Zalai Hírlap, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-16 / 165. szám
1990. JÚLIUS 16. ZALAI HÍRLAP Eltűnőben a „ va ” önálló egységek a szepetneki tsz-ben • A szepetneki termelőszövetkezetben már korábban hozzászoktak az önállósághoz az ágazatokban dolgozók, az önelszámoló rendszer ezt lehetővé tette. Az év elejétől azonban áttértek az átalányelszámolásra, ami már a vállalkozókészséget is megkívánta, emellett költségkímélő. Az eltelt hónapok azt bizonyítják, a vállalkozó dolgozók szemlélete jócskán változóban van. A faktoros, aki azelőtt műszaki hiba esetén hamarjában bevitte a műhelybe a gépét, bütyköljék meg a szerelők, most nekiáll és megjavítja. Csak végső esetben fordul a műhelybeliekhez. Ennek oka pedig az, hogy érdekeltté vált a költségek csökkentésében. A traktorok a növénytermesztési ágazathoz tartoznak, s az itt dolgozóknak nagyon fontos, hogy minél olcsóbban termeljenek, mert akkor több mehet a zsebbe. A másik átalánydíjas részlegtől, ez esetben konkrétan a műhelytől ugyanis díjazás ellenében kapják a szolgáltatást. Megfigyelhető az is, hogy ez a felállás nem tűri meg a vattaembereket, akik szinte természetesen lemorzsolódnak. A csapat ugyanis nem bírja el anyagilag és nem akarnak az emberek másnak keresni. Kezd kialakulni a gazdálkodás, a vállalkozás ezekben az egységekben. A szövetkezeti központban külön felhívták a figyelmet a gépműhelyre, ahol egyre több maszek teherautót, idegen gépkocsit javítanak. Akár falusi szerviznek is nevezhető. * A gépműhely Sormáson működik, rálátni a 7-es főútról. — Mennyi időre vállalnák egy kisteherautó javítását? Olyat, mint ami ott áll?— mutatok egy magánteherkocsira miközben Bagi László hegesztő, csoportvezető helyettestől érdeklődöm. — Attól függ, mennyi a javítanivaló. De azt hiszem két hétnél előbb nem megy. — Sok a munka? — Keressük a munkát. Javítunk más gazdaságoknak, maszekoknak, mert ki kell termelnünk azt, amit a tsz-nek befizetünk, meg a rezsi órabért. A növénytermesztőkhöz tartoznak a traktorok a munkagépekkel, s azokat szolgáltatásként látjuk el. Amit lehet, maguk megjavítanak. Azelőtt meg úgy volt, hogy akkor dolgoztunk jól, ha nem volt munkánk, vagyis ha gond nélkül mentek a gépek. A főnök azt mondta, akkor mennek rendben a dolgok, ha mi kártyázhatunk. Most meg mindent vállalunk. Nem is volna ez baj, csakhogy rozoga gépeket kell megjavítani, műszakira felkészíteni. Alig tudjuk összefoltozni némelyiket. A félredobottakból is kivesszük a használható alkatrészeket, mindenből próbálunk hasznosat készíteni. — Garanciával? ■ — Az ember felel a munkájáért. Meg aztán többségében régi szakik dolgoznak itt, értik a mesterséget. A csapat zöme tsztag, s nekünk annyi pénzt kell behozni, hogy a nem javítással foglalkozó nyolc emberé is meglegyen. Egy kicsit nehéz, de átszervezni sem könnyű éppen azért, mert tagokról van szó. Az igazság az, hogy minden erőfeszítés ellenére nem állunk túl jól a bevételekkel. Bízunk benne, hogy az aratással kicsit javul a helyzetünk, mert a kombájnok hozzánk tartoznak és nemcsak a szövetkezetben, hanem más gazdaságban is vállalunk bérmunkát. Persze, ha igénylik, mert még szövetkezeten belül is előfordulhat, hogy a növénytermesztők, ha jobb megoldást találnak, nem a mi gépeinket kérik. — Valami új tevékenységbe kellene fogni.. — Ahhoz szükség lenne beruházásra. Dehát