Zalai Hírlap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

* Búcsú Böbétől Tavaly még találkoztunk. — Anyám, — szólított az ötvenes évek divatja szerint — mostanában sokszor olyan furcsán érzem magamat. Talán elmegyek orvoshoz — tette még hozzá, aztán gyorsan a kis boltra terelte a szót, ahol tejet, tejfölt, péksüteményt árusított. Böbe — egykori pártmunkástársam — a tejbolti eladó. Egyheti távollét után lapoztam az újságokat. Először a cikkek címét: mi történt Itthon? Mintha valami kényszerítene, tekintetem a keretes komor fekete betűkkel szedett sorokra esett. Sírni támadt kedvem. Böbe, elment. Örökre. Szinte hallottam a hangját. — Anyám, mostanában sokszor olyan furcsán érzem magamat. Talán elmegyek ... Elment végleg, s magával vitt egy darabot az életemből. Egy nagy szoba, két vedlett turnérú íróasztal. Egy szekrény, aminek lelógó ajtaját vaspánt, s hatalmas lakat zárta. Ha nyitva hagytuk, baj volt. Az éberség megsértése. Ha valaki ki akarta nyitni, elég volt meglökni, s akkora rés támadt, kiszedhetett, amit csak akart. A nehéz köppi függönyt megülte a por, nem engedte át a nap fényét. Nyílt az ajtó, keretében egy koromfekete hajú, vékony teremtés. Nem ilyennek gondoltam. Külsőre is energikus, kemény asszonynak, akit a háború megfosztott első férjétől, maradt fiával, akit az apja soha sem láthatott, s aki egy ugyancsak sok viszontagságot megért férfi mellett találta meg újra magát. Fűzöld szoknya, piros pettyes blúz. Ő lesz hát, akinek a nyilvántartás, az adminisztráció mellett rám nehezedő gazdasági ügyeket átadhatom. — Böbe vagyok — lépett felém, kezet nyújtva. — Sári — mondtam én. Méregettük egymást. — Tudod anyám, nem ilyennek gondoltalak. Egy tanító kisasszonynak... — Én sem ilyennek hittelek. Néztük egymást, aztán nevetni kezdtünk. Böbe riadtan méregette a pénztárkönyvet — Ezt nekem kell csinálni? — Miért, mit gondoltál? — Nem is tudom. Nekem azt mondták, jöjjek ide, a párt ezzel a feladattal bíz meg, jöttem. — Jó, én is így indultam. Akkor gyerünk. Ketten majd elboldogulunk. És boldogok voltunk. Ha egyezett a pénztárkönyv azért, ha nem egyezett, s késő éjszaka megtaláltuk a hibát azért Ha simán ment az én munkám azért, ha segíthetett, hogy ne kelljen éjszaka dolgoznom azért. Jegyzőkönyveztünk, nyilvántartást és pénztárkönyvet vezettünk, taggyűlésre, pártnapra jártunk. Bicikliztünk egymást előzgetve, gyalogoltunk és utaztunk Babával. Baba egy ló volt, s vele egy könnyű sárga hintó. Gondozója Feri bácsi a városmajorban, gazdája a párt nevében: Böbe. Közös lókalandjaink egy nyári napon kezdődtek. Feri bácsi előállította a hintót, s mi felszálltunk. Hárman, Ferkóval, a gyakorlott pártmunkással, aki nem mulasztotta el soha derűsen szemünkre vetni, ha valamit az „inasok” rosszul tettek, s nem mulasztott el jó tanácsot adni sem. Ebédet egy eperfáról ettünk, Baba útszéli füvet. Pókaszepetken hosszan néztem utánuk, amint elkocogtak. Böbe Zalaistvándon maradt, Ferkó Gyűrűsre vette az irányt. A délután gyorsan eltelt, tíz óra tájt véget ért a taggyűlés is. Kószáltam le és fel, a szepetki utcán, mígnem megjöttek. Ferkó ült a bakon, hallottam dörmögve nyugtatta Böbét: — Nem bánt senki. Komon dolláron még dolgunk akadt. Farkó pokrócot dobott a lóra. — Baba, itt maradsz! — Kösd meg! — Nem kell Ha én ennek azt mondom, itt maradsz, itt marad. Ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Szó nélkül mentünk utána a háziba, ahol Terik® bajlódott egyedül hetek óta három gyermekével. Ferkó nagy szíve nem bírta volna el, hogy akár éjszaka is ne kérdezzük meg, hogy él, míg párja az ország távoli részén tanult Teri nem bánta az éjszakát, őszintén örült a baráti szónak. Indultunk volna, de ló és kocsi sehol Az utolsó Egerszegre tartó vonat akikor húzott át a falun. — Baba, az anyád... — káromkodott Ferkó. Böbe belejajdult az éjszakába : — Hogyan állok én oda az elvtársak elé? Ellopták a lovat. Miből fizetem meg? Kilóg a fenekem a rongyokból. Életem végéig sem lesz egy ló árára valóm. Az ördög szájít betöm, nevetni kezdtem. Leültem az árokpartra és nevettem. Böbe megdöbbenve rám nézett, aztán ordítani kezdett. — Könnyen nevetsz! Nem neked kell megfizetni... Arcán patakzottak a könnyek. Egyszerre nem volt vicces a dolog. Ferkó haditervet kovácsolt — Kérek egy biciklit, elmegyek Égerszeg felé, aztán viszszahozom. — Félek, nem maradok itt — sírt Böbe. Ferkó felém nyújtotta a pisztolyát: — Fogd, ha valami történne. Böbe jaj vésnökeit: — Azt ne, akkor még jobban félek. Az éjjeliőr szegődött őrzőül mellénk, Ferkó meg elkerekezett, aztán csakhamar visszajött, nyomát sem leli a lónak. Álltunk tanácstalanul az országúton. Egyszercsak motor zúgása hallatszott, autó fénycsóvája esett ránk. Az autóban hárman öltek. Felkéreteztünk. Nem tudtam, ki kinek az ölében ül, ki guggol a két ülés között, a lényeg az volt, úton vagyunk. A Kaszaházi hídon feltűnt a hintó. Baba, hátán a pokróccal, poroszteált a város felé. Megközelítettük, kiugrattunk az autóból. Ferkó elkiáltotta magát: — Baba, az anyád .. ! A ló hátraszegte füleit, s vágtába kezdett. Mi hárman utána. Végigtrappoltuk a várost. A ló volt a gyorsabb. Mire a majorba értünk, Baba békésen zabolt az istállóban, Feri bácsi csutakolta. Kicsit furcsán nézett ránk, s csak anynyit mondott. — Kár volt így meghajszolni ... Összeölelkeztünk — boldogok voltunk. Böbe sok szép emléket hagyott. Kicsit mókásakat, kicsit szomorkásakat. A legtöbb kapcsolatban van a lóval. A nagy kaland után bátorságot vettünk, s kisajátítottuk a hintót. Egy vasárnap délelőtt falunapra igyekeztünk Zalalövőre. Akkorra már két lovunk volt, s mert a könnyű sárga hintó eltört, egy urasági, igazi, nagy, fekete hintót vettünk kölcsön. A magas bakon Böbe ült peckesen, hátul kényelmes tér- ipeszkedéssel Maca és én. Zalaszentgyörgyön gyerekek szegődtek a hintó mellé. — Kulákok, kulákok, megjöttek a kulákok — kiabálták. Böbe kezdetben szó nélkül tűrte, aztán kedvesen magyarázkodott. — Nem vagyunk mi kulákok, édes gyerekeim. Szavait elnyomta a kerekek zörgése, a gyerekhad meg nőttön nőtt, s már egy hatalmas csapat futott mellettünk, kórusban ordítva. — Kulákok, kulákok, itt mennek a kulákok. Böbe jobbra-balra fordult, hol ide, hol oda kiáltotta: — Aulák ám am emrrátok... A gyerekek hahorcáztak. Zamacsében aztán folytatódott minden. Böbe hol ide, hol oda kiáltotta vissza, hogy mi aztán nem, a gyerekek anyja, az bezzeg kulák. Egész jól belejött már, amikor egy jóképű férfi szólt fel a bakira. — Hű, az anyját, de csinos ez a kis kocsis, kár hogy a bajuszán Ül. Mint akin kortiács esettant, Böbe hátrafordult: — A rossebb aki ezt csinálja, ott feszíttetek, mint az urak, én meg ... Látva, hogy kuncogunk, összeszorította a száját, a lovak közé csapott, s vágtattunk Lövőig ! Harag persze percnyi sem volt. Vele nem lehetett haragudni. Ha szidtuk is egymást, harag nélkül tettük. Valahogy mindig azt hittem, igazán öszszeveszni sem elég bátor. Olyannak tartottam, akinek valamiben mindig meg kell kapaszkodnia, hogy érezze maga alatt a talajt. Egy vaksötét éjszaka Szenterzsébethegyről hazafelé csak erősítette bennem ezt az érzést Böbe nem szájlolt fel a kifutóra. — Ki tudja, hova visz ez a ló, nem látni semmit?! — Jobban lát, mint te, gyere ülj fel — biztattam. — Én nem, az hétszentség. Odabotorkált a