Zalamegye, 1894. július-december (13. évfolyam, 26-52. szám)

1894-07-01 / 26. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. julius 1. társadalmi, közművelődési és gaud­ti hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől foga­dunk el. Kéziratokat nem kü­ldtunk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala­egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. 26. szám.­ ­ A tanév végén. raj: Bezáródtak az iskolák kapui. Mint a méh­zsong a kiszabadult ifjuság. Tiz hónapi négy fal közé való bezárás után jól esik élvezni a két havi szabadságot. Az ifjúság gondtalan­ságával kezdik élvezni a szünetet, nem törődve azzal, hogy rövid két hó múlva vége az arany szabadságnak s kezdődik újból az ismeretek gyűjtése. Még azok is, akik mögött a most be­zárt iskolai évvel végleg bezáródott az iskola, akik a pályaválasztás nehéz feladata előtt állnak, még azok is ifju könnyelműséggel kezdik az­­ előttük megnyílt szünidőt, halogatva annak az útnak a megválasztását, amelyen majd végig kell küzdeniök az életet. Korunk gyorsan él és sok ismereteket kí­ván emberétől. Hosszú az iskolában eltöltendő évek száma, de vajmi rövid ez a hosszúra nyúló időköz is arra, hogy a kor követelte halmozott tudást megszerezhetővé tegye. A szülők, akiket az élettapasztalás tanít a tudás fontosságára, akik az életnek nehéz isko­lájában tanulták megismerni, hogy a tudás hata­lom : gyermekeik iránt érzett szeretetből azon vannak, hogy mentül hamarább kerüljön ifjú és leány az iskola padjára ; mentül hamarább és mentül fogékonyabb lélekkel szívja magába az ismereteket, amelyeket tőkeként felgyüjtvén, azoknak a kamatoztatásával érje el törekvései­nek a célját. A gyermek korábban kerül ma az iskola padjára, mint még fél emberöltő előtt is és ko­rábban rázza le az iskola porát, hogy az álta­lános ismereteknek a megszerzése után speciális szakmájának a műveléséhez láthasson. Iskoláink ifjúsága megifjodott az utolsó évtizedben, akár az elemi, akár a középiskolákat, akár legfelsőbb tanintézeteinket ves­szük szemügyre. Korábban áll a fiatalság elé a pályaválasz­tás nehéz kérdése. Még gyermek az, aki a vá­lasztás előtt áll és természetes, hogy legtöbb esetben a szülő maga választja meg, mily térre­­­l viszi gyermekét. 11 Mily felelősséggel terhes feladat ! Mily gond a szülőre nézve! Egy egész emberélet sorsa fe­­­­lett kell határoznia! Oda kell állítani a fiatal, majdnem még gyermekembert valamelyik útra,­­ amelyről letérnie többé lehetetlen, amelyen küz­denie kell egy egész életen át. Boldog az, akit oly útra állítanak, amely megfelel tehetségeinek, amelyen kedvvel halad­hat, amelynek az akadályait leküzdeni van képes­sége, van ereje, van odaadása. De mit mond­junk arról, aki már későn látja be, hogy oly úton kell haladnia, amelyről leszorítják a jobbak, a képesebbek ; aki kénytelen kevés tehetséggel, kevés képességgel, kevés ambícióval, elkedvetlen­kedve végig küzdeni az életet; aki, mint a folyó, szí­k vagy túl széles mederbe szorítva, kénytelen végigfolytatni útját, habár előre tudja, hogy pályája sötét rengetegben, vagy a mindent el­nyelő tengerben fog nyomtalanul elveszni. m­a a Hány túlbecsült tehetségnek kell elpusztul­közre nézve, hány szerény képességű ifjúnak kell lemondania fényes álmairól. Mennyi tőkét veszít a társadalom, mennyi boldogtalan­ságot szenved az egyén ! Az erőknek a túlbecsülése és a kor igé­nyelte ismereteknek a sokasága okozza legin­kább e kettős bajt. Minden szülő tehetségesnek tartja gyermekét. A szülői szeretet nagyító üve­gén át a képesség felcsillanó legkisebb szikrája is világító fáklyafény tüzében ég. Gyorsan talál a szülő rejtett képességeket gyermekében. Ha megtalálta, a