Zászlónk, 1932. szeptember - 1933. június (31. évfolyam, 1-10. szám)
1933-01-15 / 5. szám
136 ZÁSZLÓNK 1933 január 15. első költeményeit, amelyekben már kész költőnek s a magyar nyelv csodálatos művészének mutatkozott. Briliáns formaművészete utánozhatatlan. Rejtett kincs volt eddig Gyallay Domokos, a zamatos humorú, pompás történeti elbeszélő. S ekkor ismerték meg Erdélyben Tompa László nevet. A volt szolgabíróról s kitűnő tisztviselőről csak ismerősei tudták eddig Székelyudvarhelyen, hogy a múzsákkal is társalog. És íme, hogy kilépett a nyilvánosság elé, mindenki elcsodálkozott, mennyire jeles költő. Férfias erejű, sötét színeződésű lírájában az erdélyi havasok feketesége komorlik. És jöttek mások . . . Kolozsvárott kiadóvállalat alakult, a „Minerva“, hogy magyar könyveket, erdélyi magyar írók írásait bocsássa szárnyra... S az erdélyi írók maguk is útra keltek az erdélyi városokba, Székelyudvarhelyre, Keresztúrra, Kézdivásárhelyre, Désre, hogy elvigyék a magyar igét. S megrendült Reményik Sándor költeménye az előadói pódiumról. „Arról a mi nagy bánatunkról“: ,,Az ajkunkra már alig-alig vesszük És ha vesszük, halk és szordinós a szó, De telítette a mi életünket Mélyen és keserűn, mint tengert a só.“ Mindenki tudta, mit jelent ez. Csodálatos volt, milyen erőt képvisel ez a törékeny fizikumú, halk hangú poéta, az elárvult erdélyi magyarság vátesze. Közben új, „második“ sora jelentkezett a fiatal, friss tehetségeknek. A Pásztortűz készséggel adott teret mindenkinek, akiben hivatottságot látott. Pezsgés, élet indult meg mindenütt. — Marosvásárhelyt szépirodalmi lap alakult a ,,Zordidők“ címmel. S a kolozsvári „ Szent Ferenc Hírnöke” a „ Hírnök” címen P. Tréfán Leonárd és Jánossy Béla szerkesztésében hitbuzgalmi lapból szépirodalmi folyóirattá lett, megértve az idők parancsoló szavát. Az óvári ősi ferences kolostorban a Bonaventura-nyomda dübörgő gépei nyomták a ,,Hirnök”-öt. Ez a nyomda jogutódja a csíksomlyói szentferences Kájoni-kézisajtónak, amelyen Rákóczi Ferenc kiáltványát és „Bem apó“ hadiparancsait nyomtatták valamikor . . . Az erdélyi irodalom megindulásával és nekilendülésével kapcsolatos a ,,Tizenegyek” mozgalma. 1922 őszén e sorok íróját két fiatalember kereste fel a kolozsvári ódon Báthory-féle szemináriumban. Mind a ketten főiskolások, akik mellesleg irogattak is. Bemutatkoztak. Az egyiket úgy hívták: Balázs Ferenc, a másikat: Kacsó Sándor. Balázs finomhangú meséket írogatott, Kacsónak pedig már egy-két markáns, a székely falu életét vázoló novellája jelent meg a Pásztortűzben. — Olvastuk a kolléga úr verseit — mondották fiatalos komolysággal —, arra kérnénk, tartson velünk! Az lett a vége, hogy a fiatal írók, akik többnyire a Pásztortűzben is már dolgozgattak, összejöttek időnként, hogy megbeszéljék terveiket, álmaikat. A „Pásztortűz“ szerkesztője, Reményik Sándor gyöngéd, óvó szeretettel ügyelt a fiatalok fejlődésére. Köztük volt Tamási Áron, akinek remekbe készült székelytárgyú elbeszéléseit ma ismerik az egész magyar nyelvterületen, Jancsó Béla, aki alapos és komoly felkészültségű esztétikai cikkeket írogatott. Nem számolták egymást de végén kiderült, hogy éppen tizenegyen vannak. Valaki felvetette az eszmét: Alakítsunk mi is külön lapot. A folyóirat meg is indult Előre! címmel és talán kilenc számot ért. Az agilis és fürge Balázs Feri nem csüggedt el a lap korai kimúlása miatt, hanem kiadta a jelszót: Antológiával kell föllépni, annak nagyobb sikere lesz. S 1923 tavaszán a tizenegy fiatal író díszes külsejű felhívással fordult az erdélyi magyar olvasóközönséghez. „Mi, Erdély fiatal írói — szóltak lelkes magabízással —, hírül adjuk ezennel nektek, minden testvérünknek, hogy szól az idő általunk. Fiatal erdélyi írók, akiket, mint új sziklákat világomláskor kivetett magából a föld, most hozzátok akarnak találni. Csodálkoztok azon, hogy ismeretlenül fordulunk hozzátok. Régóta ismerjük mi már egymást a közös sorsban.“ A kiáltványt aláírták mind a tizenegyen: Balázs Ferenc, Dohai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, báró Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szentiványi Sándor, Tamási Áron. A kiáltvány szétröpült az erdélyi városokban és falvakban és varázslatos, váratlan eredmény mutatkozott. Seregestül jöttek vissza a gyűjtőívek, tele előfizetőkkel. A fiatalok ezer példányban akarták kiadni az antológiát, de rájöttek arra, hogy a kétezer is kevés. Ritka, nagy siker! Háromezer példányban kapkodták szét az erdélyi olvasók a fiatal írók antológiáját, amely artisztikus külsővel, szépen illusztrálva jelent meg Kolozsvárt. „Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól.” Gazdag volt a magyar betű aratása az 1923-as év nyárelején... Röviden, hiányosan vázolva, dióhéjban íme, az erdélyi irodalom megindulásának gyönyörű, felejthetetlen hőskorszaka... A töbiről, újabb írókról tán máskor lesz majd alkalmam beszámolni. Mihály László, Reményik Sándor, az elrabolt Erdély legnagyobb költője. Zuzmarás ősszel nehéz a szántás, Megfagyott földben jajgat az acél; A gyászos égről havat hord a szél. Dacos arcomba jeges szél nyilait; És beléreszket mindenik tagom, Kezem merev az ekeszarvakon. ŐSZI EKÉS. Ezer érc, szikla tornyosul elém, Hogy útját állják harcos ekémnek De minden hasad, amerre lépek: Ifjúság tüze forralja vérem, Rögbe vágom a zörrenő ekét, Fölszántom ma — ha kell — a földtekét. Vida József.