most ki tudja megmondani, mi lesz később? Nézze csak a falut! Azok a nagy pirostetők régi gazdasági épületek. Nagy gazdák éltek erre. Szó van a földek visszaadásáról. Mire kellünk mi akkor? Mert a javításokat is javarészt házilag oldanák meg. Jó a tsz-ünk, sajnálnám. Nekem két hold földnél több semmi esete se kellene. Vasas ember vagyok, s akkor is az maradnék. Az ilyen emberekre úgy hiszem, szükség van. Talán Kanizsán találnék munkát. Várakozunk, hogy mi lesz majd... — A kereset? — Amióta vállalkozunk más a bérrendszer, több a pénz, de így sem sok. Például az én bérem 7 ezer forint. Igyekszünk minél több munkát szerezni, mert akkor jobban bízhatunk. Körülöttünk a kanizsai Cserháti szakközépiskola tanulói munkálkodnak, gyakorlati idejüket töltik. Sehol nem látni egy lazító embert, úgy tűnik, mindenkinek sietős a dolga. B.E. Szolgáltatásként műszakira készítik elő az egyik hozott teherautót. (Polgár Tamás felvétele) A silókukorica vetését kezdték meg a baki tangazdaságban. Képünkön: Fokospuszta határában tankol a vetőgép. (Polgár Tamás felvétele.) . A bányászok türelme ÚGY TŰNIK, az ellenzék és a sajtó hiába ígér türelmet a kormánynak, az élet türelmetlen. Ahol az elmúlt évtizedekben enyhülés helyett csak erősödtek a feszültségek, ott könnyen kicsordul a pohár, s hiába igaz az, hogy ez a kormány már nem az a kormány, az új ígéreteknek pedig illik legalább esélyt adni a megvalósulásra, a legkisebb szikra is lángot vethet. Ahogyan nemrégiben Márkushegyen, a bányászok között. Hogy mi volt az a szikra, azt nem is lehet pontosan tudni. De voltaképpen mindegy is. A bányászok elégedetlensége olyan sok szálból fonódik össze, hogy egyetlen konkrét részletre nem igazán érdemes szót vesztegetni. A fonal vége a hetvenes évekbe vezet, azokba az időkbe, amikor az olajsokk hatására először politikai majd gazdasági programmá formálódott a szénbányászat reneszánsza. Hihetetlen lendülettel kezdődött meg az azóta eocénprogram néven híressé-hírhedté vált dunántúli bányaépítési program, amiről azóta kiderült: AZ AKNÁK NEM SOK ÉS JÓ MINŐSÉGSZÉNRE, HANEM ILLÚZIÓKRA ÉPÜLTEK. A négy eocénbánya közül Mány és Nagyegyháza már nincs meg, a Tatabányai Szénbányák pedig a felszámolás sanyarú sorsára jutott, s ma már a hajdani nagyvállalatból csak egy szerény kisvállalat lett. Lencsehegy sem hozott szerencsét Dorognak — a Dorogi Szénbányák nemrégiben kérte felszámolását. A negyedik bánya Márkushegy, amely már nem sokkal a beindulását követően megkövetelte a maga áldozatát, s mára az Oroszlányi Szénbányákat is gazdasági bajok fenyegetik. De korántsem csak az eocénprogram mondott csődöt, befuccsolt a mecseki vállalatra alapozott liász-program is, s nem járt jól a kányási beruházással Nógrád sem. A súlyos milliárdokat felemésztő beruházásoknak, amelyek költségei széntermelés hiányában soha nem fognak megtérülni, döntő szerepük van abban, hogy MA A SZÉNBÁNYÁSZATNAK MINTEGY 41 MILLIÁRDOS ADÓSSÁGA VAN. Ilyen teherrel akkor sem lehetne gazdaságosan dolgozni, ha egyéb gondok nem nehezítenék a vállalatok életét. Csakhogy vannak egyéb gondok is. A hetvenes években hozott döntés a szénbányászat feltámadásáról ugyanis egyidejűleg azzal is járt, hogy az ágazatot nem gazdaságossági, hatékonysági szempontok vezérelték, hanem a „kell a szén” minden egyebet felülbíráló parancsa. A szakmai kötelezettségeit