Magyar Muzsikaszó, 1935 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
2 n negyedik év Januári számunkkal a Magyar Muzsikaszó negyedik évfolyamát indítottuk meg. Egy lap történetében tán nem nagy idő. Hatalmas eredmény azonban a muzsika legválságosabb esztendeiben egy kottaújság szemszögéből nézve. A gépzene korszakát éljük. Néhány esztendőn keresztül elnémultak a házi hangszerek. Szomorúan álltak a becsukott zongorák és feketeségükkel mintha csak gyászoltak volna némaságukban. A hegedűk is félretéve, búsultak vonóikkal elzártam Minek is kellettek ezek a hangszerek, minek a zongora, hegedű, cselló, cimbalom és a többi? ... Egyszerűen csak fel kellett tenni két fejhallgatót a fülekre, vagy megnyomni egy kis gombot és a legremekebb muzsikát kaphatta mindenki a huszadik század legzseniálisabb találmányától, a rádiótól. A rádió hatalmas nagyszerűsége és varázsa elidegenítette az embereket hangszereiktől. Először fellendítette a gramofón és kotta keresletet, mert a rádión hallott műveket — igen helyesen — a zenét játszó hallgatók maguk is tudni és játszani akarták. Amilyen hirtelen jött a fellendülés, olyan rohamosan vissza is esett a kereslet, mely már-már a semmivel lett egyenlő. Hatalmas érdeklődés nyilvánult meg a gépzene iránt, mely majdem teljesen megszüntette az érdeklődést az élő zenei produkciók iránt. De a gramofonlemezek iránti kereslet is lecsökkent, minthogy a rádió a legnagyszerűbb hazai és külföldi lemezeket tálalta a hallgatóknak. Ezekben a nehéz időkben indítottuk el lapunkat, a Magyar Muzsikaszót. Tudtuk, hogy nehéz feladatra vállalkozunk: a muzsikáló közönség visszahódítását a hangszerekhez, a kottához. Nem sajnáltuk a munkát. Teljes szívvel és lélekel indultunk a nemes harcba. Vezérkarunk, a legnépszerűbb szerzők, magukévá tették elgondolásunkat. Az ő áldozatkész segítségük nélkül lehetetlen lett volna az elindulás. Fölfegyvereztek bennünket muzsikáikkal, és lehetővé tették, hogy a hamarosan hozzánk csatlakozóknak a Magyar Muzsikaszó immár hadsereggé vált hatalmas és lelkes táborának olcsó és jó kottákat juttassunk. Ami eddig lehetetlennek látszott, valósággá vált. Napról-napra nő táborunk, mind több és több embert hódítunk vissza hangszereik mellé. A rádió nélkülözhetetlenné vált a palotától a kunyhóig, a nagyvárostól a tanyáig. De ma már rájöttek a hallgatók arra, hogy nem szükséges a készüléket naphosszat működtetni. Ma már csak akkor kapcsolják ki, ha tényleg érdekli a hallgatókat a leadás. Mértékkel, így jut idő a zenei önképzésre a rádió teljes felhasználásával. Karácsony szent ünnepét üljük. Karácsonyfánk gyertyáinak fényében díszlenek a Magyar Muzsikaszó három sikerdús esztendejének dísznek ütött példányai. A mi karácsonyunk a megelégedettség boldog ünnepe. Büszkeséggel és boldogsággal ünnepeljük kettős ünnepünket. (véka) A bandita KARÁCSONYI TÖRTÉNET Irta: Barát Endre. Karácsony este volt. A kis Johnny keservesen sírt. — Anyukához. . anyukához akarok menni... Tágranyílt, könnyel telt kék gyermekszemeit tétován emelte rá a szobában levőkre. Sehol egy megnyugtató kedves arc. A rideg szobában, melynek miden bútorzata pár szék, asztal és egy ágy volt, három, marcona, zord képű, mogorva nézésű ember fogta körül a szőke kisfiút. — Hossz bácsik ezek. .. — gondolta Johnny és a szíve a torkában dobogott. Az ötéves gyerek még mindig abban az eszeveszett rémületben volt, ami elfogta akkor, amikor hirtelen beemelték az autóba. Három napja ennek. A kis Johnny papája Willkins volt, a gyapotkirály. Egyik leggazdagabb embere Csikágónak. Nem csoda, ha a kisfiúra kivetették hálójukat az emberrablók . . Pedig hogy vigyáztak reá... Valóságos testőrsége volt ennek a milliomos csemetének. És mégis megtörtént a lehetetlen! Willkins Johnnyt fényes nappal rabolták el, a fegyveres inasok szeme láttára emelték be szempillantás alatt egy autóba. Egy kiáltás, amit kemény tenyerek rögtön elfojtottak, és már tova is száguldott a gépkocsi, fittyet hányva minden üldözésnek. Ennek már három napja, a kis Johnny már sírni is alig tudott. A zsaroló levél elment idejekorán. Ez állott benne: „Százezer dollárt kell kapnunk a gyerekért. Három napon belül! Ha a rendőrségnek egy szót is ejtenek, a gyerek elveszett!“ Meg volt pontosan írva a levélben, hol lehet átadni a pénzt, melynek ellenében a kisfiú sértetlenül visszakerül a szülőkhöz. A találkozás megtörtént, az emberrablók azonban óvatosak voltak és nem hozták el a kisfiút. Jól sejtették, a rendőrök mégis értesültek a zsarolásról és szoros gyűrűt vontak az épület köré. A banda két emberét elfogták. Dehogyis mert ez a két ember rávallani a cinkosokra. . . Jól tudták azt, hogy mindenszigorú büntetésnél, amit itt kaphatnak jóval nagyobb az, amit a Vezér rájuk mér, ha kiadják társaikat! És ez a büntetés csak egyféle lehet: a halál öles léptekkel járt föl s alá a szobában a Vezér. A kis Johnny riadtan forgatta utána a szemeit. Aggódva figyelt a beszédre. Ezt mondta az egyik bandita: — Talán mégse kellene.. . gondold csak meg Larry. . . Nem folytathatta tovább. A Vezér fenyegetően tolta az arcához öklét: — Hlát mit képzelsz, gyáva féreg?! Én legyek könyörületes? Hát nem megtartottam mindig a szavamat?! Megmondtam, kész! Ne értesítették volna a rendőrséget! Sarkon fordult és az ajtó felé indult. Aztán visszaszólt még a két embernek. — Egy lövést. .. megértettétek. .. ?! Aztán semmi teketória, nem vagyunk mi asszonyok. .. