Zalai Hírlap, 1967. július (23. évfolyam, 153-177. szám)

1967-07-23 / 172. szám

1967. július 23. . Éspedig a szélhámosok legveszélyesebb fajtája, minthogy a törvény alól teljes mentességet élvez Amellett hihetetlenül népszerű, kétszer is meggon­doltam, míg rászántam magam, hogy szólok ellene. Pedig nem kedvelem az előítéleteket. Vásároltam tehát annak idején hegyes orrú cipőt, meglátogattam festőművész ismerősöm nonfiguratív — pontosabban: nullfiguratív — házi tárlatát, fegyelmezetten végighallgattam teenagereknek szerkesztett zenei műsorokat, olvasgattam olyan verseket, amelyek alulról fölfelé semmivel sem mondtak kevesebbet, mint a konzervatív irányból olvasva, ettem csigapörköltet is — csak mindezek után törődtem bele, hogy megöregszem inkább, csendben, észrevétlenül kerülve minden feltűnést Mert a szükségesnél öt centivel hosszabb s két centivel kes­kenyebb cipő szorított, és minduntalan felbuktam benne a lépcsőn, mert a vászonra locskolt pacnik — bármerről néz­tem a művet — egyetlen érzést sugároztak belém: a saj­nálatot, jobb sorsra érdemes vászon és festék iránt. Mert a zenei műextázistól ugyanúgy futkosott a hideg a hátamon, mint a hasonlóan mesterkélt, de érzelgősen pózoló magyar nótáktól, melyek mérték nélkül halmoznak temetőt, kereszt­fát, holdvilágot. S mert az említett versen átütött a verej­ték szag, és mert rágós volt a csigapörkölt. Azt még elviselném, hogy a divatáruk, az irodalmi, a művészeti idénycikkek propagátorai konzervatívnak tarta­nak, s lépten-nyomon a szemére vetik, hogy elmaradtam a tizenötévesek zajosabb részének ízlésbeli s értelmi színvo­nalától. Tulajdonképp sok mindent elviselek a békesség ked­­­­véért, akár a gyümölcsárus kofa is naponta becsaphat a­­ méréssel — ha ezt elég nyilvánvalóan teszi. Csak azt nehéz máról-holnapra — a békesség kedvéért — megjátszani, hogy az ember nem veszi észre, amikor ,,átrázzák”. Nos, ezúton jelentem be: a békességre nem tartok tovább igényt Hosszú idő óta tudjuk — önök is tudják, én is tu­dom —, hogy egy szélhámos szó újra meg újra félrevezet, becsap, átráz bennünket, és mi hosszú idő óta fegyel­mezet­­ten megjátsszuk az együgyűt, a balekot. Természetesen ez a széltoló szó az, amire önök is gondolnak: modern. N­ehéz most már — így utólag — kinyomoznunk, mikor kezdett el szélhámoskodni. Csakis akkor kezdhette, amikor a nagy többség számára nyilvánvaló lett, hogy a világ állandóan változik, a technika megál­líthatatlanul fejlődik, az ember gondolkodása, szem­lélete szükségszerűen átalakul, s a történelem mindig azoknak ad igazat, akik szembe mernek szállni koruk os­tobaságaival, előbb vagy utóbb, de törvényszerűen azokat a forradalmárokat igazolja az idő, akik a gidres-gödrösre ta­posott sétányok helyett új utakat keresnek a kibontakozás­hoz új ösvényeket mernek vágni az emberi butaságok, elő­ítéletek, maradiságok legsűrűbb bozótjában is. Jó párezer évnek el kellett telnie, míg az ember társadalmi mértékben fölismerte, hogy: a haladás vastörvény. A modern szó csen­gése megtisztult értéke megnőtt, árfolyama pedig felszö­kött — ezt a valutát most már érdemes volt hamisítani. Mondom, nehéz tetten érni utólag, mikor kezdődött ez a folyamat. Arra határozottan emlékszem, hogy Hitler a nem­zeti­szocializmus fogalomtárára — a történelemnek erre az ószeres ládájára — már aranybetűkkel vésette a címkét: ,,A XX. század legmodernebb eszméi”. S minden alkalmat megragadott, hogy az általa túlhaladottnak, elavultnak, kor­határnak minősített demokráciával szemben hangsúlyozza a fasiszta diktatúra korszerűségét, modernségét, sőt, forradal­­miságát. Emlékezhetnek az idősebbek, modernségükkel tet­szelgő nyilasaink is hogy lenézték a „maradisaffuk - -kon­zervativizmusuk” miatt — eszmei ellenfeleiket. Később az­­tán nemcsak lenézték. Ám, ha a világpolitika szintjén