népgazdasági terv rögzítette, s amikor az éves tervekben a 25 millió tonna körüli követelmény megfogalmazódott, ez már azt is jelentette, hogy AZ ÁGAZATOT A MENNYISÉGI KÉNYSZER IRÁNYÍTOTTA, s ehhez meg is kapta a szükséges preferenciákat. A bányákat jószerivel „zsebből” irányították: a vállalatok a minisztériumi ágazati vezetéstől kaptak közvetlen termelési parancsokat. Ez a „kerül, amibe kerül”szemlélet szükségképpen a bányák kirablásához, a termelés és az új területek előkészítése közötti arányok felborulásához, így hallatlan pocsékoláshoz vezetett. Szükségszerű volt, hogy a néhány évig tartó termelési lendület kifulladjon, a széntermelés rendre ráfizetésessé váljon. A nyolcvanas évek elején ezért a szénbányászatról majd minden évben született kormányhatározat, amely számba vette az aktuális veszteségeket, megígérte a hosszú távú rendezést, amivel azután rendre adós maradt. ELEINTE AZÉRT, mert amíg a népgazdasági terv rögzítette a mennyiségi követelményeket, nem volt reális alapja semmiféle rendezésnek. Utána viszont azért nem, mert a kormányzat nem volt elég következetes. Három évvel ezelőtt kimondta ugyan végre, hogy a bányákat nem terheli ellátási felelősség, csak azt kell tehát kitermelniük, ami gazdaságosan kihozható, nem lépett elég radikálisan. Nem emelte meg az árakat, hanem mindenféle számítások alapján határköltségeket határozott meg, amelyeknek elvileg el kellett volna dönteniük, melyik akna gazdaságos. A piacon kialakult árak képesek lehettek volna szabályozni a termelést, az elméleti számítások azonban nem. Ezért a vállalatok opponáltak: ha a szénért nem kapnak annyit, amennyit az országnak elvileg ér, akkor hogyan lehet ilyen alapon bányát bezárni? Ami azt illeti nem is nagyon lehetett, leszámítva a tatabányai b£nrákat, ahol kemény harcok árán, de abba lehetett hagyni a bányászkodást, gazdaságossági okokban nem voltak nagyobb bányabezárások. A szerközeatalakon program keretében olyan üzemeket zártak be, ahol vagy elfogyott, vagy rövid idő alatt elfogyóban volt a szén. A viták azóta is folynak, a vállalatok helyzete azonban folyamatosan romlik — mára a 41 milliárdos adósság terhei mellett 3 milliárdos veszteség és 6-7 milliárdnyi sorban állás is nehezíti a vállalatok helyzetét. A PROBLÉMA megoldására A BÁNYAVÁLLALATOK SZERKEZETÁTALAKÍTÁSI PROGRAMOT DOLGOZTAK KI, amely tartalmaz bányabezárásokat is, s amely arra épül, hogy az adósságok egy részének elengedése, a szénárak rendezése nélkül nem hozható létre önfinanszírozó szénbányászat. Akkor viszont igen, mert jónéhány olyan bánya van azért Magyarországon, ahol célszerű fenntartani a széntermelést. A probléma elvileg vállalatonként is megoldható — csakhogy félő, hogy ez esetben sérülnek a gazdasági érdekek. Az országban ugyanis mintegy 2000 megawattnyi szénerőművi kapacitás van, amit botorság volna importszénre alapozni. Ebben ma már tökéletesen egyetértenek a szakemberek — a Gazdasági Kabinet egyik legutóbbi ülésén éppen ilyen szellemben határoztak a bányászat helyzetének rendezéséről. Más kérdés, hogy erről a bányászok nem tudtak, mert nem kaptak elegendő információt , vagy ha kaptak is, jónak látták az elmúlt években hallott sokadik kormányígéret betartására sztájkkal is figyelmeztetni. Mindez azonban csak a gazdasági háttér, amire egyéb összefüggések is rárakódtak. A már említett