Zalai Hírlap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
1981. szeptember 20. Bakkon Gábor: Leopárd-Hold Leopárd-Hold vonul Elrejtőznek — mézsűrű sötétség mögé hátrálnak a csillagok Az éjszaka aréna ágyában fekszem Mért nem vagy itt? Félek! Hallod? A lélegzetem szaggatott üveg szilánk-szökőkút — lassú ütés zajtalanul fröccsent szét gyöngyöt izzadó ablakot Leopárd-Hold vonal vörös-ezüst félszeme felfénylik ékesen éhesen rámragyog Feketedő fénybe dermednek a tárgyak magukba csukódva is érzik — félve horkantanak — lepedőn szimatoló szélben a nehéz vérszagot Emlék Pátsay Beátam Egyik legismertebb figurája, a Kenyérszegő nő, bölcs derűvel tekint maga elé. Mozdulata szinte rituálisan pontos és szimbolikusan határozott. Nyugalom, tisztaság és az élet értelme árad ebből a szoborból, miként Pátzay Pál megannyi más munkájából is. Az 1896. szeptember 17-én született mester ma lenne 85 éves. Annak a nagy művészgenerációnak volt kiemelkedő vezéregyénisége, amelyik több mint hat évtizeden át meghatározta a magyar plasztika útját, sorsát. Szinte elrendeltetésszerűen szobrásznak született. Sok mindent megtanult azt életből, s magába szívott környezetéből, de mindvégig önmaga mestere volt. Bár rövid ideig a Képzőművészeti főiskolát is látogatta, valójában saját maga formálta, építette, alakította tehetségét, s mindig tevékeny keze a szobrok során át találta meg azt a plasztikai kifejezésformát, amellyel jelentős műveit létrehozta, vallva az emberről, az emberi élet szépségéről, nagyságáról, vallva a küldetés lehetőségéről. Egykoron a magyar képzőművészet nagy avantgarde alkotóival együtt indult, és megérhette művészete beteljesülését, a megérdemelt elismerést. Az az újklasszicista törekvés, amelylyel a 20-as években eljegyezte magát, évtizedeken át meghatározta művészetét. A jelképes értelmű plasztikák egyértelműen fejezték ki Pátzay Pál véleményét, emberi magatartását. A Tanácsköztársaság bukása után bebörtönzött művész munkássága a felszabadulásig egyértelműen az emberi értékek tiszteletben tartásáról, őrzéséről vallottak, ő a látszólag nem politizáló, látszólag a szellem magasába zárkózó alkotó készítette el 1942-ben a Történelmi Emlékbizottság Petőfi-jelvényét. Magától értetődik, hogy a felszabadulás után azonnal megtalálta a tevékenység lehetőségét, dolgozni kezdett művészként, pedagógusként, közéleti emberként. 1945 után művészete tovább gazdagodott, s választott funkcióiban sokat tett az új magyar képzőművészetért, a megújhodásért. Pátzay Pál szobrászatéban természetes módon az ember áll a középpontban. Annyi irányzat, csak a térre, csak a formára, s tegyük hozzá, csak a sematikus tartalomra törekvő szobrászi előírás és megoldás kereszteződésében is meg tudta tartani önmagát. Már említett, 1944-ben készült, s ma szülőhelyén, Kapuvárott álló Kenyérszegő című szobra az életet továbbvivő, a jelenben a jövőért élő ember szimbóluma. És egyben a művész egész munkásságáé is. Mert Pátzay Pál így gondolkodott. A Képzőművészeti Főiskolán tanítványok, nemzedékek serege nőtt ki a keze alól. Akik közül nem egyre lehetett méltán büszke, mint ahogyan a tanítványok is megható szeretettel és tisztelettel tekintettek a mindig adni tudó mesterre. Sokat alkotott és igazán művei szólnak mellette, és felelnek érte majd a jövőben. Így például a székesfehérvári Huszár emlékmű,a század talán legjobb magyar