legmagasabbra tartja gyermekét kiszemelve s minthogy ma már nincs életfeladat, amely ne kivánná az ismeretek nagy tömegét, szívesebben szánja gyermekét a tudományos pá­lyára. Ha már tanulnia kell és tanulnia nem­csak az elméleti, hanem a gyakorlati pályára való készülés esetén is, inkább lépjen oly pá­lyára, amelyen a legmagasabb is elérhetővé válik. Innen ered a tudományos pályáknak túltömöttsége; innen ered az a művelt proletari­a­átus, amely küzd a megélhetéssel ; innen ered az ismereteket igénylő munka értékének óriási devalvációja. A csekély tehetségű, akinek tehetségéhez képest nagyobb tért szabtak ki , aki képessé­geit messze meghaladó ambícióval lép az életbe: az­ élet küzdelmeiben csakhamar belátja, hogy célt tévesztett; hogy pályáján a képességekkel jobban megáldott leszorítja a térről; hogy nem képes előre haladni. Az ilyen azután meghason­lik önmagával és a társadalommal s megbocsát­ható önhittségében nem önmagát, hanem az intézményeket okozza és elvész a meddő harc­ban, avagy törekvéseit ki nem elégítő mukával, törekvéseinek meg nem felelő hivatásban kell eltöltenie életét. Most, hogy az életbe kell a szülőknek ki­bocsátaniok gyermekeiket, most kell meggon­dolniok, mely feladatot lesznek azok képesek legférfiasabban, legteljesebben, legszeplőtlenebbül betölteni. Ne növeljék nagyra gyermekeikben a hiúságot! Ne fejles­szenek bennük meg nem levő áltehetségeket ! Ne igyekezzenek még túl­csigázni az ifjúságnak egyébként is túl vérmes reményeit ! A gyakorlati pályákat a tudományosak mellett nálunk nagyon elhanyagolják. Az ipar­nak, a kereskedésn­ek, a mezőgazdaságnak, a bányászatnak, az erdészetnek, a mű­szaki foglal­kozásnak és a haza védelmének szüksége van képzett emberekre. Ezekre a díszes feladatokra kell az új nemzedéknek vállalkoznia! Itt van a tér, amelyen áldásos tevékenységre van szük­ség ! Ezekre a pályákra kell a fiatalságnak törekednie ! Tudományos ambíciók kielégítésére van itt is alkalom , sőt van több alkalom, mint a túlterhelt humanisztikus pályákon. Ne tódul­jon az ifjúság a legmagasabbra , mert könnyen célját téveszti, ha hivatlanul tolakodik be a választottak közé. Sok fénylő csillagra van szüksége a hazá­nak ; igyekezzünk mentül többet helyezni kellő világításba, hogy egyik se homályosítsa el a másikat! Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A „Zalamegye" tárcája. Agglegénység akadályokkal. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Nem mondhatom, hogy kezdettől fogva valami kü­lönös nagy hajlandóságot éreztem volna az agglegény­séghez ; nem tartoztam azok közé a rideg, szótalan, nőkerü­lő férfiak közé, kik mintegy predesztinálva vannak az agglegénységre, mint a rossz fa a gyümölcstelenségre. Sőt mondhatom, hogy mikor egy-egy ilyen komor agglegényt megláttam, aki úgy járt, kelt az emberek között, mintha csak valami özönvizi ragadozó madár véletlenül ejtette volna le: véghetetlen szánalmat érez­tem iránta. Láttam, hogy se országa, se hazája szegénynek ! Csak járt, járt, mint a felhúzott óra. Sokszor elgondoltam magamban, hogy én édes Istenem, mi öröme lehet ilyen embernek, aki egyedül bujdokol a sír felé? Reggel fölkel. Akinek felesége, családja van, mosolygó arcok üdvözlik , már ébredésekor lesik gondolatát, hogy mivel lehetne megvidámítani reggelét. Az agglegényt a puszta egyedüllét fogadja. A szótalan, néma bútorok néznek reá hidegen. Boszantja ez a hangtalanság. Siet öltöz­ködni , elfogyasztja reggelijét valamelyik kávéházban, hol már egészen külön asztala van, mint törzsvendégnek. Reggeli után kelletlen étvág­gyal megeszi a friss reggeli lapokat, miket a pincér eléje rak , azután megy foglal­kozása után. Munkáját is élettelenül