Zempléni Múzsa, 2017 (17. évfolyam, 65-68. szám)
2017-09-01 / 3. szám
LÁTÓTÉR arra vállalkozott, hogy a Rákos mezején összesereglett keresztes hadat — amely Dózsa György vezetésével az oszmánok ellen indult, de vonulása parasztfelkelésbe torkollott - megállítsa és szétoszlassa. A nagylaki és Csanádi vérengzések, csatavesztések után Temesvár falai közé menekült, a mocsarak övezte és védte erődítményt sikerült megtartania, amíg legfőbb politikai ellenfele, Szapolyai János (1487-1540) erdélyi vajda felmentő seregével segítségére nem sietett. A lázadók vezérét és főembereit Temesváron, a „tüzes trónus városában” kínozták halálra. Perényi Péter, Enyigi Török Bálint és Petrovics Péter a hitújítás, a protestantizmus fölkarolásában, terjesztésében és támogatásában szerzett kivételes érdemeket. Körültekintő egyházszervezőként, a hitújítók céltudatos patrónusaként Petrovics Péter (1485-1557) — akit némelyek „misszionáriuskodó várparancsokként” emlegettek, rátermett, felkészült protestáns prédikátorokat és iskolamestereket hívott és telepített a Délvidékre, a Habsburg- és Szapolyai-országrész közötti, örökösen vitatott területsávba, amely a lutheri és kálvini elvek, hittételek terjedésének, szétáradásának délkeleti irányban végső peremévé, mezsgyéjévé vált. A reformátori ténykedését Csanádon elkezdő Szegedi Kiss István (1505-1572) Petrovics Péter erkölcsi és anyagi támogatásával 1549-ben protestáns iskolát létesített és vezetett Temesváron. A spanyol zsoldosok nyomásra a sorrendben utolsó temesi gróf, Losonczy István (?—1552) - aki egyébként a költő Balassi Bálint (1554-1594) múzsájának, Ungádné Losonczy Annának (1553-1595) az édesapja volt - üldözte ki Szegedi Kiss Istvánt és „bajt hozó eretnek társait” a török által ostromlott vár falai közül. Az oszmán túlerővel szemben, Mohács után 26, Buda eleste után 11 esztendővel 1552. július 27-én, kerek egyhónapos elszánt, hősies küzdelem után - amikor felmentés, segítség sehonnan sem érkezett - Losonczy István a várbeli lakosság és a zsoldosok egy részének esdeklését is meghallgatva kapitulálni kényszerült. A hitszegő Ahmed pasa, aki megesküdött, hogy a vár feladása fejében hagyja a főkapitányt és embereit Lippára szabadon elvonulni, lekaszaboltatta a várvédőket. Losonczy István lenyúzott és szalmával kitömött fejbőrét Isztambulba küldte. A vár és a város elestének és Losonczy István hősi halálának Tinódi Lantos Sebestyén (1510-1556) állított emléket a vég Temesvárban Losonczi István haláláról című históriás énekével. Temesvárra a Magas Porta Gázi-Kaszim személyében pasát helyezett, s megszervezte a meghódított magyarországi terület második vilajetjét, amely a központi, a Csanádi, gyulai, aradi, jenői és lippai szandzsákságokból állott. A mindenkori temesvári beglerbég feladata volt Erdély szemmel tartása. A Szolnokon magyarnak született Bektas pasa állt 1602-től kezdődően a vilajet élén. „A szép terület századokra lett fejlődésében tönkre téve vagy legalább hátráltatva”. Karánsebesi—lugosi bánság néven az Erdélyi Fejedelemség része maradt a terület keleti sávja 1658-ig, amikor azt is elfoglalták, bekebelezték a törökök. Követekként, menedék- vagy támogatáskeresőben több erdélyi főúr is fölkereste a hódoltság 164 esztendeje alatt a vilajetközpontot. Járt, hosszabb-rövidebb ideig időzött Temesváron többek között Székely Mózes, Bethlen Gábor, Tholdalagy Mihály, Nagy Albert, Csiszár Gergely, Ribis Sigfried, Borbély György, iktári Bethlen János, ifj. Csáky István, Kovacsóczy Zsigmond, Boronkai Gábor fiai együtt, Balogh István, Rákóczy János, Angyalos János, Jármi András, Jármi Miklós, Cserényi Ferenc, Csiszár György, Nagy Bálint, Vay Rufinus, Becski András, Thoroczkay András stb. A vidék elvadult, elmocsarasodott és fokozatosan elnéptelenedett. Az írott dokumentumok szerint a 16. században Dél-Magyarországon a magyarság még mindig a lakosság túlnyomó többségét alkotta, csak később - a folyamatos harcok, háborúk hatására - gyérült meg a magyarul beszélők lélekszáma. Jórészt megsemmisültek és feledésbe merültek Dél-Magyarország civilizációs vívmányai, megvalósításai is. A Duna, a Maros és a Tisza közötti gazdag vidéket — amelyet „Magyarország Kánaánjának”, „Szent István koronája egyik legszebb gyöngyének” neveztek — lakatlan, elvadult pusztasággá tette a török.