lóhoz, megfogta a zabla szárát, s abban a hiszemben, hogy ő vezeti a lovat, haza gyalogolt Néhány év után elváltak útjaink. Én az újságírást választottam, Böbélre kimondták a szentenciát: nincs megfelelő képzettsége a megnövekedett feladatok ellátásához. Féltettem, belerokkan. Nem. Embersége, bátorsága ekkor csillant fel igazán- Állt fehér köpenyben a pult mögött, ősz szálakkal vegyülő fekete haját hófehér, keményített bóbita koronázna. — Itt vagyok, anyám. Hogy én azt akkor hogyan is mertem vállalni, ma sem tudom. Azt mondták a párt küld, hát mentem. Odaadta a tejfölt, a túrót, a kiflit, s fordult is a következő vevő felé. Elmenőben visszanéztem. Böbe rám kacsintott, mintegy vissza az ifjúságunkra, a közös emlékeinitőre. Teleki Sári ZALAI HÍRLAP Mires Agrárszakemberek — hára év után két évtizede, 1961-ben negyvenhárom fiatal kapott új mezőgazdasági mérnöki oka levelet az akkori Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémmién. Közülük az idén harmincegyen jöttek el találkozójukra a Balaton-parfti iskolavárosba. Most három májukkal elevenítjük fel a múltat, arra keresve a váé leszt, hogy milyen volt ed- digi életútjuk, mire vitték az elmúlt húsz esztendő- ben? " A foáliát tenyésztő A nagykanizsai termelőszövetkezetben találkoztunk Steiner Zoltánnal. — A mi húsz évünk szinte azonos a szocialista mezőgazdaság fejlődésével, annak szépségeivel, örömeivel és gondjaival — jegyzi meg elöljáróban. Az iskolából kikerülve mindjárt a nagykanizsai termelőszövetkezet lett a munkahelye. Az állattenyésztésben gyakornokoskodott, aztán látva szorgalmát, ügyességét, rábízták az ágazat irányítását. — Bemutató gazdaság volt a mienk, hiszen a marhahizlalásunk igen tekintélyes volt Amikor jöttek másik üzemekből tapasztalatszerzésre, nekem kellett elmondani a módszerünket, örültem, hogy fiatalon ilyen feladattal bíztak meg. Mint ahogy örültem, amikor az első biciklit — nem a legjobbat — megkaptam a tsz-tól, hogy azzal ingázzak a telepek között Kezdetben nem volt egyszerű a dolga. Emberi erő és megfelelő gép hiányában gyakran rakta társaival együtt a takarmányos szekeret, hogy rendben megkapják ennivalójukat az állatok, vezette a bikákat a mérlegre, vonszolta fel a vagonokba. — Soha nem éreztem az ilyesmit rangon aluli munkának, sőt némi büszkeség fogott el hogy megmutathatom: lám ezt is tudom. A szülői ház adta számára a mezőgazdaság, az állat szeretőjét. Nyáridőben, amikor szünet volt az iskolában, kemény munka várt rá az esztergályhorváti mezőn. Megtanulta értékelni a fizikai munkát, tisztelni a földművelő embert. A gyakorlati elfoglaltság után eleinte furcsa is volt a tsz szövetségnél kapott feladat, csupán elméletileg foglalkozott kedvenceivel az állatokkal, szaktanácsadói tevékenységgel bízták meg. Aztán jó hat esztendeje, hogy útja ismét visszavezetett a gyakorlathoz, a termelőszövetkezetbe, de akkor már a nagyobb közösségbe, az öt gazdaságból lett Alkotmány tsz-be. Főágazatvezetői rangot kapott Természetesen az állattenyésztésben. Több gazdaság heterogén állatállományából kellett kialakítani az egységeset, ráadásul jót. — Ez nem volt könnyű, de úgy érzem sikerült. Persze ehhez jó segítőkre is szükségem volt és ez sem hiányzott. Ma 4200 liter az átlagos tejtermelés a jelentős állománnyal rendelkező tehenészetünkben. Az állattenyésztés egyesülés előtti harmincmillió forintos termelési értékével szeben most nyolcvan milliónál tartunk. És jövedelmezően folytatjuk ezt a máshol sok gondot jelentő tevékenységet. A tavalyi 18 milliós üzemi nyereségből ágazatunk 14 millióval részesedett. Ennél nagyobb sikerélményre nem is vágyok. A tsz elnök Pontosan emlékszik