünk előre, számos jó eredményt értünk el. Az el­múlt ötéves tervben nagyszámú kutatóintézetet és központot léte­sítettünk. A gépiparban, ahol 1965-ben mindössze két vagy há­rom intézetünk volt, ma már 17 kutató intézetünk és központunk van. Ezt jó dolognak tartom, mint ahogy pozitívnak értékelem azt a tényt, hogy ezek az intézetek és központok főként a termelő­egységek mellett, a fővállalatok­ban működnek, ami biztosítja a kutató és tervező tevékenység szoros kapcsolatát a termeléssel. Már nem akarok foglalkozni az ezen a tevékenységi területen fennálló hiányosságokkal. Hang­súlyozni kívánom azonban, hogy nagyobb figyelmet kell majd for­dítanunk a kutatásra és tervezés­re, különösképpen a gépgyártás­ban, ahol az új bevezetése rend­kívül gyors. Ismeretes, hogy eb­ben az ágazatban, 6—7 év folya­mán új technológiák, új motorok és­ ■ felszerelések, új , gépek jelen­nek meg — és ha ezzel­­nem tar­­tunk lépést, nem lehetünk ver­­­­s­enyképesek a nemzetközi piacon­­nem szerelhetjük fel a nemzet­­gazdaságot modern, fejlett techni­kával. . Ezért szükségesnek tartom, hogy fordítsunk nagyobb figyel­met­­ ebben, az ágazatban a kutató tevékenységre, a kutatási ered­mények minél gyorsabb bevezeté­sére a termelésben. Ez természetesen érvényes a többi tevékenységi ágra is — a vegyiparra, a kohászatra, a bá­nya-, a könnyű- és az élelmiszer­iparra, mindegyik sajátosságának és jellegének megfelelően. Világos például, hogy ha van egy szénbá­nyászati intézetünk és három szén­ipari fővállalatunk, nem kell mind­egyik számára egy-egy intézetet létesítenünk. Természetesen, az in­tézeti kutató tevékenység fejlesz­tésével egyidejűleg a termelőegy­ségekben is fokozott gondot kell fordítani a kutatási eredmények alkalmazására, a termelés további tökéletesítésére, az új bevezetésé­re. Gondoskodnunk kell a tudomá­nyos kutatás összehangolásáról, hogy ne pazaroljuk az erőket és jobban használjuk fel a kádereket, valamint a műszaki, anyagi és pénzügyi eszközöket, s hogy gyor­sabban oldjuk meg a termelés fej­lődése, az egész ország általános haladása nyomán felmerülő mű­szaki-tudományos kérdéseket. Eb­ből a célból létesült egyébként a Tudományos Kutatás Országos Ta­nácsa. Égető szükségesség tehát az egész országban minisztériumon­ként, sőt, gazdasági viszonylatban is összehangolni a kutatást. Az összhangnak a biztosítása koránt­sem jelenti azt, hogy csorbítanánk vagy valamilyen formában akadá­lyoznánk a lent, az intézetekben és a termelőegységekben folyó kutatómunka fejlődést. Abból kiindulva, hogy a tudomá­nyos kutatás fontos szerepet tölt be az anyagi javak létrehozásában a termelés és egész tevékenységünk tökéletesítésében, szüntelenül meg­különböztetett figyelmet­­kell for­dítanunk erre a szektorra; gondos­kodnunk kell kutató intézetek és központok megszervezéséről min­denütt, ahol ezek szükségesek az új gyors bevezetésére a termelésben, anélkül, azonban, hogy az uniformi­zálás felé haladnánk. Vegyük figye­lembe e tekintetben minden egyes ág sajátosságát, s biztosítsuk e tevékenység minél egységesebb összehangolását, anélkül, hogy ez okvetlenül a kutatómunka köz­­pontosítását jelentené. Szó esett itt a termékek minő­ségéről.