Magyar Muzsikaszó, 1934 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1934-07-01 / 7-8. szám
2 A hanglemeztermelés csődje kez a mai szűklátókörű üzleti elgondol A gépzene korszakát éljük. A rádió hanghullámai soha nem gondolt lehetőséggel olyan helyre is,eljuttatják a muzsikát, ahol erről csak álmodni lehetett. Mielőtt a rádió közkincse lett a gramofon maga volt a legtökéletesebb zenei gép, amely nagyszerűen adta vissza a legnagyszerűbb zenei produkciókat Természetesen a gramofon és rádió egybekapcsolódása csak fokozta annak népszerűségét, hiszen köztudomású, hogy a rádióhallgatók legjobban a hanglemez leadásokat szeretik. A hanglemezkedvelőknek mint a többi zenebarátnak is, két tábora van: a könnyű és a nehéz zene hívei. Amit a nehéz és félkönnyű muzsikában nyújt a gramofon, az minden kritikán felüli: értékes, választékos, úgy műfajban, mint szereplőkben. Az egész könnyű muzsika hívei azonban már nem kapják meg azt a választékot, — amely pedig a hanglemeziparnak is érdeke volna — amelyet a termelés bősége és a technika mai fejlettsége mellett várnak. Az első hiba a felvételek megválasztásánál kezdődik. Hihetetlen kapkodás, rendszertelenség előzi meg az itthoni felvételeket. A gramofon társaságok természetesen csak biztosra akarnak menni. Olyan lemezeket kell forgalomba hozniok, amelyekből biztosan elfogy egy átlagos példányszám. A felvételek nagyköltségei csak így térülnek meg és csak így lehet kilátás a joggal várt haszonra. Biztosra menni pedig nehéz, nagyon adások mellett! Mert mi biztos ma? Az operett? Ez a legbizonytalanabb. Az operett-számokat jóval a bemutató előtt kell felvenni. Az operett esetleg megbukik, vége négy-öt felvételnek. Sláger? Mit neveznek a társaságok ennek. Amely már ismert, népszerű szám, azt nem lehet felvenni, mert mire forgalomba kerül, esetleg már lecsépelt! Amelyik még ismeretlen, azt meg azért nem veszik fel, mert kevés a valószínűsége annak, hogy igazán népszerű lesz, akkor pedig raktáron maradnak a lemezek. Itt kezdődik a kapkodás. Kezdődnek a „tippelések“, vájjon melyik szám,futhat be“? A kiadó ajánl, a szerző ajánl, az előadó művész ajánl, sőt a zenészek s a hangszerelők is. Ez azonban nem sokat számít. A társaság megbízottja mindenkit meghallgat. Kiadót, szerzőt, előadót, hangszerelőt zenészeket. Végig járja a zenés helyeket megtudni mit szeretnek a muzsikusok. Figyeli a rádiót, végül pedig a saját csalhatatlan egyéni elgondolása alapján azt tesz, amit maga lát jónak. Lehet, hogy helyesen ítéli meg aztán a dolgokat. Ez az elgondolás azonban teljesen rossz. Rossz pedig azért, mert nem lehet jó ez a minimumra korlátozott felvételi lehetőség. Tessék több felvételt készíteni, a közönségnek nagyobb választékot nyújtani, mindjárt kisebb lesz a kockázat. Ha tizenkét számból hat megbukik, a másik hatnál, — mely nem valószínű, hogy mind százalékos — nem nagyon valószínű az sem, hogy megtalálják reális számításukat. De tessék sok számot felvenni! Esetleg egy oldalra több dalt. Tessék olcsóbbítani a lemezeket, hogy tömegfogyasztás lehessen. Nagyobb anyagi áldozattal kisebbíteni lehet a költségeket. Több felvétel készítésénél pedig csökken az egy oldalra eső önköltségi ár. Amikor — ezt dicséretére mondom a magyar hanglemez felvételeknek — elérték azt, hogy kitűnő művészekkel, zenekarokkal elsőrangút nyújtanak, tessék a lehetőségeket jobban kihasználni. Aki majd megcsinálja a népszerű, olcsó hanglemezt, aki nagy választékot tud majd nyújtani a közönségnek, az majd megtalálja üzleti ,számításait is. Amíg nincs választék és drága a lemez, addig nem lehet számítani a kispénzű, de lelkes tömegekre! Mert tízezrek azok az országban, akik ennek a muzsikának a hívei, akiknek operettmuzsika, sláger, dal, nóta, kuplé, jazz kell. A magyar gramofon társaságoknak alkalmuk van arra, hogy a mikrofonon keresztül népszerűsítsék az újdonságokat s így minden lehetőség megvan arra is, hogy felvételeiket eladhassák. Tessék szakítani a régi kis stílű rendszerrel, tessék már felébredni és megmenteni saját magukat és megakadályozni a hanglemeztermelés csődjét. (s. k.) Tanító úr és a zeneszerzés — NOVELLA — írta: Barát Endre. Vége volt az órának. A tanító úr letette a vonalzót a katedrára és mosolyogva nézte, ahogy a gyerekhad fölszabadult örömmel, zsibongva, egymást taszigálva tódult ki a teremből. Pár kis percig a tanító úr elüldögélt egymagában a csendesre vált teremben. Egy kicsit fáradt volt. Bizony, nem kis dolog ennek a sok apróságnak a fejébe beleverni az ábécé tudományát. A régi, szúette padok ismerősen tárultak eléje. Valamikor ezen koptatta ő is a nadrágját. Gyerekkora óta élt itt, az alföldi kis falucskában, ahol az édesapja is a tanítás szelíd mesterségét folytatta. Most már az öregúr odafönn, az angyalok iskolájában oktatja az égi nebulókat. .. Öreg, a fiára maradt a család hagyományos témája és ő, tanító úr, lám örömmel tölti be ezt a szerény és mégis oly magasztos hivatást. Az édesanyja ugyan, az anyák látó vakságával még most is igencsak gyerekszámba veszi a tanító urat és mindannyiszor nagy büszkeséggel vegyes aggodalommal és érdeklődéssel várja haza az iskolából, és apróra kikérdezgeti. Akárcsak azelőtt régen, mikor még az öregúr volt a tanító. A fiatal tanító úr élete nyugodalmas mederben folydogált. Nemigen voltak nagyratörő vágyai, nem hajszolt elérhetetlen álomképeket... De mégis... Volt valami, ami bár megszínesítette az egyhangú életet, de egyben olykor-olykor elégedetlenséget is okozott a lelkében. A tanító úr, — meg kell mondani hát a nagy titkot, — zeneszerző volt. Mikor hazaeresztette a gyerkőcöket és ő maga is hazaballagott a szülői házba, hát ebéd után rögvest leült a kis harmóniumhoz, ami még a nagymamáról maradt a házban tisztes örökségképpen. Hosszú, finom ujjai álmatagon siklottak végig a billentyűkön és a lelkében szebbnél szebb melódiák támadtak és bűvöletes dallamok áradtak szét a levendulaillatos kis szoba csöndjébe a tanító úr kezei nyomán. Igazán értékesek voltak-e ezek a dalok, amik ábrándos félórákon kitermelődtek finom lelkéből? Megütötték-e várjon az igazi művészet mértékét? .. . Hogy is tudhatnánk azt mi... De szépek voltak, hangulatosak, bájosak és megfogták annak a szívét, aki hallgatta őket. Ez a hallgatóság bizony nemigen állott sok emberből! Ketten élvezték csupán a tanító úr szerzeményeit: az egyik az édesmamája volt, aranyos ezüsthajú asszonyka, őneki természetesen ez volt a legnagyszerűbb zene a világon, amit csak zeneszerző szerezhetett. A másik. . . A másik „hallgatóság“ egy tizenhétesztendős, csillagszemű csacsi kisleány volt. Az ő fülének is csodálatosak voltak ezek a dallamok! Jöttek volna ugyan a szomszédok is hallgatni a szépséges muzsikát, de a tanító úr, művészi tartózkodásában nem mert idegenek előtt még játszani... Félt, hogy kinevetik talán a háta mögött. . . Boldog volt. Míg egyrészt a tanítás munkáját is nagy kedvvel és buzgalommal végezte, élethivatásának tekintve a betűk beoltását a gyermeki tudatokba, úgy a zene álomszárnyain egy más, még MAGYAR MUZSIKASZÓ