Zalamegye, 1882. július-december (1. évfolyam, 1-27. szám)

1882-12-03 / 23. szám

I. évfolyam. Előfizetési dij: Félévre 2 ft., Negyedévre 1 ft. (­­Hirdetmények:­­5 hasábos petitsor egyszer­­.) kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petítsora 12 kr. TÁRS­AD­ALMI, KÖZMŰVELŐDÉSI és GAZDÁSZATI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Zala-Egerszeg, 1882. november 95.2. 20. szám. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kililti­nk vissza. ) Magyarország kereskedelme keleten. Az időt, melyben élünk, ép oly kevéssé va­gyunk képesek helyesen megítélni és felfogni, mint kortársainkat, kik a korszakot alkotják. Századunkra mindent inkább lehetne mondani, mint azt, hogy a haladás és fejlődés tekinteté­ben a megállapodottság jellegével bír, ellenkező­leg az átalakulás korszakát éljük, telve a haladás magasztos eszméivel a tökély elérésére. Népek és nemzetek szálnak versenyre és küzdenek ezen cél mielőbbi kivívására. Lángeszű férfiakat szült a század, kik látnoki szemmel már eleve a jö­vőbe néztek. Nekünk Magyarországnak is bősé­gesen kijutott belőle. Igaz, hogy a lángész mű­ködését saját kortársai nem méltányolják ér­deme szerint, mert nem képesek őt felfogni tel­jes mértékben. De nem is ismerik fel, vagy csak nagy, ritkán az igazi genie működését társai, míg körükben tartózkodik. Mily kevesen követték a megváltót, mily sokan voltak ellenségei, s mily véghetetlen volt a közömbösöknek száma. A va­lódi genie létezését arról ismerjük meg, hogy a nemzet, melynek kebelében működött­, nagy esz­mékkel vajúdik, mely társadalmi forrongást vagy forradalmat szül. A forradalom egy új korszak virradását jelzi, de vájjon az alkony, vagy a hajnal virradása-e, ezt csak a következmények mutatják. A mi forradalmunk után sokan voltak, akik az alkony virradását látták, bár a félre­ismert gém­ek azt zengték, hogy hajnal derengése. Mi is abban a meggyőződésben vagyunk, hogy egüikre a hajnal hasadt. Minden téren uj esz­mék támadtak s a haladás szárnyai ragadtak tovább előre.­­Mi ezúttal csupán egyetlen pontot kívánunk a sok közül érinteni, mely nemzetünk nagy szel­lemeit foglalkoztatja most is, s ahhoz akarjuk a magunk észrevételeit fűzni. A magyar kereske­delem jövőjéről akarunk röviden szólni. Hosszú ideig Mag­yarországon azt mondták, hogy csakis földmivelő ország. A villany és gőz azonban közel hozták egymáshoz a legtávolabb eső országokat és nemzeteket, s a fenti tétel egész teljességében meg lett hazudtolva. Nem vagyunk, nem szabad lennünk tisztán földmivelő nép, ha­nem a kereskedelem és ipar terén is kell dol­goznunk s minél nagyobb munkásságot kifejteni, különben a kifejlődött nagy nemzeti verseny és küzdelemben elveszünk, alámerülünk. Nem mon­dunk ezzel újságot, de nem is szándékunk az újság ingerével hatni, kik Ama nagy és halhatatlan szellemek között, Magyarország újjáalakításának eszméjével voltak elfoglalva — első helyen áll Széchenyi István. Mint az igazi lángész, kiben isteni szikra honol, látta ő már félszázaddal ezelőtt a m­ai és a jövő szükségletet. Ő volt az első, ki nyíltan kimondá, hogy hazánk nem lehet pusztán föld­mivelő ország, hogy legyünk kereskedők, legyünk iparosok. Mint a bányász behatolt a dolgok mé­lyére s látnoki szemével felismerte az igazi utat, melyen haladni kell. Dacára az akkori viszonyok rendkívül mostohaságának, dacára, hogy a haza legjobbjai akkor már kétségbe estek a haza jövő sorsa felett, mindazáltal kiadta a jelszót, mely mindent magába foglalt. — Magyarország nem volt, hanem lesz­ igen, az a Magyarország, mely földmivelés­nél egyebet nem ismert nem tudott, az volt, de helyébe jött egy új magyar nemzedék új erő­vel, új eszmékkel, teremtett újabb, biztosabb jö­vedelmi forrásokat, s