a dátumra, 1961. augusztus 15-én kezdődött számára a munka. A Baki Államigazdaság barnokpusztai kerületében lett gyakornok Elekes Elemér. Hamar felfigyeltek az örökké nyüzsgő fiatalemberre, egy év eltelte után meg is kapta a törzsállattenyésztői kinevezést, majd hamarosan vezetője lett a gazdaság hajdani nagykapuinak üzemegységének. — Rövid idő eltelte után ismét új területre kerültem, de akkor már tartósan — mondja, hozzátéve, hogy az állami gazdaság alsórajki kerületének főállattenyésztőjévé nevezték ki. — Méghozzá több mint egy évtizeden át gyakorolhattam e szakmát, utána pedig a kehidakustányi termelőszövetkezet főmezőgazdásza lettem. — Most viszont első számú vezetője a tsz-nek. — Közel két esztendeje választottak meg elnöknek. Azóta ez a közösség a korábbinál is dinamikusabban fejlődik, mondhatnánk úgy is, hogy lendületben van az általa irányított gazdaság. — Talán szerencsém te van. Most éppen ezért, hogy többségben jó szakemberekkel dolgozhatok. Korábban, még az állami gazdaságban pedig azért, mert az átszervezések kedvező irányba tereltek. A kapott lehetőségekkel persze élni is tudott. Így aztán nem véletlenül lett az Ágnak háromszoros Kiváló Dolgozója, mint tíz főmezőgazdász kapta meg a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést, legutóbb pedig ez év novemberében a Kiváló Munkáért miniszteri elismerésben részesült. — Sikerélményből tehát nem volt hiányom, ezért sem csalódtam választott hivatásomban, s remélem, hogy mások sem az én tevéken ysé■yemben. Az egyetemi docens kitűnő minősítéssel szerzett mérnöki oklevelet Rendek László. A sikeres államvizsga után szűkebb hazájában, Bács-Kiskun megyében kapott munkalehetőséget az alkotnivágyó fiatalember. Hírneves mezőgazdasági üzemekben gyakorolhatta a szakmát, a hosszúhegyi, majd a kalocsai állami gazdaság volt a munkahelye, különböző beosztásokban itt szerzett nagyüzemi tapasztalatot. — Élete, munkája mégis más irányba terelődött. — Az agrároktatás irányába — mondja. — A termelésben négy esztendőt töltöttem, ezután fordítottam sorsomon, tanársegéd, adjunktus, majd docens lettem. Abban az intézetben, ahol mezőgazdászt neveltek belőle, a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen jutott katedrához. Jelentősebb kutatómunkát a hatvanas évek végétől fejt ki, aminek első eredményeként 1971-ben „summa cum laude”, tehát kitüntetéses minősítéssel, mezőgazdasági üzemtanból egyetemi doktori fokozatot szerzett. — Terved? — Kutató és oktató-nevelő munkámmal biztosítani kívánom az agrármérnök-képzés népgazdasági igények által meghatározott céljának mind teljesebb megvalósítását, a hatékonyabb képzés érdekében új oktatási módszerek alkalmazására és az oktatástechnológiában rejlő előnyök hasznosítására törekszem. Emellett tovább folytatom a cukorrépatermesztés területén végzett ökonómiai kutatásaimat és erre alapozva tudományos fokozat megszerzését tervezem. Két évtizede Keszthelyen végzett három szakembert kérdeztünk meg, hogy mire vitték eddigi pályafutásuk alatt. Mint kiderült, nemcsak abban egyeznek meg, hogy valamikor együtt tanultak, abban is, hogy a maguk munkaterületén hozzáértő, sikeres emberekké váltak. Nemecs Feremc- A Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja Tudni, hogy mit és azt jól A ZÁÉV Rodler József irányítása alatt álló nagykanizsai építésvezetősége jó hírt szerzett magának a szakmában. Az építőmesteri munkát végző 160 fős csapat valaha a tanácsház építésénél kezdett, azóta egy városrész hirdeti munkájukat. Ezekben a hetekben már a Potyli pataktól alig kétszáz méterre dolgoznak. Egy ilyen, több ezer lakást felépítő kollektívából nehéz a jókat