Zalai Hírlap, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-16 / 165. szám

1990. JÚLIUS 16. ZALAI HÍRLAP Eltűnőben a „ va ” önálló egységek a szepetneki tsz-ben •­­ A szepetneki termelőszövetke­zetben már korábban hozzászok­tak az önállósághoz az ágazatok­ban dolgozók, az önelszámoló rendszer ezt lehetővé tette. Az év elejétől azonban áttértek az áta­lányelszámolásra, ami már a vál­lalkozókészséget is megkívánta, emellett költségkímélő. Az eltelt hónapok azt bizonyítják, a vállal­kozó dolgozók szemlélete jócskán változóban van. A faktoros, aki azelőtt műszaki hiba esetén hamarjában bevitte a műhelybe a gépét, bütyköljék meg a szerelők, most nekiáll és megjavítja. Csak végső esetben fordul a műhelybe­liekhez. Ennek oka pedig az, hogy érdekeltté vált a költségek csök­kentésében. A traktorok a növény­­­termesztési ágazathoz tartoznak, s az itt dolgozóknak nagyon fon­tos, hogy minél olcsóbban termel­jenek, mert akkor több mehet a zsebbe. A másik átalánydíjas részlegtől, ez esetben konkrétan a műhelytől ugyanis díjazás elle­nében kapják a szolgáltatást. Megfigyelhető az is, hogy ez a felállás nem tűri meg a vattaem­bereket, akik szinte természete­sen lemorzsolódnak. A csapat ugyanis nem bírja el anyagilag és nem akarnak az emberek másnak keresni. Kezd kialakulni a gazdál­kodás, a vállalkozás ezekben az egységekben. A szövetkezeti köz­pontban külön felhívták a figyel­met a gépműhelyre, ahol egyre több maszek teherautót, idegen gépkocsit javítanak. Akár falusi szerviznek is nevezhető. * A gépműhely Sormáson műkö­dik, rálátni a 7-es főútról. — Mennyi időre vállalnák egy kisteherautó javítását? Olyat, mint ami ott áll?— mutatok egy magán­teherkocsira miközben Bagi László hegesztő, csoportvezető helyettes­től érdeklődöm. — Attól függ, mennyi a javíta­nivaló. De azt hiszem két hétnél előbb nem megy. — Sok a munka? — Keressük a munkát. Javí­tunk más gazdaságoknak, masze­koknak, mert ki kell termelnünk azt, amit a tsz-nek befizetünk, meg a rezsi órabért. A növénytermesz­tőkhöz tartoznak a traktorok a munkagépekkel, s azokat szolgál­tatásként látjuk el. Amit lehet, maguk megjavítanak. Azelőtt meg úgy volt, hogy akkor dolgoztunk jól, ha nem volt munkánk, vagyis ha gond nélkül mentek a gépek. A főnök azt mondta, akkor mennek rendben a dolgok, ha mi kártyáz­hatunk. Most meg mindent válla­lunk. Nem is volna ez baj, csak­hogy rozoga gépeket kell megja­vítani, műszakira felkészíteni. Alig tudjuk összefoltozni némelyiket. A félredobottakból is kivesszük a használható alkatrészeket, min­denből próbálunk hasznosat készíteni. — Garanciával? ■ — Az ember felel a munkájá­ért. Meg aztán többségében régi szakik dolgoznak itt, értik a mesterséget. A csapat zöme tsz­­tag, s nekünk annyi pénzt kell behozni, hogy a nem javítással foglalkozó nyolc emberé is meg­legyen. Egy kicsit nehéz, de átszer­­vezni sem könnyű éppen azért, mert tagokról van szó. Az igazság az, hogy minden erőfeszítés elle­nére nem állunk túl jól a bevéte­lekkel. Bízunk benne, hogy az aratással kicsit javul a helyzetünk, mert a kombájnok hozzánk tartoz­nak és nemcsak a szövetkezetben, hanem más gazdaságban is vál­lalunk bérmunkát. Persze, ha igénylik, mert még szövetkezeten belül is előfordulhat, hogy a növénytermesztők, ha jobb megol­dást találnak, nem a mi gépein­ket kérik. — Valami új tevékenységbe kellene fogni.. — Ahhoz szükség lenne beru­házásra. Dehát most ki tudja megmondani, mi lesz később? Nézze csak a falut! Azok a nagy pirostetők régi gazdasági épüle­tek. Nagy gazdák éltek erre. Szó van a földek visszaadásáról. Mire kellünk mi akkor? Mert a javítá­sokat is javarészt házilag oldanák meg. Jó a tsz-ünk, sajnálnám. Nekem két hold földnél több semmi esete se kellene. Vasas ember vagyok, s akkor is az ma­radnék. Az ilyen emberekre úgy hiszem, szükség van. Talán Kani­zsán találnék munkát. Várako­zunk, hogy mi lesz majd... — A kereset? — Amióta vállalkozunk más a bérrendszer, több a pénz, de így sem sok. Például az én bérem 7 ezer forint. Igyekszünk minél több munkát szerezni, mert akkor jobban bízhatunk. Körülöttünk a kanizsai Cser­háti szakközépiskola tanulói munkálkodnak, gyakorlati idejü­ket töltik. Sehol nem látni egy lazító embert, úgy tűnik, minden­kinek sietős a dolga. B.E. Szolgáltatásként műszakira készítik elő az egyik hozott teherautót. (Polgár Tamás felvétele) A silókukorica vetését kezdték meg a baki tangazdaságban. Képünkön: Fokospuszta határában tankol a vetőgép. (Polgár Tamás felvétele.) . A bányászok türelme ÚGY TŰNIK, az ellenzék és a sajtó hiába ígér türelmet a kormánynak, az élet türelmetlen. Ahol az elmúlt évtizedekben enyhülés helyett csak erősödtek a feszültségek, ott könnyen kicsordul a pohár, s hiába igaz az, hogy ez a kormány már nem az a kormány, az új ígéreteknek pedig illik legalább esélyt adni a megvalósulásra, a legki­sebb szikra is lángot vethet. Ahogyan nemrégi­ben Márkushegyen, a bányászok között. Hogy mi volt az a szikra, azt nem is lehet pontosan tudni. De voltaképpen mindegy is. A bányászok elégedetlensége olyan sok szálból fonódik össze, hogy egyetlen konkrét részletre nem igazán érdemes szót vesztegetni. A fonal vége a hetvenes évekbe vezet, azokba az időkbe, amikor az olaj­sokk hatására először politikai majd gazdasági programmá formálódott a szénbányászat reneszánsza. Hihetetlen lendü­lettel kezdődött meg az azóta eocénprogram néven híressé-hírhedté vált dunántúli bányaé­pítési program, amiről azóta kiderült: AZ AKNÁK NEM SOK ÉS JÓ MINŐSÉGSZÉNRE, HANEM ILLÚZIÓKRA ÉPÜLTEK. A négy eocénbánya közül Mány és Nagyegyháza már nincs meg, a Tatabányai Szénbányák pedig a felszámolás sanyarú sorsára jutott, s ma már a hajdani nagyvállalatból csak egy szerény kisvállalat lett. Lencsehegy sem hozott szerencsét Dorognak — a Dorogi Szénbányák nemrégiben kérte felszá­molását. A negyedik bánya Márkushegy, amely már nem sokkal a beindulását követően megkö­vetelte a maga áldozatát, s mára az Oroszlányi Szénbányákat is gazdasági bajok fenyegetik. De korántsem csak az eocénprogram mon­dott csődöt, befuccsolt a mecseki vállalatra alapozott liász-program is, s nem járt jól a kányási beruházással Nógrád sem. A súlyos milliárdo­­kat felemésztő beruházásoknak, amelyek költ­ségei széntermelés hiányában soha nem fognak megtérülni, döntő szerepük van abban, hogy MA A SZÉNBÁNYÁSZATNAK MINTEGY 41 MILLIÁRDOS ADÓSSÁGA VAN. Ilyen teherrel akkor sem lehetne gazdaságosan dolgozni, ha egyéb gondok nem nehezítenék a vállalatok életét. Csakhogy vannak egyéb gondok is. A hetvenes években hozott döntés a szénbányászat feltá­madásáról ugyanis egyidejűleg azzal is járt, hogy az ágazatot nem gazdaságossági, hatékonysági szempontok vezérelték, hanem a „kell a szén” minden egyebet felülbíráló parancsa. A szakmai kötelezettségeit