hetvenes években ugyanis NEMCSAK A BÁNYÁSZAT NIMBUSZA NŐTT MEG, HANEM A BÁNYÁSZOKÉ IS. A nehéz fizikai munka, s telenként a hétvégeken is folyó termelés, a bányák súlyosbodó helyzete miatti időnkénti szénhiány következtében a bányász az első helyen szerepelt a szakmák rangsorában. Hős bányászok—csak így emlegettük őket. Ez a hősi nimbusz azonban fokozatosan szétfoszlott, s az a körülmény, hogy a társadalom értékítéletében a sok és nehéz munka helyett a hatékony munka veszi át a vezető szerepet, fokozatosan átalakítja a szakmák rangsorát. Szűkíteni a kiváltságokat, csökkenteni a kiemeltséget, hátrébb szorulni a rangsorban — olyan élmény ez, amit legalábbis Európában sokan átéltek, s amit most és a közeljövőben a bányászoknak kell átélniük. Ezzel a helyzettel persze nem lehet igazán eredményesen sztrájkkal harcolni , hiszen ennek nem a vállalatok vezetői és nem is a mindenkori kormány az oka, hanem A GAZDASÁGBAN VÉGBEMENŐ SZERKEZETVÁLTÁS, AZAZ MAGA AZ ÉLET, ami nem hallgat sztrájkokra. Az azonban aligha csodálható, ha a növekvő fenyegetettségérzés az érdekképviselet ellen fordítja az embereket,, akik reményeiket nem a hagyományos bányászszakszervezetbe helyezik, hanem az új munkástanácsokba. SOKAN VANNAK mindkét táborban, ami önmagában nem volna baj, hiszen egy munkahelyen többfajta érdekképviselet jelenléte még előnyös is lehet. De csak akkor, ha energiáikat nem az egymás elleni küzdelemben vesztegetik el, ahogyan az Márkushegyen történt. Ha ugyanis a munkástanácsok nem a vállalatvezetők ellen — ahogy tenniük kellett volna a bérekkel vagy a vezetők leváltásával kapcsolatban — vagy a kormány ellen — ahogy tehették volna a szerkezetváltási program megvalósításáért — sztrájkolnak, hanem a munkabeszüntetést a szakszervezetek elleni erőpróbának tekintik, akkor az önkéntes kormányhűséget vállaló érdekképviseletek árnyékában kit érdekel majd, hogy meddig tarta bányászok türelme? Kozma Judit Vízdíjakról a Dunántúli Regionális Vízműveknél A közműves vízellátásba bekapcsolt fogyasztók körében közismert, hogy az év eleji árintézkedések következményeként a lakosság víz- és csatornadíjak 340—380 százalékkal emelkedtek, így a Dunántúli Regionális Vízművek által ellátott területeken — keszthelyi központtal a zalai balaton-parti településeket is érinti — a fogyasztó által fizetendő új díjtétel ivóvíz esetén 9,60 Ft/m3, a csatornadíj 7,20 Ft/m3 egységesen. Természetes reakciója volt az állampolgárnak, hogy meghökkent, hiszen éveken keresztül 2 Ft és 4 Ft között fizetett az elfogyasztott víz m3-ért és a csatornahasználatért. Az emelés indoka, hogy a költségvetés egyre kevésbé képes a díjkiegyenlítésre. A DRV ennek következményeként kényszerült intézkedésekre, amiről dr. Molnár Lászlót, a vállalat gazdasági igazgatóhelyettesét kérdeztük. — A DRV 1990-től áttér — a többi közüzemi vállalat gyakorlatához hasonlóan — a díjbeszedésre, miszerint az eddigi egyszeri postai befizetés mellett díjbeszedők keresik fel a fogyasztókat. Mi indokolta a változtatást? — Nyilván ez a bevezetőben már említett lakossági víz- és csatornadíjak emelkedésével van szoros összefüggésben. Kiszámítottuk, hogy átlagos vízfogyasztás esetén egy négytagú család vízdíja elérheti a 4 6 ezer forintot is. Itt két dolgot kellett meggondolni. Az egyik, hogy az évi egyszeri vízdíjszámla — különben decemberben —jelentős megterhelés a fogyasztónak, a másik, a vállalat folyamatos pénzügyi biztonsága. A rendelet által kijelölt 1990. évi „fordulónap" január 8. volt. Ezen időpontig leolvastuk a vízmérőket, s a fogyasztott m3 szolgált a vízdíjszámla alapjául, még a régi áron. Az idény fogyasztóknál — tehát az üdülőkörzetekben (Balaton, Velencei-tó) — ez áprilisra esett. Csak megjegyzem, hogy mindkét fogyasztói körben a leolvasást a jövőben is egyszer végezzük el. (A Somogy megyei Üzem- Izgatóság működési területén erre december hónapot jelöltük meg). Úgy láttuk célszerűnek, hogy a „régi” számlát, ami az 1990. január 8. előtti fogyasztást tartalmazza, külön kell kezelni. Ugyanakkor kibocsátottunk egy előleg számlát a múlt évi fogyasztást alapul véve, de már emelt díjtétellel. E két számlával keressük meg fogyasztóinkat július hónapban. Azért mondom, hogy keressük meg, mert a jövőben díjbeszedőket alkalmazunk, akik a vállalat alkalmazásában vannak. Olyan munkatársakat választottunk, akik a „pénz olvasásán” túl a fogyasztó segítségére lehetnek szolgáltatási panaszaik orvoslásában is. Törekvésünk, hogy ezúton előbb kapcsolatunk legyen a lakossággal. Az ellátott településeket fogyasztói körzetekre osztottuk, így többnyire ugyanazokkal a díjbeszedőkkel találkoznak majd. Munkatársainkat a feladat ellátására jogosító fényképes igazolvánnyal és pénzkezelési nyomtatványokkal szereltük fel, amit minden fogyasztó szíves figyelmébe ajánlunk. Különösen fontos ez, mert még a régi számlák élnek, amelyeknek hátoldalán az efajta vízdíjbeszedést tiltó felszólítás található. Nyilván ezt a régi számlát folyamatosan új fogja felváltani. Tehát győződjenek meg róla, hogy valóban „jó helyre" fizetnek. — Ebben az évben még hány alkalommal számíthat vízdíjfizetésre a fogyasztó? — Terveink szerint október a következő számlakiegyenlítés időpontja, ami végszámla. A Somogy megyei Üzemigazgatóság területén ez az időpont 1991. január. Az idényfogyasztóknál marad a régi gyakorlat, miszerint a postán kiküldött számlát csekken egyenlítik ki a vállalat felé. Társasházak esetében, mivel egy mérőhely került kialakításra, a lakóközösség képviselője jogosult a számla kiegyenlítésére, akár a díjbeszedő felé közvetlenül, vagy átutalással. A lakásonkénti fogyasztás megállapítása nem képezi a vállalat feladatát. Ebben a lakóközösség saját belátása szerint intézkedik. A vállalat fogyasztói körében vannak akik a korábbi évek számláit nem egyenlítették ki. Velük mit tesz a vállalat, meddig érvényesítheti követelését? — Régebbi keletű követeléseinket általában postai hivatalos megkeresés formájában érvényesítjük és öt évre visszamenően van lehetőségünk a díjhátralék követelésére. — Gyakran képezi vita tárgyát a mérőhely, a vízóraakna állapota. — Rendbentartása a fogyasztó kötelme és érdeke elsősorban, hiszen ezzel megkönnyíti a leolvasás feltételeit, nem utolsósorban annak pontosságát. — Akkor ezt az évet tekinthetjük átmenetinek? —Igen, hiszen 1991-ben az idei év tényadatait alapul véve negyedéves előlegszámlák kerülnek kibocsátásra és év végén eszközöljük a végszámlát. Az idényfogyasztóknál is változtatni szeretnénk, ahol szintén egy előlegszámlával indulnánk tavasszal, majd a szezon végén a vízmérő leolvasása után adnánk a végszámlát. Programunk része, hogy velük is a személyes kapcsolat megteremtőd- jön. 3 |