Zalai Hírlap, 1967. július (23. évfolyam, 153-177. szám)
1967-07-23 / 172. szám
1967. július 23. . Éspedig a szélhámosok legveszélyesebb fajtája, minthogy a törvény alól teljes mentességet élvez Amellett hihetetlenül népszerű, kétszer is meggondoltam, míg rászántam magam, hogy szólok ellene. Pedig nem kedvelem az előítéleteket. Vásároltam tehát annak idején hegyes orrú cipőt, meglátogattam festőművész ismerősöm nonfiguratív — pontosabban: nullfiguratív — házi tárlatát, fegyelmezetten végighallgattam teenagereknek szerkesztett zenei műsorokat, olvasgattam olyan verseket, amelyek alulról fölfelé semmivel sem mondtak kevesebbet, mint a konzervatív irányból olvasva, ettem csigapörköltet is — csak mindezek után törődtem bele, hogy megöregszem inkább, csendben, észrevétlenül kerülve minden feltűnést Mert a szükségesnél öt centivel hosszabb s két centivel keskenyebb cipő szorított, és minduntalan felbuktam benne a lépcsőn, mert a vászonra locskolt pacnik — bármerről néztem a művet — egyetlen érzést sugároztak belém: a sajnálatot, jobb sorsra érdemes vászon és festék iránt. Mert a zenei műextázistól ugyanúgy futkosott a hideg a hátamon, mint a hasonlóan mesterkélt, de érzelgősen pózoló magyar nótáktól, melyek mérték nélkül halmoznak temetőt, keresztfát, holdvilágot. S mert az említett versen átütött a verejték szag, és mert rágós volt a csigapörkölt. Azt még elviselném, hogy a divatáruk, az irodalmi, a művészeti idénycikkek propagátorai konzervatívnak tartanak, s lépten-nyomon a szemére vetik, hogy elmaradtam a tizenötévesek zajosabb részének ízlésbeli s értelmi színvonalától. Tulajdonképp sok mindent elviselek a békesség kedvéért, akár a gyümölcsárus kofa is naponta becsaphat a méréssel — ha ezt elég nyilvánvalóan teszi. Csak azt nehéz máról-holnapra — a békesség kedvéért — megjátszani, hogy az ember nem veszi észre, amikor ,,átrázzák”. Nos, ezúton jelentem be: a békességre nem tartok tovább igényt Hosszú idő óta tudjuk — önök is tudják, én is tudom —, hogy egy szélhámos szó újra meg újra félrevezet, becsap, átráz bennünket, és mi hosszú idő óta fegyelmezetten megjátsszuk az együgyűt, a balekot. Természetesen ez a széltoló szó az, amire önök is gondolnak: modern. Nehéz most már — így utólag — kinyomoznunk, mikor kezdett el szélhámoskodni. Csakis akkor kezdhette, amikor a nagy többség számára nyilvánvaló lett, hogy a világ állandóan változik, a technika megállíthatatlanul fejlődik, az ember gondolkodása, szemlélete szükségszerűen átalakul, s a történelem mindig azoknak ad igazat, akik szembe mernek szállni koruk ostobaságaival, előbb vagy utóbb, de törvényszerűen azokat a forradalmárokat igazolja az idő, akik a gidres-gödrösre taposott sétányok helyett új utakat keresnek a kibontakozáshoz új ösvényeket mernek vágni az emberi butaságok, előítéletek, maradiságok legsűrűbb bozótjában is. Jó párezer évnek el kellett telnie, míg az ember társadalmi mértékben fölismerte, hogy: a haladás vastörvény. A modern szó csengése megtisztult értéke megnőtt, árfolyama pedig felszökött — ezt a valutát most már érdemes volt hamisítani. Mondom, nehéz tetten érni utólag, mikor kezdődött ez a folyamat. Arra határozottan emlékszem, hogy Hitler a nemzetiszocializmus fogalomtárára — a történelemnek erre az ószeres ládájára — már aranybetűkkel vésette a címkét: ,,A XX. század legmodernebb eszméi”. S minden alkalmat megragadott, hogy az általa túlhaladottnak, elavultnak, korhatárnak minősített demokráciával szemben hangsúlyozza a fasiszta diktatúra korszerűségét, modernségét, sőt, forradalmiságát. Emlékezhetnek az idősebbek, modernségükkel tetszelgő nyilasaink is hogy lenézték a „maradisaffuk - -konzervativizmusuk” miatt — eszmei ellenfeleiket. Később aztán nemcsak lenézték. Ám, ha a