Zászlónk, 1915. szeptember - 1916. június (14. évfolyam, 1-10. szám)
1916-03-15 / 7. szám
1916. március 15. ZÁSZLÓNK 155 1906. február 14 Danzig keletre van a határszélen, Fritjovshaven nyugatra. Legutolsó bejegyzésemkor Danzigba voltam indulóban, most pedig cseppet sem szabad csodálkozni, hogy Fritjovshavenben folytatom a napló írást. Igen, itt vagyok a fritjovshaveni arsenálban. Negyedik pavilion baloldali tornyában van a dolgozószobám, mellette egy fülke. Itt szoktam aludni. A pavilion előtt kopogva jár az őr, minden saroknál feltűzött szuronyú katonák. Apró izzókörték minden kétszáz lépésnyire, különben teljes, néma éjszakai csend. Az öböl túlsó oldalán az egyik hámorban dolgozik a gőzkalapács, ennek szakgatott dobogása az egyetlen zavaró lesz. Itt-ott elvétve egy-két ablakból kilátszik a fény. Ott szorgalmas kezek dolgoznak. Az arsenál parancsnokságnál be kell jelenteni, ha valaki este kilenc óra után lámpát akar égetni. E szabály alól azonban én kivétel vagyok. Nekem szabad, akár reggelig. A fekete éjszakában messze mozognak az óceán hullámai s két helyen időnkint felvillan, meg megint kihuny a világító tornyok fénye. Ez a környezet. Itt nagy a rend és a puritán egyszerűség már nagyobb nem is lehetne. A sonnbergi fényűző szép napoknak egyszerre vége szakadt. Johann bácsi kint lakik a városban. Hetenkint egyszer van engedélye, hogy félórára meglátogasson és ilyenkor kétszer megmotozzák. Egyszer, amikor belép a főkapun és másodszor, amikor kiengedik. Szegény öreg ezt nehezen bírja lenyelni és ha mégis percnyi pontossággal itt van idejére, csak azt bizonyítja, hogy nagyon megszokott már és nehezen nélkülöz. Johann bácsi semmiről sem tud semmit és elképzelem, hogy látni e magyarázat nélküli sorslökéseket, egyszer ide, egyszer oda, a legtapintatosabb lélek kíváncsiságát is élénken felizgatná. Szeretnék neki elejteni néha egy-két szó magyarázatot, de nem szabad tennem. Ő pedig hallgat és nem kérdez. Nagy iskolát járt ki ebből a mesterségből a császár mellett. Másként ezt nem is bírná kiállani. Hát, hogy is jutottunk idáig? A sonnbergi kiindulás már nagyon szokatlanul kezdődött. Január huszonnegyedikén tartottam búcsúfellépésemet, ez elég zajos volt és nagyon szívélyes. Gondolom, negyvenkét tiszt volt a vendégem és a herceg ült az asztalfőnél. Vacsora után, szivarozgatás közben egyszer csak félrevont Sonderheim herceg: — Úgy gondolom, hogy holnapután utaznál, — szólt, — a reggeli hat órás expresszel. Kísérő nagybátyádat küldd előre Dassauig és ott várja be a vonatodat. Elindulás előtt jelentkezz nálam, reggel ötkor ... Megértettem a parancsot és aszerint intézkedtem. Johann bácsi másnap elutazott. Csak az tetszett különösnek, hogy Danzig keletre fekszik Sonnbergtől, Dossau pedig nyugatra. De hát látván már nagyobb csodát is életemben, nem tűnődtem felette. Johann bácsi is hallgatott. A vaskazettát reája bíztam. Most már e könyvön kívül a kész tervrajzok is benne voltak. Johann bácsi fogadalmat tett, hogy a fejét el fogja veszteni, ezt a kazettát azonban nem, soha. Huszonhatodikén reggel ötkor jelentkeztem Sonderheim hercegnél. A beszélgetés közöttünk nagyon bizalmas volt és nagyon komoly. — Őfelsége a császár, — kezdette a herceg, — kimerítően közölte velem a terveit, amiket veled fog végrehajtani. Mondhatom, hogy azok nagyszerűsége engem is elkábított, mint mindenkit, aki ezekről hallott, vagy a jövőben hallani fog. Nagyon sok szerencsét kívánok neked, hogy amiket terveztél, hajtsd is végre a birodalom üdvére és dicsőségére. Alkalmam volt megismerkedni veled, mint emberrel is és e téren is rendben van a számadásunk. Te veled az utóbbi időben szokatlan életfordulatok történtek, de ezek mind a végcélt szolgálják. Most még nem ismered, de majd a jövőben meg fogod ismerni.