lovasszobra, a klasszikus nyugalmú Fésülködő lány, a Verdi-figura, a Kodály-portré, a pécsi Hunyadi emlékmű, s a Felvonulás téren álló Lenin-szobor. Pátzay Pál méltósága, személyiségének varázsa, szép humánuma az országban mindenütt föllelhető köztéri alkotásaiban él tovább. Szelleme pedig a tanítványok, a követők munkáiban. Harangozó Márta Pátzay* két műve: a Kenyérszegő nő és a Női akt (MTI Fotó — RS) ZALAI HÍRLAP szólitjuk leánykának, hívjuk birkavérnek, hárslevelűnek, ezerjósnak, s ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveket talán elsőszülött gyermeküknek sem találtak volna. Ezen már csak a minőséget körbeudvarolandó jelzők tehetnek túl. Mert becézzük őket; tüzesnek, testesnek, markánsnak, keménynek. Gömbölyűnek, kellemesen lágynak, bársonyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az elegánsak, a diszkrétek, fanyarok és fűszeresek. Ahányat és ahányan kóstolgatjuk, annyifélének becézzük őket. Ki ne találta volna ki, hogy Noé apánk ama bizonyos szőlővesszejéről, pontosabban a „hegy levéről” van itt szó? De vajon eleget tudunk-e a szőlőskertek tájékáról, a borról, amely az emberiség bölcsőjétől a sírjáig — ha áttételesen is — kíséri? A borról, melyet Anekrecmtól a címben idézett Berda Józsefig költők százai énekeltek meg. A borról, amelyet az anyák és apák, feleségek és férjek átkoztak és átkoznak ki a világból a mai napig. A borról, amely oly sok öröm és bánat, sőt tragédia forrása volt és lészen a jövőben is. Sejtem én, hogy keveset. Négy-, tán ötéves lehettem, amikor az én jó öregapám nyakába vett, és fölsétált velem a sokorói — akkor még — szőlősdomboknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljára — ott láttam sírni őt, ott a viharvert tőkék előtt. Akkor persze nem foghattam még föl, hogy mit jelent egy szőlősgazdának, ha elveri a szőlőjét a jég. Állt szóbanul az öregapám: kabátja ujjával sűrűn törölgette még sűrűbben alácsorduló könnyeit, miközben én önfeledten csörgettem a tőkék fészekalján összegyűlt babszem nagyságú jegeket. Láttam aztán olyan gazdát is, aki sorról-sorra lehajolt, hogy megcsókolhassa a zöld levelek mögé rejtőző, duzzadó fürtöket. Láttam Szűz Gergő elnehezült kezében a villámként forgolódó oltókést. Hallottam seregély-csapatok irtózatos lármáját, amint „megszállják” a földet. Hallottam a kereplők hiábavaló cserregését, a riasztólövések tompa puffanásait. Szüretelő lányok-asszonyok kedves énekét is hallottam, s hallottam a szőlőprés finom kis roppanásait. A hajszálvékony csurranó aranyzöld és bíborvörös mustra szálló első darázs fuldoklását is láttam. Lakatra vert, árva pincék, présházak mellett vitt el az utam, s vitt tovább hókucsmás madárijelzők és dülöngélő karók között. Álmomban venyigetűz pattogása mellett elgémberedett ujjaimat melengettem. Kénlapocskák csípős illatát éreztem orromban és láttam apró-kék lángjait. Megint üzenet érkezett Badacsonyból, elvárnak az idei szüretre is. Képzeletemben a présház előtt, ujjait a teli héberre kapcsolva, megjelenik a nyugdíjas Györkös bácsi, és hófehér üstöke fölött én is Szigliget felé tekintgetek, drukkolva, hogy az ég csatornái ne nyíljanak meg legalább három napig. Amíg le nem „vetkőztettük” az utolsó keménycsecsű tőke menyecskét is. Hiába dicsérném a termést, ő csöndre intene. Az igazi szőlősgazda nem szokta elkiabálni, igaz, eltitkolni sem tudja, hogy milyen lesz az „idei