Wan2, 2010 (92-103. szám)
2010-03-01 / 93. szám
CSEH TAMÁS EMLÉKEST Bárka Színház 9 Dudich Ákos B. Garamvári Gábor Lélekelengedés Nehéz megmondani, hogy jó-e vagy rossz, hogy Cseh Tamás halála óta egymást érik az emlékestek. Maradjunk annyiban, hogy jobb, mintha semmi se történne, és hogy mindez annak a bizonyítéka, hogy több generáció szócsöve, lelkiismerete hunyt el tavaly augusztusban, és, még ha az általa hagyott űrt betölteni nem is lehet, legalább mindenki lerója a tiszteletét a maga módján. A fentiek fényében a Bárka emlékestje a legmérvadóbb, hiszen Cseh Tamás már régóta ennek a színháznak volt a tagja, és az már a beharangozóból is kiderült, hogy a szervezők nem fukarkodtak a fellépőkkel. No és gesztusokkal sem, hiszen a Bárka Színház régi Vívótermét átkeresztelték Cseh Tamás teremmé, és a művész régi rajzaiból, festményeiből nyitottak kiállítást ezen az estén. A hangsúly azonban mégis a fellépőkön volt, akik egymás után sorjáztak a színpadra, hogy fellebbentsék a fátylat személyes kötődésükről és megidézzék Tamás szellemét. Lovasi András, Dresch Mihály, Ökrös Csaba, Budapest Bár, Víg Mihály, Törőcsik Mari és még sorolhatnánk (hiszen az est öt órán keresztül tartott), a legkiemelkedőbb mégis Hobó, Kiss Tibi, a Csík zenekar és a nagy meglepetés, „a bakonyi indiánok" voltak. Hobó előadta azt a dalt, amiről kiderült, hogy a Bereményi- Cseh páros direkte neki írta, a Csík pedig az utolsó csepp vért is kifacsarta a porban heverő szívekből. Kiss Tibi sajnos nem tudott jelen lenni, de a felvételről leadott Jobbik részem adaptációjától a hideg is kirázta az embert, és még azokba is belefagyott a lélegzet, akik a színház épületén kívül rekedtek és a sörsátor vetítővásznán voltak kénytelenek követni az eseményeket. Talán pont a fizikai jelenlét hiánya tette ennyire áthatóvá ezt az előadást, ki tudja, mindenesetre ebben a pillanatban mintha egy angyal szállt volna át a nézőtér (és a sörsátor) felett. Az est csúcspontja egyben a kakukktojás is volt: a szünet után egy filmrészletnek lehettünk a szemtanúi (rend.: Ruskó Sándor), amit a Bakonyban vettek fel három éve, Cseh Tamás, vagy helyesebben Füst a Szemében táborában - ugye tudva levő, hogy Cseh Tamás még jóval az „énekesi karrierje" előtt létrehozott egy indián játékot a Bakonyban, ami az évek teltével egyre komolyabb formát öltött és ma is virágzik. Ezután színpadra lépett húsz bakonyi indián, akik három autentikus észak-amerikai lakota dalt adtak elő, köztük a sziú harci dalt is. A pusztán dobbal kísért énekeket Tamás fia, Cseh András vezette, ami a családi kötelék miatt még hátborzongatóbbá tette az élményt. Hogy egy jelenlévő szociológia tanárt idézzek az indiánok éneklése kapcsán: „Furcsa volt a többi műsorszám között - más volt. Egy erős közösség búcsúját lehetett érezni, de mintha nem kifelé, hanem befelé szólt volna. Úgy éreztem a végén, hogy itt nincs helye tapsnak, de persze nem azért, mert nem tetszett." És valóban, az indiánok szinte mind csukott szemmel énekeltek - nem a közönségnek szólt, hanem „Nagyapának", aki már fentről figyelte őket. NEMJUCI, Gödör Klub Mea culpa Nem kergettem illúziókat a Nemjucival kapcsolatban. Azt gondoltam valamiért, az ő zenéjük nem az én zeném. Sőt, még arra is vetemedtem, hogy magamban legyintsek rájuk. De azért mégis elmentem, hogy megnézzem őket, mert mégiscsak az a biztos, amit saját érzékszerveivel fog az ember. És láss csodát, új emberként tértem haza a Gödörből. A Gödör Klub volt a helyszíne a ZIPKOMM Országos Zenei Konferenciának, ami nem lett