ilyen vakmerő hamisítá­sok kerülhettek forgalomba, elképzelhető, a divatba jött szó­nak milyen inflációja kezdődött a vásári kikiáltók standjai körül. Figyeljük csak: újszerű formára mondják, de meg­újult tartalomra, jobb minőségre értik: modern tánc, mo­dern frizura, modern szövetminták, modern vonalú bútorok­, cipők, vázák, gyertyatartók, karosszériák, feszületek, bár­­pultok, retikülök, sírkövek, gyerekkocsii­, cigarettaszipkák. Dehogyis akarok én az újszerű a divatos formák elmh ágálni! Nyilván megvan a létjogosultsága — olykor a mi­nőségi többlet miatt is — a formabontásoknak, a divat foly­tonos megújulásának. Pusztán arra szeretném a figyelmü­ket felhívni, hogy évtizedek 6% ugyanazzal a szóval fejez­zük ke a mennyiséget, a minőséget, a formait és a tartal­mit, sőt: a feketét és a fehéret, az igent és a nemet: modern. Ugyanezzel a szó­val a pillanatnyilag divatos, gyorsan avu­lót, mint fogalmi ellentétet: a sohasem avulót, a forradal­mit, a maga korában sosem divatost. Talán külön bizonyga­­tás nélkül is érthető, hogy a tegnapról mára elavult nyak­kendő minta, hajviselet vagy táncdal tegnap sem abban az értelemben volt modern, ahogyan modern volt és maradt Galilei vagy Voltaire, Liszt, Bartók vagy József Attila — ahogyan folyamatosan modern száz év óta Baudelaire, öt­száz év óta Villon, harmadfél ezer év óta Aristophanes. Egyszóval: minden eredeti művészi tett, minden eredeti nagy gondolat, minden igazi forradalom. Amit a modern szó valaha is jelentett, mindannak hova­tovább az ellenkezőjét is jelenti, s érezhetően romlik a hi­tele. Figyeljük csak, milyen mellékíz tapadt máris ehhez a szapora jelzőhöz: modern nő, modern házasság, modern fia­talok, modern vers, modern festmény, modern lakás, mo­dern életmód. Akit sokszor félrevezetett ez a szó, az leg­alábbis gyanakszik. Még egyszer és nyomatékosan hangsúlyozom a félrema­gyarázni szeretőknek: formai­­kísérletezésre, újításokra di­vatra stb. — szükség van­ a viselet, a külsőség sok mindent elárul az emberről; már csak azért is hasznos dolog, ha ki­­ki szabadon kifejezheti ízlését, akár divatolhat, kedve sze­rint. De — vigyázat! Azt a nagy történelmi tanulságot, hogy a haladás vastörvény, túl sokan szeretnék aprópénzre vál­­­­tani. M­ert a betokosodott kispolgárnak különös tehetsége van a mimikrihez, pudvás érzelmi és gondolati vilá­gát folyton új ruhákba cicomázva őrzi; irtózik min­den eredeti gondolattól, tehát lelkesen befogad min­den majmolhatót, s szolgai módon utánozhatót; irtó­­­­zik minden forradalomtól, tehát lázasan gyakorolja a lázadás pózait. És persze agresszíven s erőszakosan kénysze­ríti környezetére az aznapi sikket, és persze megbabonázva bámulja ma i a magát, a közképtől rikítóan elkülönülő, ult­ramodern fenomént. A jelek szerint semmivel sem könnyebb ma a szellem forradalmárának lenni, mint volt ötszáz vagy harmacfél­­ezer évvel ezelőtt. Hiszen ma a sokféle előítélet, ostoba, ha­zug babona, csökött nyárspolgári vaskalaposság ellenállásán túl le kell győzni a forradalmiságot üres pózokkal, külső­ségekkel mímelő, olcsó modernkedés agresszióját is. Fekete­­lyuk Előítélet nélkül igyázat! Szélhámos! SALAI HÍRLAP A Göcseji Napok keretében: letoltál Farkas Sándor szobrászfalvész kiállítása Zalaegerszegen A napokban Zalaegerszegre látogatott Boldogfai Farkas Sándor, zalai születésű szob­rászművész. A művész nevét a megyében is jól­­ismerik. Egy kútfigurája a zalaegerszegi strandon látható. A július 29- én 60. életévét betöltő művész most retrospektív jellegű, gyűjteményes kiállításra ké­szül s ezt — adózva a szülő­föld emlékének — a Nemzeti Galériában jövő év elején megrendezésre kerülő tárlatát is megelőzve Zalaegerszegen, a Megyei Művelődési Házban szeretné először bemutatni. — Mit láthat a zalaegersze­gi közönség az augusztus 13- án