népgazdasági terv rögzítette, s amikor az éves tervekben a 25 millió tonna körüli követelmény megfogalmazódott, ez már azt is jelentette, hogy AZ ÁGAZATOT A MENNYI­SÉGI KÉNYSZER IRÁNYÍTOTTA, s ehhez meg is kapta a szükséges preferenciákat. A bányákat jószerivel „zsebből” irányították: a vállalatok a minisztériumi­ ágazati vezetéstől kaptak közvetlen termelési parancsokat. Ez a „kerül, amibe kerül”­szemlélet szükségkép­pen a bányák kirablásához, a termelés és az új területek előkészítése közötti arányok felborulásá­hoz, így hallatlan pocsékoláshoz vezetett. Szükség­szerű volt, hogy a néhány évig tartó termelési lendület kifulladjon, a széntermelés rendre ráfize­tésessé váljon. A nyolcvanas évek elején ezért a szénbányászatról majd minden évben született kormányhatározat, amely számba vette az aktuá­lis veszteségeket, megígérte a hosszú távú rende­­zést, amivel azután rendre adós maradt. ELEINTE AZÉRT, mert amíg a népgazdasági terv rögzítette a mennyiségi követelményeket, nem volt reális alapja semmiféle rendezésnek. Utána viszont azért nem, mert a kormányzat nem volt elég kö­vetkezetes. Három évvel ezelőtt kimondta ugyan végre, hogy a bányákat nem terheli ellátási felelős­­ség, csak azt­ kell tehát kitermelniük, ami gazda­ságosan kihozható, nem lépett elég radikálisan. Nem emelte meg az árakat, hanem mindenféle számítások alapján határköltségeket határozott meg, amelyeknek elvileg el kellett volna dönteniük, melyik akna gazdaságos. A piacon kialakult árak képesek lehettek volna szabályozni a termelést, az elméleti számítások azonban nem. Ezért a vállala­tok opponáltak: ha a szénért nem kapnak annyit, amennyit az országnak elvileg ér, akkor hogyan lehet ilyen alapon bányát bezárni? Ami azt illeti nem is nagyon lehetett, leszámítva a tatabányai b£nr­ákat, ahol kemény harcok árán, de abba lehetett hagyni a bányászkodást, gazda­ságossági okokban nem voltak nagyobb bányabe­zárások. A szerközeatalakon program keretében olyan üzemeket zártak be, ahol vagy elfogyott, vagy rövid idő alatt elfogyóban volt a szén. A viták azóta is folynak, a vállalatok helyzete azonban folyama­tosan romlik — mára a 41 milliárdos adósság ter­hei mellett 3 milliárdos veszteség és 6-7 milliárdnyi sorban állás is nehezíti a vállalatok helyzetét. A PROBLÉMA megoldására A BÁNYAVÁLLALA­TOK SZERKEZETÁTALAKÍTÁSI PROGRAMOT DOLGOZTAK KI, amely tartalmaz bányabezáráso­kat is, s amely arra épül, hogy az adósságok egy részének elengedése, a szénárak rendezése nélkül nem hozható létre önfinanszírozó szénbányászat. Akkor viszont igen, mert jónéhány olyan bánya van azért Magyarországon, ahol célszerű fenntartani a széntermelést. A probléma elvileg vállalatonként is megoldható — csakhogy félő, hogy ez esetben sé­rülnek a gazdasági érdekek. Az országban ugyanis mintegy 2000 megawattnyi szénerőművi kapaci­tás van, amit botorság volna importszénre alapoz­ni. Ebben ma már tökéletesen egyetértenek a szakemberek — a Gazdasági Kabinet egyik legu­tóbbi ülésén éppen ilyen szellemben határoztak a bányászat helyzetének rendezéséről. Más kérdés, hogy erről a bányászok nem tud­tak, mert nem kaptak elegendő információt ,­ vagy ha kaptak is, jónak látták az elmúlt években hal­lott sokadik kormányígéret betartására sztájkkal is figyelmeztetni. Mindez azonban csak a gazdasági háttér, amire egyéb összefüggések is rárakódtak. A már említett hetvenes