kiemelni, mégis a számos szocialista brigád közül a Sneff Józsefről elnevezett, 15 tagú közösség a leghíresebb. Vízkukac és darázsfészek Egy ilyen neves brigádot óhatatlanul jól ismer már az újságíró, hiszen az utóbbi időkben nem múlt el úgy év, hogy munkájukról ne kellett volna hírt adni. Az aranykoszorús brigádjelvényt 18-szor vették át, őrzik a megyei pártbizottság jubileumi oklevelét, a városi tanács Pro Urbe kitüntetését és a vállalat Kiváló Brigádja címet is többször elnyerték. Ám az idei elismeréssel kevesen dicsekedhetnek: április 30-án a Magyar Népköztársaság Kiváló brigádja lett a Sipos János vezette kollektíva. — Sok már a dicséretből — hárítja el az utólagos gratulációt a brigádvezető. — De gondolom munkából is akad mögötte jócskán. — Mi tagadás, valóban megteszünk mindent, ami rajtunk múlik. Mert esetenként a másod-, harmadosztályú anyagból kell kihozni az elsőosztályú betonfalat. Ha túl darabos, akkor jobban kell tömöríteni, mert elég néhány „darázsfészek” és oda a hírnév. Ha pedig túl híg a beton, akkor a „vízkukacok” szaporodnak meg, s a végeredmény ugyanaz. Adnak a jóhírre Más panasz is akad. Az új bérkategória szerint a befejező munkát végzőknél a legfiatalabb kőműves is többet kap, mi ugyanis más kategóriában vagyunk — mondja Sípos János. — Pedig rajtam kívül vannak még rutinos kőművesek, hiszen Pethő József, Bagarus István velem együtt alapítótag, s a legfiatalabb brigádtagunk, Török Feri is hatodik éve velünk zsaruz. Ráadásul sokat adunk a jóhírünkre, ezért közénk csak az állhat, aki nemcsak tud dolgozni, hanem jól dolgozik. Szó, szót követ a munka becsületéről, a minőségről, majd az elégedetlenségre is visszakanyarodunk, immár csendesebben. Végülis ezt már illetékes helyen is szóvá tették, no meg Siposékat egyébként sem kell félteni. Kemény emberek, nem ijedősek. — Nem ám — erősíti Krémer Ferenc. — Kőműves létünkre a Csónakázó-tónál igazi kulikus munkát végeztünk társadalmi munkában. A Petőfi Sándor általános iskolában már nekünk való megbízatást kaptunk, többek között a vetítőállványhoz csináltunk alapot. Ahol azután kiélhettük magunkat, az Horváth Laci háza volt. Brigádtársunknál a családi házat pucoltuk be. Egy másik, balesetet szenvedett építős kollégánknál szintén kívülről tettük rendbe a házat. Mindent határidőre És közben szóba kerül a véradás, a kultúrmunka, a két kommunista műszak az újabb szakmák tanulása, így brigádnapló nélkül — éppen az idei utolsó fejezetet írja esténként a legszebb betűkre képes krónikás — mindenki beszél, kinek mi jut eszébe. Azután természetesen ismét a munkára kanyarodunk vissza. Nem nehéz, mert most éppen azon bosszankodnak, hogy a viharos szél miatt nem dolgozhat a daru. — Nem is kerül soha a belgádba — szól tréfásan az „Öreg”, azaz Török Károly. — Ilyenkor rakjuk fel a homlokzati falpaneleket, építjük be a fém nyílászárókat, s a gipszfalakkal is van mit pepecselni. Végül akárhogy számolom, nincs meg a 15 fő. Mondom is. — Nem tudok mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni, a többiek hol vannak? — Hja, igen. Négyen mindig délutáni műszakban dolgoznak, természetesen váltjuk egymást. Ők olyankor keményen betonoznak. Hallatára össze te borzongok hirtelen. Most ebédidő táján is keményen fütyül a szél, a borostásabb férfi embernek ilyenkor nem nagyon kell borotválkoznia. De mi lesz itt este, amikor már fagyni fog! — Hát nem könnyű, az biztos. De aki az építőipart választja, annak illik ezzel tisztában lennie. Végül is nem ezen van a hangsúly. Az a fontos, hogy mindenki tudja, mit, miért csinál, s azt jól végezze — zárja le a beszélgetést Sipos János. Győri Ann a WM. december 11.