szüret”! Most még egy csupa kongás és kongás lehet a pince mélye. De bizonyára megsimogattatott már valamennyi hordó első és hátsó feneke. Szemrevételeztetett: szájdonga, hasdonga, bülü és abroncs egyaránt. A gazda felesége már kisikálhatta a gulyásnak való bográcsot is, a tepertős pogácsa még ráér. Üres zsombor kerestetik mandulának, diónak. Lassan-lassan elfásodik a kocsány... Addig is gerincpróbáló súlyos puttyonyokról, a Balaton fölött remegő könnyű párákról álmodom. Dicsértessenek a tökikék, kármentők, héberek, rafiafonatok, metszőkések. A rézgálic. Az ivócsanak, a miskakancsó, a pereces kulacs, a facsóbolyó. Csalikorsók, butellák. Nemespenész, pincegyertya és daráló. Gerendás prés, kosos prés, kanca prés. Puttonyok, puttonyok és emberi kezek Pogányvártól Tokajig, Villánytól Kecskemétig, Badacsonytól Egerig, Szekszárdtól Mórig, Pannonhalmán át a Somlóig; testvérei, barátai a bornak! Hogy jövőre is lehessen koccintás keresztelőn, koccintás halotti toron! Pátkai Tivadar Gerinc-próbáló puttonyokat! ..BORISAK UDVAROLÁS~ Z T s zeretn a táncot és a közösséget Tizenötödik születésnapját ünnepeli a Kihör Táncegyüttes Neve: Zalaegerszegi Etező Táncegyüttes. Címe: 8900 Zalaegerszeg, arx tér 11. Születési éve: 1966. Szülő, eltartó: Ipari Szövetkezetek Zala megyei Szövetsége. Ismertető jele: A táncegyüttes célkitűzésének a magyar népzene, néptánc hagyományainak megismerését tekinti, annak megtanulását, mind magasabb szinten való bemutatását, az amatőr néptáncmozgalom népszerűsítését, a baráti és családias légkör, a jó kollektív szellem kialakítását. Megjegyzés: Az együttes a napokban tért vissza Líbiából, ahol Tripoliban, a VII. El- Fatah (Szeptember 1.) nemzetközi folklórfesztiválon vett részt, melyet az idén összekötöttek Líbia 12. forradalmi évfordulójával is. Az ünnepségsorozaton a zalaiak 13 alkalommal léptek színpadra, óriási sikerrel. — Rajtunk kívül romániai, csehszlovák, bolgár, olasz, kubai, nicaraguai, jemeni, palesztin, thaiföldi, ciprusi, Szaharai Köztársaság-beli, etiópiai, csádi, hamai, libanoni együttesek, léptek fel. — mondja Gerencsér Zoltán, az együttes vezetője. —A hatalmas fesztivál menettánc bemutatóval kezdődött. Díszelőadást adtunk a Hotel Andalúziában az afrikai országok szolidaritási kongresszusán. Táncoltunk a tripoli tiszti laktanyában a forradalmi ünnepségekre érkezett katonai delegációk tiszteletére. Felléptünk magyarok előtt is — egy vegyi kombinátban. Hogy milyen volt a fogadtatás? Mi voltunk az első magyar néptáncegyüttes, aki náluk vendégszerepelt. Tánc közben beleénekeltek, ütemes tapssal kísérték a táncosokat. Ez a hangos tetszésnyilvánítás nekünk szokatlan, de magával ragadja az embert. Nagyon tudnak ünnepelni, százezrek vannak az utcán, hatalmas transzparensek, tűzijáték, ének, tánc egész éjjel. ★ — Huszonhárom éves voltam, amikor a Kiszov megkeresett, hogy a már meglévő kórus és irodalmi színpad mellé táncegyüttest szeretnének szervezni. Jártuk az iskolákat, az üzemeket, szövetkezeteket, összeállt egy 15—20 fős mag, akikkel elkezdtünk próbálni. Az első fellépésünkre 10 hónap múlva került sor. Mikor is? 1967 nyarán. Gerencsér Zoltán, az együttes művészeti vezetője és koreográfusa még érzi a líbiai út fáradalmait, de szívesen emlékezik: — A színház nagytermében léptünk fel, az akkori irodalmi színpaddal együtt. A nem várt siker felpezsdített bennünket. De