években ugyanis NEMCSAK A BÁNYÁ­SZAT NIMBUSZA NŐTT MEG, HANEM A BÁNYÁ­SZOKÉ IS. A nehéz fizikai munka, s telenként a hétvégeken is folyó termelés, a bányák súlyosbodó helyzete miatti időnkénti szénhiány következtében a bányász az első helyen szerepelt a szakmák rangsorában. Hős bányászok—csak így emlegettük őket. Ez a hősi nimbusz azonban fokozatosan szétfoszlott, s az a körülmény, hogy a társadalom értékítéletében a sok és nehéz munka helyett a hatékony munka veszi át a vezető szerepet, fokozatosan átalakítja a szakmák rangsorát. Szűkíteni a kiváltságokat, csökkenteni a kiemeltséget, hátrébb szorulni a rangsorban — olyan élmény ez, amit legalábbis Európában sokan átéltek, s amit most és a közeljövőben a bányászoknak kell átélniük. Ezzel a helyzettel persze nem lehet igazán eredményesen sztrájkkal harcolni , hiszen ennek nem a vállalatok vezetői és nem is a mindenkori kormány az oka, hanem A GAZDA­SÁGBAN VÉGBEMENŐ SZERKEZETVÁLTÁS, AZAZ MAGA AZ ÉLET, ami nem hallgat sztráj­kokra. Az azonban aligha csodálható, ha a növekvő fenyegetettségérzés az érdekképviselet ellen fordítja az embereket,, akik reményeiket nem a hagyományos bányászszakszervezetbe helye­zik, hanem az új munkástanácsokba. SOKAN VANNAK mindkét táborban, ami önmagában nem volna baj, hiszen egy munka­helyen többfajta érdekképviselet jelenléte még előnyös is lehet. De csak akkor, ha energiáikat nem az egymás elleni küzdelemben vesztegetik el, ahogyan az Márkushegyen történt. Ha ugyan­is a munkástanácsok nem a vállalatvezetők ellen — ahogy tenniük kellett volna a bérekkel vagy a vezetők leváltásával kapcsolatban — vagy a kormány ellen — ahogy tehették volna a szer­kezetváltási program megvalósításáért — sztrájkolnak, hanem a munkabeszüntetést a szakszervezetek elleni erőpróbának tekintik, akkor az önkéntes kormányhűséget vállaló érdekképviseletek árnyékában kit érdekel majd, hogy meddig tart­­a bányászok türelme? Kozma Judit Vízdíjakról a Dunántúli Regionális Vízműveknél A közműves vízellátásba be­kapcsolt fogyasztók körében köz­ismert, hogy az év eleji árintéz­kedések következményeként a lakosság víz- és csatornadíjak 340—380 százalékkal emelked­tek, így a Dunántúli Regionális Vízművek által ellátott területe­ken — keszthelyi központtal a zalai balaton-parti településeket is érinti — a fogyasztó által fize­tendő új díjtétel ivóvíz esetén 9,60 Ft/m3, a csatornadíj 7,20 Ft/m3 egységesen. Természetes reakció­ja volt az állampolgárnak, hogy meghökkent, hiszen éveken ke­resztül 2 Ft és 4 Ft között fizetett az elfogyasztott víz m3-ért és a csatornahasználatért. Az emelés indoka, hogy a költségvetés egyre kevésbé képes a díjkiegyenlítésre. A DRV ennek következményeként kényszerült intézkedésekre, ami­ről dr. Molnár Lászlót, a vállalat gazdasági igazgatóhelyettesét kérdeztük. — A DRV 1990-től áttér — a többi közüzemi vállalat gyakor­latához hasonlóan — a díjbesze­désre, miszerint az eddigi egy­szeri postai befizetés mellett díjbeszedők keresik fel a fo­gyasztókat. Mi indokolta a változtatást? — Nyilván ez a bevezetőben már említett lakossági víz- és csator­nadíjak emelkedésével van szoros összefüggésben. Kiszámítottuk, hogy átlagos vízfogyasztás esetén egy négytagú család vízdíja elér­heti a 4­ 6 ezer forintot is. Itt két dolgot kellett meggondolni. Az egyik, hogy az évi egyszeri vízdíj­számla — különben decemberben —jelentős