Zempléni Múzsa, 2005 (5. évfolyam, 17-20. szám)

2005-12-01 / 4. szám

Szeretném, hogy mindenki értem égjen, Ma ezt ölelni, holnap újra azt, Leányt szakítni, künn a messze réten, Ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt. A lágy gyümölcsnek íze annyiféle, Oly sokszerű illatlehellete, Kezem bolyongva száll a lány fejére, Most tűzpiros haj, máskor fekete. (Kosztolányi Dezső fordítása) Maupassant páratlanul természetes író. Valószínűleg ebből fakad a nőgyűlölet egyoldalú, ár­nyalatoktól mentes, ellenpontozatlan látszata is. „Amit ő elénk tár - írja Anatole France -, az az emberi állat rútsága, brutalitása és vaskos ostobasága, és ez közelről érint bennünket. Emberei általában kevésbé értelmesek, meglehetősen közönségesek és szörnyen igazak. Asszonyai ösztönlények, együgyűen perverzek, határozatlanok és így tragikusak. Ezek a nők mindent tiszta ösztönből tesznek: követik a hús és a vér homályos sugallatát.” Maupassant-t a francia irodalom alkotói közül nem kedvelte Léon Daudet, Paul Claudel, Julien Green, Henry de Montherlant, Céline és mások. Szerette és nagyra értékelte viszont Hippolyte Adolphe Taine, Émile Zola, Stéphane Mallarmé, Paul Verlaine, Anatole France, Jules Renard és fia, Ary, Romain Rolland, Henri Barbusse, Julien Benda, Roger Martin du Gard, Hervé Bazin, Maurice Druon, Robert Merle, Georges Simenon és még folytatható lenne híveinek listája. A Péter és János kedvence lett Zolának, aki „csodát, ritka drágakövet, igaz és nagy művet” látott benne, amelyet „lehetetlen túlszárnyalni”. Justh Zsigmond - aki Renan fiával szintén ezt tartotta Maupassant „legsikerültebb” regényének - Taine-nél tett látogatása után, 1888. április 12-én ezt írta Párizsi naplójába: „A modern francia regényírók közül Daudet-t és Maupassant-t szereti a legjobban. Kivált az utóbbit, ki mint Flaubert egyetlen tanítványa, a legközelebb áll a Taine szelleméhez. Legjobban Bel ami-t szereti művei között, már annál is inkább, mert ebben mert a legtöbbet. A zsurnalisztika förtelmeit még soha senki sem merte így megrajzolni, s a hős típusa egy egész korszakot jellemez, csakúgy, mint Rastignac jellemzett.” Anatole France Maupassant tehetségének - mi inkább úgy mondanánk: zsenijének - legjel­lemzőbb vonásaként a „hatalmas józanságot” jelölte meg. „Csodálom őt a tehetsége miatt!” - vallotta meg Mallarmé egy 1893. március 8-án megjelent újságcikkében. „Nem tudom elfelej­teni - folytatta a költő -, hogy szabad időmben ösztönösen Maupassant egyik művére esett a választásom, hogy levegőzzön a szemem, és olvassam a kristálytiszta sorokat, csak úgy, az olvasás kedvéért. Vonzereje a művelt emberre az, hogy az élet nagy árama nem szorítja ki a stílust; inkább valami finom vegyülés ez, és a szavakon keresztül, a szavak értékével együtt jelenik meg az Élet. Az író, a hétköznapi elbeszélő, vérbeli tehetség.” Maupassant a francia irodalomhoz hasonló mértékű, de még nagyobb értékű elismerést és megbecsülést vívott ki magának a kortárs és a későbbi világirodalomban. Utánozták és/vagy dicsérték az olasz veristák, Gabriele D’ Annunzio és Benedetto Croce, Luigi Pirandello és Alberto Moravia. Thomas Mann a novella nagy mesterét látta benne, Heinrich Mann pedig elismerte írásművészetére gyakorolt hatását. Stefan Zweig megállapítása szerint Maupassant-nak „szinte természetfölötti érzéke volt a mérték iránt”. Ennek kritikai előzménye, hogy Georg Brandes, a kiváló dán irodalomtörténész 17 Zempléni Múzsa 2005. tél

Next