pár év eltelt azért, mire igazán megtaláltuk önmagunkat, kialakult a „kiszövös profil”. Azóta több fesztivál első díja bizonyítja, hogy jó utat járunk. Gerencsér Zoltán mint táncpedagógus megmagyarázza, milyen is ez a profil. Nem álltak le egy stílus mellett. A táncosok sokféle táncot tudnak táncolni, legyen az dunántúli, palóc, rábaközi vagy szatmári. Ez az erényük: ismerik a magyar néptáncokat — de kutatják és ápolják a zalai folklórhagyományokat ift. ★ — Miért szeretem a táncegyüttest? — kérdez vissza Burka Mária, az egyik alapító tag. Kicsit zavarban van, de azért kikívánkoznak belőle a szavak: — Jó a mi kollektívánk, és hasznosan töltjük el a szabad időnket. A tánc megmozgat, felfrissít. Sokat tanulunk is. Amikor egyegy új számot készítünk, Zoli mindig elmeséli, amit a táncról tudni kell. Milyen alkalmakkor táncolták, milyen ruhaviseletben, hogyan éltek, akik táncolták. A tánctörténet ugyanúgy hozzánk tartozik mind a lépések megtanulása, összetartunk. Ha megmondogatjuk is egymásnak a magunkét, azt a tánc szeretete teszi. Egy darabig persze futunk a másikra emiatt, de próba végére ez is elszáll. A tizenöt év, amit végigtáncoltam, nagyon gyorsan elment, de csinálom, ameddig csak lehet, amíg jól áll a tánc. ★ — Kezdő táncos voltam, amikor a Kiszöv megalakult, azóta I. díj, visszaminősítés, aranydiploma. Jóban-rosszban, itt vagyok. Szeretem a csárdást, a páros táncokat, a szatmári anyagot szívesen táncolom, legyen az friss, verbunk, vagy gyors. Holczmüller József magas, bajuszos fiatalember. Ahogy belép az ajtón, járásán a táncosok feszes férfitartása. A táncért minden szabadidejét feláldozza- A fia most megy iskolába, a lánya négyéves. Minden szereplésükkor ott vannak a nézőtéren. — Hat évig oktattam én is, Nagylengyelben, Petrikerésztúron, Zalalövőn. Jártam iskolába, tanfolyamra, hogy az elméleti képesítésem is meglegyen. Amikor megszületik Zoli fejében egy új tánc, tanulás közben mi is segítünk. A táncos is beleszólhat a színpadképbe. Nem vagyok még öreg a tánchoz, 32 éves vagyok. Elnézem a tévében a Molnár Pista bácsit, túl az ötvenen, ahogy táncol, az egy költészet. Hogy én is, hogy nekem is sikerül ez egyszer majd? Remélem, szeretném... ★ Gamper Ágnes a legszebb lány az együttesben. Nemcsak a táncosok véleménye ez, de a pécsi fesztivál zsűrije is így szavazott. Az ajándékkosárból aztán mindent közösen ettek, ittak meg . A Burka Mari jött KISZ-gyűlésre hozzánk, kérdezte, kinek van kedve táncolni. Jelentkeztem. Szeretném még csinálni, de a lábam már kikészült. Visszeres. Ez is hozzátartozik a mi életünkhöz. Az első nyolc év röpült el leghamarabb. Akkor sok táncos elment, férjhez ment, megnősült. Sok fiatal jött, megdöccent az együttes. Újra kellett tanulni mindent De túl voltunk azon is. A közös kirándulásokról is beszél, a próba utáni üdítőről, üveg sörről. A fáradságról, és arról, milyenek, amikor idegesek, feszültek. Meg a közönségről, és a vastapsokról • — Nekem a legkedvesebb élményem az volt, amikor az idén Balatonföldváron megnyertük a folklórfesztivál első díját. Gamper Ágnes öccse is táncos, annak a felesége is. A tánc hozta őket össze. Ágnesnek az együttesen kívül talán nincs is más szórakozása. Azt mondja, gyönyörű, amikor tapsolnak a táncuknak külföldön. De az igazi, amikor otthon vannak, és a barátoknak, ismerősöknek szerezhetnek szép perceket, élményt Lais Ibolya