­­ Azt hiszem, valamennyi­ünk számára világos: ha áruink­kal be akarunk hatolni a nemzet­közi piacra, ha a világtechnika színvonalán akarjuk fejleszteni a (Folytatás a 2. oldalon) A 3. oldalen A Kommunista Ifjúsági Szövetség IX. kongresszusának HATÁROZATA ­i állami mezőgazdasági vállalatok dolgozóinak első országos tanácskozása Szerda reggel a fővárosban megkezdődött az állami mezőgaz­dasági vállalatok dolgozóinak első országos tanácskozása. Az összejövetel szerves része azoknak a párt- és államvezető­ség által rendezett időszakonkénti széles körű tanácskozásoknak, a­­melyeken a nemzetgazdaság kü­lönböző szektorainak dolgozóival és szakembereivel megvitatják a termelési tevékenységet, a terme­lés és a gazdasági hatékonyság növelésére fennálló lehetőségek minél ésszerűbb és teljesebb hasz­nosításának módját. A tanácskozáson csaknem 2 600 küldött — munkások, technikusok, agrár- és állattenyésztési mérnö­kök, állatorvosok, állami mező­­gazdasági vállalatok közgazdá­szai —, valamint számos meghí­vott — pártaktivisták, miniszté­riumok és központi intézmények képviselői, kutatóintézeti és me­zőgazdasági főiskolai tudományos dolgozók — vesz részt. A tanácskozás első napján a részvevők a következő szakosztá­lyokban dolgoztak — szántóföldi növénytermesztés; zöldség és bur­gonya; gyümölcstermesztés; sző­lőtermesztés fejőstehenek, vágó­marha és juh, sertés, szárnyas és kisállat. Úgyszintén megvitatták azokat a legkorszerűbb technoló­giai eljárásokat, termelés- és mun­kaszervezési formákat, amelyek­kel biztosítani lehet az állami me­zőgazdasági vállalatok minél na­gyobb hozzájárulását a nemzet­­gazdaság fejlődéséhez. Csütörtökön a részvevők plená­ris ülést tartanak és meghallgat­ják a szakosztályok vitájából le­vont következtetéseket, majd a szocialista mezőgazdaságunk to­vábbfejlesztésére kidolgozott párt­irányelvek szellemében megálla­pítják a jövőbeli tevékenység tö­kéletesítését szolgáló intézkedése­ket. (Agerpres) A Vörös Zászló jogügyi tanácsadója Szerkesztőségünk minden hónap utolsó péntekén tartja jogügyi ta­nácsadóját a lap előfizetőinek. A Vörös Zászló jogügyi kollektívája munka-, magánjogi- és más vonat­kozású kérdésekben nyújt felvilá­gosítást. E hónapban Marosvásárhelyen tartjuk meg tanácsadónkat, feb­ruár 26-án, péntek du. 5 és 7 óra között a szerkesztőségben. (Szovjet Hősök tere 3. sz., 28-as szoba). . Sajnos sem, az egy­kori városi kertészet­hez tartozó virágüzle­tek, sem pedig a Hi­­giéna Kisipari Szö­vetkezet virágárusító­egységei nem tudták kellő mennyiségű és­ választékú­­ dísznö­vénnyel ellátni a vá­sárhelyieket. Éppen ezért megelégedéssel szereztünk tudomást , arról, hogy­ a Fekete­­halm­i Állami , Virág-, kertészet képviseleti üzletet , akar létesíte­ni Marosvásárhelyen. ideiglenesen az álla­mi gazdaságok­ Ró­­­zsák terén lévő üzle­tében kapott helyet, ahol már tekintélyes mennyiségű szegfűt s más­ virágokat hozott forgalomba. Az­ álla­mi gazdaságok vásár­­csarnokának létesíté­sével a feketehalmi kertészet is külön egységhez jut maj­d városunkban. Végre a Higiena virágüzletei­nek van versenytár­suk, s reméljük, ez kedvezően alakítja majd a virágellátás helyzetét. 