gyarapodik erőben, szellem­ben és tőkében. Széchenyi épen a nagy embe­rek között is ama ritkaságok közé tartozik, ki nem lépett fel egyoldalú reformátori eszmékkel, nagy szelleméhez méltó ritka avatottsággal volt képes az ideális részt az anyagival egybevetni. Ő egy anyagi jólét emelése mellett az erkölcsöt soha sem tévesztette szem előtt, s midőn kimondta, hogy törekedjünk gyermekeinkből jó és hazafias kereskedőket nevelni, egyúttal nem mulasztotta el az irányt is megadni. De miként minden geniet, őt sem értették meg kortársai, csak mi, az újabb nemzedék, látjuk át, mennyi arany igazság rej­lik minden szavában; mi vagyunk csak képesek őt egész teljében méltányolni, mert látjuk, hogy ő egész kora helyett dolgozott és gondolkodott, s mig kortársai legnagyobb részének gondolatai lassankint elem­észtek a semmiségbe, az ő gon­dolatai kiapadhatlan kútforrás, melyhez Magyar­országon örökön örökké nagy gyakorlati haszon­nal fognak járulni. Kelet népe vagyunk, mondá a legnagyobb magyar, nem azért — mert onnan származunk, hanem mert összes vitális érdekeink kelet felé utalnak bennünket, hogy megszerezve a nyugat­nak műveltségét — céljainkra hódítsuk meg a keletet, nem karddal kezünkben, hanem a ke­reskedelem és ipar, a haladás és műveltség nemes fegyvereivel, melyek biztosabban működnek minden acélnál. Látjuk, hogy csakis azon népek és nemze­tek képesek döntő befolyást gyakorolni, melyek a kereskedelem és ipar terén tettek nagyobbszerű hatást. Európa keze Ázsia és Afrika szívébe ha­tolt, semmi mással, mint előrehaladt kereskedel­me és ipara által. Anglia és Franciaország hódí­tották meg a maguk számára e­zért, mi nem csekély befolyással bírt e két ország anyagi és szellemi emelkedésére. Nálunk is megindult ez irányban a mozga­lom. Iskolákat alapítottak a kereskedelem és ipar tanítására, gyárakat emeltek és társulatokat szer­veztek országszerte, lázas gyorsasággal épültek közlekedési utak, melyek mind együttvéve arra céloznak, hogy Magyarország anyagi jólétét emel­jék és gyarapítsák. A verseny a szomszéd nyu­gati államokkal, hol a kereskedelem és ipar már akkor virágzott, midőn még nálunk híre sem volt, nagyon nehéz, de annál nemesebb. Megküzdöt­tünk és megkü­zdü­nk velük, s nem egy téren diadallal álljuk meg a sarat. És újra előves­szü­k Széchenyi megdönthet­len arany mondatát, kelet felé irányozzuk te­kintetünket, kelet felé törekedjünk, és ott hódít­sunk tért. Tanuljunk a nyugattól és terjes­szü­k azt keleten. A VÉRES KEZEK. — Beszélyke. — írta Fiolán­y­i Tivadar. Olyan régen történt, hogy én­ már csak édes­apám emlékező tehetségével érek el odáig. Még arra is hívebben emlékszem, hogy akkor aranyrojtos nyakravalót, atillát és sarkanytyús csizmát viseltem. Pedig alig szívtam a levegőt harmadfél lábnál magasabb rétegből. Az is épen akkor tájban történt velem, (sohasem feledem el,) hogy egy lovas zsandár bácsi az utcán bizonyosan azért,mivel nagyon kedves kis alaknak talált — lovagkorbácsával emberül végig vágott rajtam e ke­netteljes szavak kíséretében: .. Te ma­gya­r kutya'"­ . . . Mintha csak most hallanám e rokonszenves meg­szól­ítást. — De hogy a derék zsandár bácsi ezt nem vitte el szárazon, arra is híven emlékszem. -Szegény, tudta is ő, hogy a szolgabiró fiát tisztelte meg ily módon bennem! Istenem! és mégis mily kellemesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor azt mondják m­ég a m­akkfán is Bach huszár termett Magyarországban . . „Boldog voltam én akkor, Oh, gyönyörű gyermekkor!" No de miután részemről a subjectivitásnak semmi köze az itt elmondani szándékolt eseményhez: nem is a akarok hálátlan lenni a t. e. olvasóval szemben, aki arra kényelmetlenségre vállalkozik, hogy beszélykémet áttekintse; s így nem fárasztom becses