világpolitika szintjén ilyen vakmerő hamisítások kerülhettek forgalomba, elképzelhető, a divatba jött szónak milyen inflációja kezdődött a vásári kikiáltók standjai körül. Figyeljük csak: újszerű formára mondják, de megújult tartalomra, jobb minőségre értik: modern tánc, modern frizura, modern szövetminták, modern vonalú bútorok, cipők, vázák, gyertyatartók, karosszériák, feszületek, bárpultok, retikülök, sírkövek, gyerekkocsii, cigarettaszipkák. Dehogyis akarok én az újszerű a divatos formák elmh ágálni! Nyilván megvan a létjogosultsága — olykor a minőségi többlet miatt is — a formabontásoknak, a divat folytonos megújulásának. Pusztán arra szeretném a figyelmüket felhívni, hogy évtizedek 6% ugyanazzal a szóval fejezzük ke a mennyiséget, a minőséget, a formait és a tartalmit, sőt: a feketét és a fehéret, az igent és a nemet: modern. Ugyanezzel a szóval a pillanatnyilag divatos, gyorsan avulót, mint fogalmi ellentétet: a sohasem avulót, a forradalmit, a maga korában sosem divatost. Talán külön bizonygatás nélkül is érthető, hogy a tegnapról mára elavult nyakkendő minta, hajviselet vagy táncdal tegnap sem abban az értelemben volt modern, ahogyan modern volt és maradt Galilei vagy Voltaire, Liszt, Bartók vagy József Attila — ahogyan folyamatosan modern száz év óta Baudelaire, ötszáz év óta Villon, harmadfél ezer év óta Aristophanes. Egyszóval: minden eredeti művészi tett, minden eredeti nagy gondolat, minden igazi forradalom. Amit a modern szó valaha is jelentett, mindannak hovatovább az ellenkezőjét is jelenti, s érezhetően romlik a hitele. Figyeljük csak, milyen mellékíz tapadt máris ehhez a szapora jelzőhöz: modern nő, modern házasság, modern fiatalok, modern vers, modern festmény, modern lakás, modern életmód. Akit sokszor félrevezetett ez a szó, az legalábbis gyanakszik. Még egyszer és nyomatékosan hangsúlyozom a félremagyarázni szeretőknek: formaikísérletezésre, újításokra divatra stb. — szükség van a viselet, a külsőség sok mindent elárul az emberről; már csak azért is hasznos dolog, ha kiki szabadon kifejezheti ízlését, akár divatolhat, kedve szerint. De — vigyázat! Azt a nagy történelmi tanulságot, hogy a haladás vastörvény, túl sokan szeretnék aprópénzre váltani. Mert a betokosodott kispolgárnak különös tehetsége van a mimikrihez, pudvás érzelmi és gondolati világát folyton új ruhákba cicomázva őrzi; irtózik minden eredeti gondolattól, tehát lelkesen befogad minden majmolhatót, s szolgai módon utánozhatót; irtózik minden forradalomtól, tehát lázasan gyakorolja a lázadás pózait. És persze agresszíven s erőszakosan kényszeríti környezetére az aznapi sikket, és persze megbabonázva bámulja ma i a magát, a közképtől rikítóan elkülönülő, ultramodern fenomént. A jelek szerint semmivel sem könnyebb ma a szellem forradalmárának lenni, mint volt ötszáz vagy harmacfélezer évvel ezelőtt. Hiszen ma a sokféle előítélet, ostoba, hazug babona, csökött nyárspolgári vaskalaposság ellenállásán túl le kell győzni a forradalmiságot üres pózokkal, külsőségekkel mímelő, olcsó modernkedés agresszióját is. Feketelyuk Előítélet nélkül igyázat! Szélhámos! SALAI HÍRLAP A Göcseji Napok keretében: letoltál Farkas Sándor szobrászfalvész kiállítása Zalaegerszegen A napokban Zalaegerszegre látogatott Boldogfai Farkas Sándor, zalai születésű szobrászművész. A művész nevét a megyében is jólismerik. Egy kútfigurája a zalaegerszegi strandon látható. A július 29- én 60. életévét betöltő művész most retrospektív jellegű, gyűjteményes kiállításra készül s ezt — adózva a szülőföld emlékének — a Nemzeti Galériában jövő év elején megrendezésre kerülő tárlatát is megelőzve Zalaegerszegen, a Megyei Művelődési Házban szeretné először bemutatni. — Mit láthat a zalaegerszegi közönség az