volna teljes koncertek nélkül. A Pécsről érkezett, kétfős, mérsékelten izgalmas és vicces Tüke Zoo nyitotta a sort a kisszínpadon, fellépésük leginkább egy egyetemi klubba illő jópofa játszadozás, de ennél semmivel sem több. Eztán rövidebb szünetet követően a nagyobb színpad elé tettük át állóhelyünket. A Qualitons mocskos funkyt játszik, és bár szoktak ők Kovács Katival is a színpadra állni, alapból nélküle lépnek fel, instrumentálban, mint ezen az estén is. Első osztályúak a zenészek, kőkeményen tolják a funkot, visznek bele rockot és jazzt is, meg dögöt dögivel. Koncertre, táncolásra tökéletesen alkalmas, ám otthon már egyáltalán nem biztos hogy elővenném a lemezüket, egész egyszerűen azért, mert hiányzik belőle a karakter. Hiába profik, ha nem érzem bennük azt a saját ízt, ami leválasztaná őket a hasonszőrű zenekarokról. Aztán következett a Nemjuci, akik - ha jól emlékszem - Franciaországból tértek éppen haza, és annak ellenére, hogy szinte a turnébuszból, 24 óra nem alvás után estek a színpadra, meglepően erős koncertet adtak. És akkor itt egy kis személyes közbevetés következik. Az első interjút én készítettem Németh Jucival (a WAN2-előd Wanted számára), amikor még az Anima színeiben játszott, és talán pont ezért mindig is figyeltem arra, éppen mit csinál. A tévés szereplései egyáltalán nem jöttek be, mert az a természetesség szenvedett csorbát, ami annyira jellemző rá. Lehet, hogy túl érzékeny és mesterkéletlen a képernyőhöz, de az is lehet, hogy rossz instrukciókat kapott az adásrendezőtől („Csak természetesen, Juci, csak természetesen!"). Amikor újságíró lett, akkor túl iskolásnak találtam, ahogy fogalmaz. A Budapest Bár underground Dáridója nem miatta nem nyerte el a tetszésemet. Úgyhogy mire megalakult a Nemjuci, már ki is alakult bennem egy jó adag előítélet, hogy ez a lány, tehetség ide vagy oda, örökösen csak keresni fog, és kétséges, hogy megtalálja-e a helyét. Szkeptikus voltam a Nemjucival is, pedig még csak nem is hallottam. De éreztem, hogy ez így nem helyes. És ezért mentem le a Gödörbe, hogy szembesüljek végre. Négyen voltunk: egy rajongó, ketten, akik még az életükben nem hallottak Németh Juciról és én. A szűzfülűek a második szám közepétől estek eufóriába, a rajongó kicsit előttük, vagyis azonnal, én pedig közvetlenül hármuk utánuk. A három zenész faarccal dolgozta végig a koncertet, és jó nagy helyet hagytak - a később gitárt is a nyakába, akasztó - Juci ugrabugrálásának éss tombolásának. Egy ilyen húzós-zajos rakkenroll bandánál hatványozottabban fontos az elől álló énekes, hogy mit csinál, mennyire érzem/fogom őt magát a manírok felett. Bár Juci is hozott anyagból dolgozik, mégis pár szám után úgy dobta le magáról a kliséket, mint egy sztriptíztáncosnő a felesleges ruhadarabokat. Meggyőző és hiteles rockcsajként állt előttünk, és tényleg úgy uralkodott a színpadon - a zenészei és a közönség felett -, hogy nem is maradt más választásunk, mint hinni neki. Persze mindez még kevés lenne, ha a zene rossz vagy közepes volna, de nem az. Azonnal beütő, egyszerű és hatásos számaik jól esnek, mint egy jó időben leküldött feles, ráadásul gátlástalanul dobálhatjuk is le őket egymás után, biztosan nem lesz belőle hányás. A WAN2-ban megjelent Nemjuci interjúban a zenekar tagjai élesen elhatárolódtak a Juliette (Lewis) & Lickstől, mondván, ők nem olyanok. De ezt talán nem kellett volna. Merthogy olyanok. Egy nagyon fontos különbség azonban mégiscsak van köztük: a Nemjuci sokkal, de sokkal jobb. V bobdetroit El Varga Csaba 2010. MÁRCIUS