Zempléni Múzsa, 2003 (3. évfolyam, 9-12. szám)

2003-11-01 / 4. szám

Zempléni Múzsa emlékezetet. Az áthagyományozódás, az egymásra következő emlékezetek láncola­ta először az alkotók oldaláról jön létre. Talán nincs még egy művészeti ág, amelynek történetében az egymást követő generációknak, esetenként a dinasztiáknak ekkora jelentősége volna. Az egyik első példa a színház családon belüli áthagyományozódá­­sára Szophoklész, akinek i.e. 406-ban bekövetkezett halála után az Oidipusz Kolónoszban című utolsó drámáját azonos nevű unokája vitte színre (rendezte meg) i.e. 401-ben. A magyar hivatásos színjátszásban is sok-sok példája van ennek a sajá­tos emlékezetnek Egressy Gábortól és fiától a Latabárokig. Ebben a tovább­öröklő­désben, amely színjátszók esetében gesztusokat, intonációt, egyéb színészi eszközöket egyaránt tartalmaz, az alkotói munka szakmai eszközei és fogásai kerül­nek átadásra, illetve elsajátításra. Ez a sokáig a családi közegben, a magánszférában megvalósuló áthagyományozódás a különböző színházi kultúrákban eltérő időpont­okban kezd intézményesülni. Magyarországon a 19. század közepén kezdődik meg a színészképzés iskolai (tanodai) keretek közé vonása. A színházi tapasztalat átadásá­nak - a megmutatás, a felidézés mellett - az egyik leggyakoribb eszköze a különféle színházi tárgyú történetek (élmények, emlékek) elbeszélése, e narratívák felhaszná­lása. Ennek kapcsán ki kell térnünk a narrációnak az emlékezetben játszott szerepé­re, ami átvezet az alkotók személyes és családi emlékezetéből a befogadás és a kollektív emlékezet közegébe. Az emlékezetkutatásban az elmúlt évtizedekben előtérbe került a kollektív emlékezet és a narratív jelleg vizsgálata, valamint az a kérdés, hogy a múltról tett kijelentések mennyiben tartoznak a fikció körébe. Mivel „a múlt eseményeit sem látni, sem hallani vagy érezni nem lehet, így valamennyi róluk megfogalmazott állításnak szélsősége­sen indirekt eszközökre kell támaszkodnia".­ A történettudományban Hayden White elemzései nyomán került előtérbe az a nézet, hogy a múltról tett (történelmi) beszá­molók voltaképpen elbeszélések, s mint ilyenek tulajdonképpen fikciók. E nézet sze­rint a történetíró tevékenysége inkább irodalmi jellegű, semmint tudományos, mivel a történelmi narratívák tartalma „legalább annyira kitalált, mint amennyire talált.6 Ugyan­akkor David Carr tagadja a történetírói elbeszélés/narráció fiktív voltát. Az ő álláspont­ja szerint az emberi tapasztalatok maguk is narratív formájúak.7 E nézet szerint az egyéni tapasztalat és emlékezet, valamint a kollektív emlékezet is - természeténél fogva - narratív szerkezetű. Az emlékezet eleve értelemmel bírónak látja azt, amit a múltból felelevenít, mint ahogy a jelenre irányuló gondolkodás is ilyennek tekinti azt, amit tapasztal.­ Mint tudjuk, az emlékezet szelektív, a múltból mindig a jelen válogat. E válogatást pedig - egyéni és kollektív érdekek mentén - a jelen folyamatosan újra­rendezi, ezért tehát a múlt - bármilyen múlt - szakadatlanul változik. Lefordítva a fentieket a színházművészet és színháztörténet közegére, a színháztör­téneti emlékezet (legyen közeli vagy távoli) esetében azt tapasztaljuk, hogy szinte kizárólagos reprezentációs formája a narráció. Példák erre a tudományos igényű ké­zikönyvektől a színháztörténeti monográfiákon át a színészportrékig a legkülönfélébb műfajú írások. Az sem véletlen, hogy az elbeszélésformák közül a magyar színház(történet)i gyakorlatban a leggyakoribb típus az anekdota. Amely azonban 2003. november

Next