augusztus 13- án nyíló tárlaton? — kérdeztük a Megyei Művelődési Házban a művésztől. — ANemzeti Galériában kiállításra kerülő teljes anyag szerepel itt: 50 szobrot, több mint 70 érmet, 8 rajzot és a különböző helyeken, Palermóban, Zürichben, Budapesten, és más városokban felállított, nagy méretű szobraimról készített 11 reprodukciót állítok ki. A szobrok nagy része a Nemzeti Galériában található, de látható lesz pl. Vak Bottyán Esztergomban felállításra kerülő, vörösmárvány büsztje is. — A kiállítások, bemutatkozások melyikére emlékszik a legszívesebben ? — Kiállítások? ... Sok volt. Most felsorolásukra nincs idő. Szeretnék még ugyanis gyönyörködni a számomra anynyira kedves, dimbes-dombos zalai tájakban, és ismerkedni az épülő, fejlődő, új Zalaegerszeggel. Két kedves emlékemről azonban szólnék. 1937-ben a Velencei Bienniálén szerepeltem „Munka után" és „Demagóg” című szobraimmal. „Ágaskodó lovam”-at — amititt is bemutatok — a háború után Moszkvában is kiálították. Ez az alkotásom szintén a Nemzeti Galériában található. — A művészet az önálló hang megtalálásával kezdődik- Művész csak az lehet, akinek ez sikerült. A fiatalkori útkeresések — reám például C. Meunier, Pátzay Pál és Pásztor János művészete hatott — is ezt a célt szolgálják. De az út végleges megtalálása már rajtunk múlik — mondja, amikor törekvéseiről, alkotói elveiről érdeklődünk. — Műveimre a természetelvűség jellemző, de nem fotografikus ábrázolásra törekszem A művész mindig saját hangján szubjektumán keresztül interpretálja a természetben látottakat. Alkotásaimon — a természetelvűségen belül — a tömegesség éreztetésére, a kifejező plasztikai nyelv elérésére törekszem. A formabontást elvetem, mert szerintem a művészet sohasem különülhet el a tömegektől. Célom, hogy szobraimban mindenki gyönyörködhessen. — Művészetemben a dinamizmus, a mozgás, a lüktetés kifejezését keresem. Éppen ezért mihtkásságomban tematikailag az emberi alakok mellett az állatfigurák dominálnak. Befejezésül a művész még megemlíti, hogy szeretné, ha kiállítását a zalaegerszegi közönség épp olyan megértéssel, szeretettel fogadná, mint amilyen örömmel ő állítja ki itt, szülőföldjén alkotásait. Sz. L. Korsós lány (1952) Galopp (1963) Alighanem a múlt század zaklatott társadalmi változásait didergő lélekkel figyelő hajdani író és költőóriásokhoz vezet a mai irodalom magányfeltérképezőinek vizsgálata. Byron Childe Harold-ja, aztán Dosztojevszkij és Maupassant kétségbeesett, „kivert vadjai” ugyanis — ha másként nem is, de a magatartásbeli rokonság okán — feltétlenül példával szolgáltak a másmilyen előjelű világ kétségei között vergődő Kafka, Gide, Hemingway, Faulkner, s legújabban Kerouac, Ginsberg, Osborne és pályatársaik egyfajta típus teremtéséhez. A százféle izmustól szabdalt nyugati magányérzés nagyon is érthető ma, hiszen a száz évvel ezelőtti Kierkegaardnál legtisztábban megsejtett elidegenedési folyamat azóta többé kevésbé tudományosan is megalapozott életszemléletté nőtt odaát. Mindez Moldova György legújabb kötetét (Akar velem beszélgetni?) lapozgatva jutott eszünkbe, aki eddigi műveiben — főként az emlékezetes Sötét angyalban — is számos alkalommal aposztrofálta már, hogy nálunk is létezik bizonyos embertípusoknál efféle elidegenedési tendencia. A kötet két kisregénye — Utolsó esténk Szodomában és a címadó története olyan, közöttünk élő emberekről szól, akik a társadalmunk melléktermékeiként keletkezett perifériábak útvesztőbe kerültek. Korántsem mindig a társadalom hibájából, hiszen ez az ultima ratióként elért emberi zsákutca már az indulásuknál múltbeli örökségként kapott szemléletbeli „podgyász” miatt is predesztináltnak látszott. Az írót éppen az a kérdés gyötri, hogy mit tesz ezekért a „kallódókért” a