végzi , mert hát miért is él ő, miért is dolgozik ő tulajdonképpen ? Nincs annak semmi célja. Más ember legalább verejtékezése közben családjára gondol s az a gondolat, hogy egy szerető gondos nőért s az életét megvidámító apróságért dolgozik, megédesíti számára az élet legnehezebb m­un­káját is. De az agglegény előtt nincs semmi magasabb erkölcsi cél, csupán az a megszokott létfentartási ösztön, hogy el ne pusztuljon. Egész napja csupa sablon, egy minden élet nélkül való időkeret, melybe ő, mint valami gondolat nélküli autómat, beleilleszkedik. Este jókor hazamegy, hogy mielőbb megszabadul­jon az emberektől, akik örülnek, mosolyognak, lelke­sednek, célokért küzdenek. Szétnéz szobájában. Nincs ott semmi rend. Bántja minden. Nem találja ezt, nem találja azt. Szidja a takarítónőjét, aki nincs ott. Végre a mérgelődéstől kimerülten, beleveti magát az ágyba, ott még egy darabig hánykolódik a­fölötti dühében, hogy az őrült emberek hogyan tudnak annyira örülni ennek a komisz, rongy életnek ,­­ azután elalszik . . . Na hát én, aki ilyen tisztán láttam az agglegé­nyek sorsát, semmi esetre sem határozhattam volna ma­gamat önként az agglegénységre. Nem is határoztam. Sőt többet mondok : már huszonhárom éves korom­ban meg akartam nősülni. Megszerettem egy szegény, de becsületes leányt, aki két keze munkájával tartotta fönn magát és öreg édes­anyját. ü munka mindig imponált nekem. Az volt a meg­győződésem, hogy aki szereti a munkát, az nem lehet rossz ; az megtalálta az ösvényt a valódi erények felé. Mikor nagybátyámnak, aki egyúttal gyámom is volt, kijelentettem, hogy meg akarok nősülni,­­ olyan karikákká tágultak szemei, mint a Saturnus gyű­rű­je és minden részletesebb kommentár nélkül röviden tudtomra adta, hogy én kötözni való bolond vagyok. Mi jutott eszembe? Huszonhárom éves koromban nősülni. Hogy őszinte bámulatának némi súlyt adjon, azt is kijelentette, hogy ha a Barnaky- familia agg­velejének jóhírnevét nem féltené, hát habozás nélkül elküldené a­­ Lipót mezőre. Erősen hangsúlyozta azonban, hogy ha j­ó bolond szándékomtól el nem állok szép szerével, ettől a família agyvelejét megszégyenítő módtól sem fog vissza­rettenni. — Előbb élj, azután házasodjál ! — mondta ke­gyetlen rövidséggel, azután ott hagyott a faképnél. Mikor a meglepetésből kissé kibontakoztam, elmél­kedni kezdtem nagybátyámnak atyai határozata fölött. Előbb éljek, aztán házasodtam ! H­a csak egy szikra lett volna bennem a hitetlen Tamásból, talán­­ megtapogattam volna magamat, hogy csakugyan élek-e? De mivel boldogult filozófia-profes­­szorom átszendergett vagy át regény olvasott előadásaiból annyi még­is megmaradt a feremben, hogy a mondások­nak mindig szellemét kell kutatni , csakhamar kiértettem nagybátyám utasításának szellemét is. Jól van ! Hát majd élni fogok ! Meglátom, mit szól hozzá az én komoly nagybátyám. Neki rohantam az életnek. Tenger sok pezsgő kellett ahhoz, hogy az én pira­midális első szerelmemet teljesen eltemethessem. Aztán ha csak úgy némán öntözgettem volna rá a pezsgőt, talán nem került volna olyan rengeteg sokba, hanem hát az eféle temetésnek csak úgy van foganatja, ha kántorokul oda állitjuk a cigányokat. A hosszas temetési ceremóniákról nem akarok szólni ; elég az hozzá, hogy úgy fél esztendő múlva be­állítottam nagybátyámhoz a temetési költségek szám­lájával. Ha jól emlékezem, olyan takarékos kis összegre rúgott, hogy érte egy­­féle kisebb városi házzal nagyon könnyen örökfrigyre léphettem volna. Eléje tettem a számlát. Az üveg belepillantott, szó nélkül elővette rengeteg bőrbugyellárisát és elém rakta a summát. Most meg az én szemeim tágultak olyan karikákká, mint a Saturnus gyűrűje.

Next