11 . . ... . . Van versenytársuk A pártkabinet közli 1971. február 25-én, csütörtök délután 17 órakor a megyei Párt­kabinet Lunga utcai helyiségében felkészítőt tartanak a marosvásár­helyi pártoktatási formák összes lektorai és propagandistái részére (kivéve az RKP történetét tanul­mányozó és a tanügyi káderek ré­szére szervezett körök és tanfolya­mok lektorait és propagandistáit, akiket k­őbbi időpontban szívnak össze). Bemutató a Stúdió­ Színházban Ma este mutatják be a ,,Szent­­györgyi István" Színművészeti Inté­zet végzős hallgatói Karl Wittlinger ismeri a Tejutat? c. drámáját. Ez a bemutató egyben az idei végzősök harmadik vizsgaelőadása. A //. világháború utáni német drámai alkotások az európai szín­házi kultúrában igen jelentős helyet foglalnak el. A nagy világégés tra­gikus, nemzedékekre kiható követ­kezményei, valamint Brecht után — akit a modern német dráma, illetve az epikus színház megalapítójának tekintenek — Németországban nem lehet politikamentes drámát írni, még kevésbé lehet politikamentes színházat elképzelni. Ahogy a XVIII. század Németor­szágában Fridrich Schiller a színhá­zat a polgárság szószékévé, a pol­gárság ítélőszékévé kívánta tenni, ahonnan bátran lehessen ítélkezni a világ hatalmasai, az elnyomók felett úgy a ma német színházat is — a schilleri tételből kiindulva s a brechti hagyományok vonalán haladva — olyan fórummá akarják változtatni a drámaírók, ahonnan az önvizsgálat jegyében a múlt és a jelen kérdéseivel akarják szem­beállítani a becsületes, békeszere­tő és élet­ igenlő embereket, akik számára nem közömbös, és nem is lehet közömbös saját jövőjük, gyermekeik jövője, mely ugyanak­kor az emberiség jövője is. A gazdag tematikájú, politikai tartalmú, harcos német dráma a legváltozatosabb kivitelezési formák­ban jelentkezik. „Ma minden lehet­séges. Nincs kötelező forma. Min­den drámaírónak saját törvénye van, helyesebben minden dráma kivétel és szabály. Minden dráma­író önmaga tanítványa és — ha sikerül —önmaga mestere is". — írja Paul Pörtner. A karlsruhei születésű Karl Witt­­linger hangjátékokat, TV-játékokat és drámákat ír. Számos drámai al­kotása után az ,,ismeri a Te jutat?" c. művének fergeteges sikere után lett ismertté neve. Ez a műve mű­fajilag epikus dráma, és mint ilyen magán viseli a műfaj formajegyeit. Epizódok egymásutánjából alakul ki a cselekmény, c-3 ezeket az epi­zódokat az ún. ,,elidegenítő" ha­tást kiváltó betétek választják el egym­ástól, kizökkentve a nézőt az átélésből, rádöbbentve arra, hogy csak színházban van. A darab hőse egy őrült, a hábo­rú áldozata, őrültsége a háborút, a fasizmust vádolja, leplezi le. Ha­zatérve a háborúból és a fogság­ból Sem-nek rá kell jönnie, hogy semmije sincs. Földjét, otthonát, szerelmesét, de még a nevét is el­vették. Törölték az élők sorából. Megpróbál beilleszkedni, becsüle­tes munkával, az életbe, de faluja nem fogadja be. Más megoldással kísérletezik. Mivel iratai elvesztek, és ő az idegenlégióból egy halott — egy rovott múltú bűnöző —­­irataival szabadult, az új névvel a bűnöző múltja kíséri lépten-nyo­­mon. Tehát ez a megoldás sem si­kerül. Egyetlen kiút az öngyilkos­ság. Egy városi mutatványos halál­katlanjában próbálkozik meg ez­zel, sikertelenül. A baleset után idegszanatóriumba szállítják. S ott, miután megírja élte történe­tét, azt a főorvos közreműködésével, műkedvelő produkcióként, a bo­londok előtt mutatják be. Tragikus a konklúzió. A becsületes Sem e világ feletti ítéletét csak a bolon­dokból álló közönségnek mondhat­ja el. De ezen a tragikumon át — átviláglik a jobb életre, a megér­tőbb, emberségesebb viszonyok utáni vágy —, amit a darabban a Tejút szimbolizál. Az előadás két szereplője: Var­ga Tibor és Dócz Mihály, rendező­tanár: Csorba András és Kovács Levente. Díszlettervező: Kemény Árpád. FERIS TERÉZ

Next