körülöttük élő közösség, s hogy lehet-e egyáltalán venni valamit is értük? A „Szodoma” Futó Gábora és a telefonhuzalok dzsungelében szövődő, ördögi játékba kapaszkodó héber Anna az író szerint is bevégzett sorsú hősök — már a kisregények első lapjain is —, s csupán a fuldoklás diagnózisát, az emberi kapcsolati'i’-'vm bekövetkezett, vagy valóságos exitus előtti pillanatokat akarja megörökíteni. Moldova egy szociográfus alaposságával és hitelességével írta meg a két történetet, ahogy néhány korábbi művében is hasonló törekvéseket tapasztalhatna. S ez már kétségtelenül nyugtalanító, mert a gondolat felvetésénár egy jelenséget hitelesít az irodalom eszközeivel. Az író útjainak ellenzői az olvasmányosság és a ,,gégék” fölfedezésével nyugtatgatták mindig is magukat, szellemi játéknak, műhelybeli szüleménynek kikiáltva műveit De mivel aligha vitatható, hogy Moldovai a valóság ihlette íróvá, s jellegzetesen csak eszközöket és nem sablonokat vett át az irodalomtól, ezúttal is be kell látnunk, hogy becsületes őszinteségű, magas művészi színvonalú riport-szociográfia ez a legújabb kötet. Kényelmes lenne egy minden ízében átalakult, újszerű világnak látni mai valóságunkat, de a sematizmus korábbi hibái is arra figyelmeztetnek, hogy a teljes képhez a perifériákat is fel kell mérni. Pontos diagnózis nélkül ugyanis nem lehet gyógyítani. Márpedig Moldova feltétlenül erre szeretne összpontosítani bizonyosfajta társadalmi cselekvést a kallódók esetében. Helyesen, mert az elidegenedés — ha statisztikai töredékről is van szó csupán — nem lehet valóság a mi rendünkben. A magukra maradt, torz utakra tévedő új Moldova „hősök” persze az egyéni felelősség, a belső tartás kérdését is felvetik. Az író mostanáig jobbára csak a legfiatalabbaknál vélt biztató jeleket felfedezni erre vonatkozóan. Ez a bírálat az erdőtől a fát, a társadalmi összcéloktól az egyént szem elől tévesztő döntéseknek van címezve, amelyek kettéroppantottak egy sor jobb sorsra érdemes gerincet is. Az is nyilvánvaló azonban, hogy előbb-utóbb hősei majd mindegyike rádöbben az újat formázó kohó ménsz ínazsáaára. Sőt saját felelősségére is, hogy egy-egy méltatlanul durvább fogaskerék nyomai után helytelenül ítélt az egészről és értelmetlenül vonult félre az út árnyékába sebeit nyalogatni. Mindez azonban az író ítélete szerint figyelmeztetően késő bánat, mert az embernek meg kell tanulni sebekben- örömökben egyaránt helyesen látni a világot. Meg kell említenünk, hogy ez a fajta szemlélet és szándék nem Moldova kizárólagos sajátja a mai magyar irodalomban. De sajátja a szándék kimondásának bátorsága, hogy egy egészségesebb összkép érdekében nagyítóüveget tart elénk az emberi mélységek felé. T, 4 I Könyvespolc A magány arculatai Nikola Vapcarov: Szülőhazam Szülőhazámra ráderül naponta és tiszta kéken sugárzik a menny. Csillagot gyújt az este és kioltja az új nap lángja minden reggelen. Ha esténkint a reszkető homályban fáradtan ballagok hazafele, érzem, ellenségesz szülőházam, s pisztolyt szorongat átkozott keze. Citáltad, jó anyám, az égi leckét, hogy mindenkit szeressünk, aki él — Szeretnék én is, jó anyám, szeretnék ... De nékünk — szabadság kell és kenyér! A KÖLTŐ UTOLSÓ VERSE Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a mi harcunk, — azt mondják: eposz. Lebuktam, s a helyemre áll más ... Egy emberélet — nem oszt, nem szoroz! Sortűz után pondrókkal vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállok, népem, szerelmem, mindenem! 1942. július 20., délután 2 órakor Kardos László fordításai Huszonöt esztendeje halt mártírhalált Nikola Vapcarov költő, a forradalmi bolgár munkásság küzdelmeinek legszuggesztívebb Ural tolmácdója, a helytállás, a halálig vállalt forradalmi hűség énekesei. 7 | rhyp L »*^3»