Zászlónk, 1932. szeptember - 1933. június (31. évfolyam, 1-10. szám)

1933-01-15 / 5. szám

136 ZÁSZLÓNK 1933 január 15. első költeményeit, amelyekben már kész költőnek s a magyar nyelv csodálatos művészének mutatkozott. Briliáns formaművészete utánozhatatlan. Rejtett kincs volt eddig Gyallay Domokos, a zamatos humorú, pom­pás történeti elbeszélő. S ekkor ismerték meg Erdély­ben Tompa László nevet. A volt szolgabíróról s kitűnő tisztviselőről csak ismerősei tudták eddig Székelyud­varhelyen, hogy a múzsákkal is társalog. És íme, hogy kilépett a nyilvánosság elé, mindenki elcsodálkozott, mennyire jeles költő. Férfias erejű, sötét színeződésű lírájában az erdélyi havasok feketesége komorlik. És jöttek mások . . . Kolozsvárott kiadóvállalat alakult, a „Minerva“, hogy magyar könyveket, erdélyi magyar írók írásait bocsássa szárnyra... S az erdélyi írók maguk is útra keltek az er­délyi városokba, Székelyud­varhelyre, Keresztúrra, Kézdi­­vásárhelyre, Désre, hogy el­vigyék a magyar igét. S meg­­rendü­lt Reményik Sándor köl­teménye az előadói pódiumról. „Arról a mi nagy bánatunk­ról“: ,,Az ajkunkra már alig-alig vesszük És ha vesszük, halk és szordi­nós­ a szó, De telítette a mi életünket Mélyen és keserűn, mint tengert a só.“ Mindenki tudta, mit jelent ez. Csodálatos volt, milyen erőt képvisel ez a törékeny fiziku­mú, halk hangú poéta, az elár­vult erdélyi magyarság vátesze. Közben új, „második“ sora jelentkezett a fiatal, friss te­hetségeknek. A Pásztortűz készséggel adott teret minden­kinek, akiben hivatottságot lá­tott. Pezsgés, élet indult meg mindenütt. — Marosvásárhelyt szépirodalmi lap alakult a ,,Zordidők“ címmel. S a ko­lozsvári „ Szent Ferenc Hír­nöke” a „ Hírnök” címen P. Tréfán Leonárd és Jánossy Béla szerkesztésében hitbuz­­galmi lapból szépirodalmi fo­lyóirattá lett, megértve az idők parancsoló szavát. Az óvári ősi ferences kolostorban a Bonaventura-nyomda dübörgő gépei nyomták a ,,Hirnök”-öt. Ez a nyomda jogutódja a csíksomlyói szentferences Kájoni-kézisaj­­tónak, amelyen Rákóczi Ferenc kiáltványát és „Bem apó“ hadiparancsait nyomtatták valamikor . . . Az erdélyi irodalom megindulásával és nekilendülé­sével kapcsolatos a ,,Tizenegyek” mozgalma. 1922 őszén e sorok íróját két fiatalember kereste fel a kolozsvári ódon Báthory-féle szemináriumban. Mind a ketten főiskolások, akik mellesleg irogattak is. Be­mutatkoztak. Az egyiket­ úgy hívták: Balázs Ferenc, a másikat: Kacsó Sándor. Balázs finomhangú meséket írogatott, Kacsónak pedig már egy-két markáns, a székely falu életét vázoló novellája jelent meg a Pász­­tortűzben. — Olvastuk a kolléga úr verseit — mondották fiata­los komolysággal —, arra kérnénk, tartson velünk! Az lett a vége, hogy a fiatal írók, akik többnyire a Pásztortűzben is már dolgozgattak, összejöttek időn­ként, hogy megbeszéljék terveiket, álmaikat. A „Pász­tortűz“ szerkesztője, Reményik Sándor gyöngéd, óvó szeretettel ügyelt a fiatalok fejlődésére. Köztük volt Tamási Áron, akinek remekbe készült székelytárgyú elbeszéléseit ma ismerik az egész magyar nyelvterü­leten, Jancsó Béla, aki alapos és komoly felkészültségű esztétikai cikkeket írogatott. Nem számolták egymást de végén kiderült, hogy éppen tizenegyen vannak. Valaki fel­vetette az eszmét: Alakítsunk mi is külön lapot. A folyóirat meg is indult Előre! címmel és talán kilenc számot ért. Az agilis és fürge Balázs Feri nem csüggedt el a lap korai kimú­lása miatt, hanem kiadta a jel­szót: Antológiával kell föllépni, annak nagyobb sikere lesz. S 1923 tavaszán a tizenegy fiatal író díszes külsejű felhívással fordult az erdélyi magyar ol­vasóközönséghez. „Mi, Erdély fiatal írói — szóltak lelkes magabízással —, hírül adjuk ezennel nektek, minden testvé­rünknek, hogy szól az idő ál­talunk. Fiatal erdélyi írók, aki­ket, mint új sziklákat világom­láskor kivetett magából a föld, most hozzátok akarnak találni. Csodálkoztok azon, hogy isme­retlenül fordulunk hozzátok. Régóta ismerjük mi már egy­mást a közös sorsban.“ A kiáltványt aláírták mind a ti­zenegyen: Balázs Ferenc, Do­hai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sán­dor, báró Kemény János, Mak­­say Albert, Mihály László, Szentiványi Sándor, Tamási Áron. A kiáltvány szétröpült az erdélyi városokban és falvak­ban és varázslatos, váratlan eredmény mutatkozott. Seregestül jöttek vissza a gyűj­­tőívek, tele előfizetőkkel. A fiatalok ezer példányban akarták kiadni az antológiát, de rájöttek arra, hogy a kétezer is kevés. Ritka, nagy siker! Háromezer példány­ban kapkodták szét az erdélyi olvasók a fiatal írók antológiáját, amely artisztikus külsővel, szépen illusz­trálva jelent meg Kolozsvárt. „Versek, elbeszélések, ta­nulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól.” Gazdag volt a magyar betű aratása az 1923-as év nyárelején... Röviden, hiányosan vázolva, dióhéjban íme, az erdé­lyi irodalom megindulásának gyönyörű, felejthetetlen hőskorszaka... A töbiről, újabb írókról tán máskor lesz majd alkalmam beszámolni. Mihály László, Reményik Sándor, az elrabolt Erdély legnagyobb költője. Zuzmarás ősszel nehéz a szántás, Megfagyott földben jajgat az acél; A gyászos égről havat hord a szél. Dacos arcomba jeges szél nyilait; És beléreszket mindenik tagom, Kezem merev az ekeszarvakon. ŐSZI EKÉS. Ezer érc, szikla tornyosul elém, Hogy útját állják harcos ekémnek De minden hasad, amerre lépek: Ifjúság tüze forralja vérem, Rögbe vágom a zörrenő ekét, Fölszántom ma — ha kell — a földtekét. Vida József.

Next