nyíló tárlaton? — kérdez­tük a Megyei Művelődési Ház­ban a művésztől. — A­­Nemzeti Galériában kiállításra kerülő teljes anyag szerepel itt: 50 szobrot, több mint 70 érmet, 8 rajzot és a különböző helyeken, Palermó­­ban, Zürichben, Budapesten, és más városokban felállított, nagy méretű szobraimról ké­szített 11 reprodukciót állítok ki. A szobrok nagy része a Nemzeti Galériában található, de látható lesz pl. Vak Bot­­­tyán Esztergomban felállításra kerülő, vörösmárvány büszt­­je is. — A kiállítások, bemutatko­zások melyikére emlékszik a legszívesebben ? — Kiállítások? ... Sok volt. Most felsorolásukra nincs idő. Szeretnék még ugyanis gyö­nyörködni a számomra any­­nyira kedves, dimbes-dombos zalai tájakban, és ismerkedni az épülő, fejlődő, új Zalaeger­szeggel. Két kedves emlékem­ről azonban szólnék. 1937-ben a Velencei Bienniálén szerepel­tem „Munka után" és „Dema­góg” című szobraimmal. „Ágaskodó lovam”-at — amit­­itt is bemutatok — a háború után Moszkvában is kiálítot­­ták. Ez az alkotásom szintén a Nemzeti Galériában talál­ható. — A művészet az önálló hang megtalálásával kezdődik- Művész csak az lehet, akinek ez sikerült. A fiatalkori útke­resések — reám például C. Meunier, Pátzay Pál és Pász­tor János művészete hatott — is ezt a célt szolgálják. De az út végleges megtalálása már rajtunk múlik — mondja, amikor törekvéseiről, alkotói el­veiről érdeklődünk. — Műveimre a természetel­­vűség jellemző, de nem fotog­­rafikus ábrázolásra törekszem­ A művész mindig saját hang­ján szubjektumán keresztül interpretálja a természetben látottakat. Alkotásaimon — a természetelvűségen belül — a tömegesség éreztetésére, a ki­fejező plasztikai nyelv eléré­sére törekszem. A formabon­tást elvetem, mert szerintem a művészet sohasem különülhet el a tömegektől. Célom, hogy szobraimban mindenki gyö­nyörköd­hessen. — Művészetemben a dina­mizmus, a mozgás, a lüktetés kifejezését keresem. Éppen ezért m­ihtkásságomban tema­tikailag az emberi alakok mel­lett az állatfigurák dominál­nak. Befejezésül a művész még megemlíti, hogy szeretné, ha kiállítását a zalaegerszegi kö­zönség épp olyan megértéssel, szeretettel fogadná, mint ami­lyen örömmel ő állítja ki itt, szülőföldjén alkotásait. Sz. L. Korsós lány (1952) Galopp (1963) Alighanem a múlt század zaklatott társadalmi változá­sait didergő lélekkel figyelő hajdani író és költőóriásokhoz vezet a mai irodalom magány­­feltérképezőinek vizsgálata. Byron Childe Harold-ja, aztán Dosztojevszkij és Maupassant kétségbeesett, „kivert vadjai” ugyanis — ha másként nem is, de a magatartásbeli rokon­ság okán — feltétlenül példá­val szolgáltak a másmilyen előjelű világ kétségei között vergődő Kafka, Gide, Heming­way, Faulkner, s legújabban Kerouac, Ginsberg, Osborne és pályatársaik egyfajta típus­ te­remtéséhez. A százféle izmus­tól szabdalt nyugati magány­érzés nagyon is érthető ma, hiszen a száz évvel ezelőtti Kierkegaardnál legtisztábban megsejtett elidegenedési fo­lyamat azóta többé kevésbé tudományosan is megalapozott életszemléletté nőtt odaát. Mindez Moldova György legújabb kötetét (Akar velem beszélgetni?) lapozgatva jutott eszünkbe, a­ki eddigi műveiben — főként az emlékezetes Sötét angyalban — is számos alka­lommal aposztrofálta már, hogy nálunk is létezik bizo­nyos embertípusoknál efféle elidegenedési tendencia. A kö­tet két kisregénye — Utolsó esténk Szodomában és a cím­­adó történet­e olyan, közöt­tünk élő emberekről szól, akik a társadalmunk melléktermé­­keikén­t keletkezett perifériáb­­ak útvesztőbe kerültek. Ko­rántsem mindig a társadalom hibájából, hiszen ez az ultima rati­ó­ként elért emberi zsák­utca már az indulásuknál múltbeli örökségként kapott szemléletbeli „podgyász” mi­att is predesztináltnak látszott. Az írót éppen az a kérdés gyötri, hogy mit tesz ezekért a „kallódókért” a