megterhelés a fogyasz­tónak, a másik, a vállalat folya­matos pénzügyi biztonsága. A rendelet által kijelölt 1990. évi „forduló­nap" január 8. volt. Ezen időpontig leolvastuk a vízmérő­ket, s a fogyasztott m3 szolgált a vízdíj­számla alapjául, még a régi áron. Az idény fogyasztóknál — tehát az üdülőkörzetekben (Bala­ton, Velencei-tó) — ez áprilisra esett. Csak megjegyzem, hogy mindkét fogyasztói körben a leol­vasást a jövőben is egyszer végez­zük el. (A Somogy megyei Üzem- Izgatóság működési területén erre december hónapot jelöltük meg). Úgy láttuk célszerűnek, hogy a „régi” számlát, ami az 1990. janu­ár 8. előtti fogyasztást tartalmaz­za, külön kell kezelni. Ugyanak­kor kibocsátottunk egy előleg számlát a múlt évi fogyasztást alapul véve, de már emelt díjtétel­lel. E két számlával keressük meg fogyasztóinkat július hónapban. Azért mondom, hogy keressük meg, mert a jövőben díjbeszedő­ket alkalmazunk, akik a vállalat alkalmazásában vannak. Olyan munkatársakat választottunk, akik a „pénz olvasásán” túl a fogyasztó segítségére lehetnek szolgáltatási panaszaik orvoslásá­ban is. Törekvésünk, hogy ezúton előbb kapcsolatunk legyen a lakossággal. Az ellátott telepü­léseket fogyasztói körzetekre osz­tottuk, így többnyire ugyanazok­kal a díjbeszedőkkel találkoznak majd. Munkatársainkat a feladat ellátására jogosító fényképes igazolvánnyal és pénzkezelési nyomtatványokkal szereltük fel, amit minden fogyasztó szíves fi­­­gyelmébe ajánlunk. Különösen fontos ez, mert még a régi szám­lák élnek, amelyeknek hátoldalán az efajta vízdíjbeszedést tiltó fel­szólítás található. Nyilván ezt a régi számlát folyamatosan új fog­ja felváltani. Tehát győződjenek meg róla, hogy valóban „jó helyre" fizetnek. — Ebben az évben még hány alkalommal számíthat vízdíj­fizetésre a fogyasztó? — Terveink szerint október a következő számlakiegyenlítés időpontja, ami végszámla. A Somogy megyei Üzemigazgatóság területén ez az időpont 1991. január. Az idényfogyasztóknál marad a régi gyakorlat, miszerint a postán kiküldött számlát csek­ken egyenlítik ki a vállalat felé. Társasházak esetében, mivel egy mérőhely került kialakításra, a lakóközösség képviselője jogosult a számla kiegyenlítésére, akár a díjbeszedő felé közvetlenül, vagy átutalással. A lakásonkénti fo­gyasztás megállapítása nem képe­zi a vállalat feladatát. Ebben a lakóközösség saját belátása sze­rint intézkedik.­­ A vállalat fogyasztói köré­ben vannak akik a korábbi évek számláit nem egyenlítették ki. Velük mit tesz a vállalat, meddig érvényesítheti követelését? — Régebbi keletű követelése­inket általában postai hivatalos megkeresés formájában érvénye­sítjük és öt évre visszamenően van lehetőségünk a díjhátralék köve­telésére. — Gyakran képezi vita tár­gyát a mérőhely, a vízóraakna állapota. — Rendbentartása a fogyasztó kötelme és érdeke elsősorban, hiszen ezzel megkönnyíti a leolva­sás feltételeit, nem utolsósorban annak pontosságát. — Akkor ezt az évet tekint­hetjük átmenetinek? —Igen, hiszen 1991-ben az idei év tényadatait alapul véve negyed­éves előlegszámlák kerülnek kibo­csátásra és év végén eszközöljük a végszámlát. Az idényfogyasztók­­nál is változtatni szeretnénk, ahol szintén egy előlegszámlával indul­nánk tavasszal, majd a szezon végén a vízmérő leolvasása után adnánk a végszámlát. Progra­munk része, hogy velük is a sze­mélyes kapcsolat megteremtőd-­ jön. 3 |

Next