türelmét igény­telenségem legigénytelenebb múltjának felidézésével. Tehát még akkor történt. B­ megye egyik jelentéktelen városkáját lázas izga­lomba keverte egy titokzatos rémhír. Egy forró júliusi nap kora reggelén már szájról­szájra lehetett hallani: Szentiványinét az éjjel megölték... — Sőt még a kis Karolinát is! tévé hozzá a hír lavinája. — Uram és én Istenem, ki tehette azt! Oh, oh, hogy üdvössége ne legyen annak az Istentől elrugaszko­dott akasztófavirágnak! . . . Oah! — tán nagyot is mond­tam, sopánkodik Sári, a mi veterán cselédünk. Jól emlékszem, erre ébredtem föl én is, meg arra, hogy a folyosónkon hat pandúrt épen akkor látott el utasításokkal szegény atyám, m­eg a csendbiztos, a fél­kezű­ de dupla erélyű Keményffy bácsi. Elmondták nekik, hogy ha Fegy­verneken nem találnak semmit, akkor izibe nyomuljanak a Hajnalka felé, amely afféle erdőirtás volt akkor, mindig szűkebb és szűkebb gyű­rűt vonjanak a Hajnalka közepe felé. Ott kell lennie! A pandúrok elmentek. Keményffy csendbiztos há­rom lovas csendőrrel szintén távozott a m­agyarádi erdő irányában. Ugy délfelé vissza is tértek, mert útközben értésük­re esett, hogy a­kit keresnek, azt az éjjel Szent-Györ­gyön látták a korcsmában. Ott épen egy sereg arató borozgatott, azoknak egykedvűen beszélte el, hogy ide meg oda való, most­­ on van szolgálatban, de egyhamar nem mer visszamenni, mert valami elveszett, s szigorú gazdája őt nagyon megbüntetné. Mikor az orvos-rendőri vizsgálatra kiküldött ható­sági közegek a gyilkosság helyére mentek, nagy rimán­kodásomra szegény jó atyám nem tagadta meg gyermeki kíváncsiságomtól azt a szerencsét, hogy én is ott kotnye­leskedhessen­. Persze,­ amint megláttam a meggyilkolt Szentiványiné rémítően eltorzult vonásait: éles sikoltással iramodta­m vissza a merre jöttem. — Még most is bánom, hogy oda mentem. Özvegy Szentiványi Kálmánné háza a legelőkelőb­bek egyike volt 1. városkában: az odavaló haute volée gyakran mulatott együtt a gazdag szépasszony termeiben, akit az udvarlók egész serege rajongott körü­l. Ezért az eseménynek egy kis kalandos hamva is volt. Férjét még 1849-ben vesztette el. Szentiványi Kál­mán a legrettegettebb guerilla-kapitányok egyike volt a szabadságharc ideje alatt. Saját költségén szervezett egy portyázó lovascsapatot, és nagyon sok nyugtalanságot oko­zott az ellenséges hadaknak. E miatt kötél általi halálra ítélték, s ezt rajta az Újépületben végre is hajtották 1849 őszén. Az özvegy és egyetlen kis leánya szép vagyont örököltek, melynek (úgy mondta Fama asszonyság) je­lentékeny része vándorolt ki évenkint a­z emigránsok rendelkezésére. Ezért az eseménynek egy kis politikai hamva is volt.­­ E nem épen indokolatlan gyaluokokat csak tetőzte az a furcsa körülmény, hogy a meggyilkoltnak semmi néven nevezendő értékét el nem ragadták a tettesek, hanem csináltak a szobában oly vízözöni zavart, hogy a gyilkos elmeállapota felől igazán alapos aggodalmak merül­hettek fel. Ami könnyen eldönthető volt, az mind a szoba pa­dozatán feküdt. Az ágynemű széjjelszórva, egy selyem paplan meg pláne az ablakra dobva, a ruhaneiflír szerte­szét szórva-dobva, a földig érő drága velencei tükör ös­­szetörve, s ami legnevezetesebb, a tizenegy éves kis Ka­rolina hullája a kályha mögé erőszakkal formaliter le­gyöm­öszölve találtatott. Teste szörnyű módon össze volt marcangolva, kaparva, úgy hogy a tetten hatalmas körmeiről már előre informálva volt a járási orvos. Maga a szép özvegy fekvő helyén találtatott, de nyilvánossá lett, hogy némi ellenállást fejtett ki a gyil­kossal szemben, s az is, hogy álmában rohanták meg. Mind ő, mind a leánykája megfojtattak. Nyakukon irtó­zatos szorítást és mélységes körömnyomokat konstatált az orvos. (Vége köv.)

Next