körülöttük élő közösség, s hogy lehet-e egyáltalán venni valamit is ér­tük? A „Szodoma” Futó Gábora és a telefon­huzalok dzsungelé­ben szövődő, ördögi játékba kapaszkodó héber Anna az író szerint is bevégzett sorsú hő­sök — már a kisregények első lapjain is —, s csupán a ful­­doklás diagnózisát, az emberi kapcsol­ati'i’-'vm bekövetkezett, vagy valóságos exitus előtti pillanatokat akarja megörökí­teni. Moldova egy szociográfus alaposságával és hitelességével írta meg a két történetet, ahogy néhány korábbi művé­ben is hasonló törekvéseket tapasztalhatna. S ez már két­ségtelenül nyugtalanító, mert a gondolat felvetésén­­ár egy jelenséget hitelesít az irodalom eszközeivel. Az író útjainak el­lenzői az olvasmányosság és a ,,gégék” fölfedezésével nyug­tatgatták mindig is magukat, szellemi játéknak, műhelybeli szüleménynek kikiáltva mű­veit De mivel aligha vitatható, hogy Moldovai a valóság ih­lette íróvá, s jellegzetesen csak eszközöket és nem sablo­nokat vett át az irodalomtól, ezúttal is be kell látnunk, hogy becsületes őszinteségű, magas művészi színvonalú ri­port-szociográfia ez a legújabb kötet. Kényelmes lenne egy minden ízében átalakult, új­szerű világnak látni mai va­lóságunkat, de a sematizmus korábbi hibái is arra figyel­meztetnek, hogy a teljes kép­hez a perifériákat is fel kell mérni. Pontos diagnózis nélkül ugyanis nem le­het gyógyítani. Márpedig Moldova feltétlenül erre szeretne összpontosítani bizonyosfajta társadalmi cse­lekvést a kallódók esetében. Helyesen, mert az elidegene­dés — ha statisztikai töredék­ről is van szó csupán — nem­ lehet valóság a mi rendünk­ben. A magukra maradt, torz utakra tévedő új Moldova „hősök” persze az egyéni fele­lősség, a belső tartás kérdését is felvetik. Az író mostanáig jobbára csak a legfiatalabbak­­nál vélt biztató jeleket felfe­dezni erre vonatkozóan. Ez a bírálat az erdőtől a fát, a tár­sadalmi összcéloktól az egyént szem elől tévesztő döntések­nek van címezve, amelyek kettéroppantottak egy sor jobb sorsra érdemes gerincet is. Az is nyilvánvaló azonban, hogy előbb-utóbb hősei majd mind­egyike rádöbben az újat for­mázó kohó m­énsz ínazsá­aára. Sőt saját felelősségére is, hogy egy-egy méltatlanul durvább fogaskerék nyomai után hely­telenül ítélt az egészről és ér­telmetlenül vonult félre az út árnyékába sebeit nyalogatni. Mindez azonban az író ítélete szerint figyelmeztetően késő bánat, mert az embernek meg kell tanulni sebekben- örö­mökben egyaránt helyesen lát­ni a világot. Meg kell említenünk, hogy ez a fajta szemlélet és szán­dék nem Moldova kizárólagos sajátja a mai magyar iroda­lomban. De sajátja a szándék kimondásának bátorsága, hogy egy egészségesebb összkép ér­dekében nagyítóüveget tart elénk az emberi mélységek felé. T, 4 I Könyvespolc A magány arculatai Nikola Vapcarov: Szülőhazam Szülőhazámra ráderül naponta és tiszta kéken sugárzik a menny. Csillagot gyújt az este és kioltja az új nap lángja minden reggelen. Ha esténkint a reszkető homályban fáradtan ballagok hazafele, érzem, ellenség­­esz szülőházam, s pisztolyt szorongat átkozott keze. Citáltad, jó anyám, az égi leckét, hogy mindenkit szeressünk, aki él — Szeretnék én is, jó anyám, szeretnék ... De nékünk — szabadság kell és kenyér! A KÖLTŐ UTOLSÓ VERSE Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a mi harcunk, — azt mondják: eposz. Lebuktam, s a helyemre áll más ... Egy emberélet — nem oszt, nem szoroz! Sortűz után pondrókkal vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállok, népem, szerelmem, mindenem! 1942. július 20., délután 2 órakor Kardos László fordításai Huszonöt esztendeje halt mártírhalált Nikola Vapcarov költő, a forradalmi bolgár munkásság küzdelmeinek legszuggesztívebb Ural tolmác­dó­ja, a helytállás, a halálig vállalt forradalmi hűség énekesei. 7 | rhyp L­­­ »*^3»

Next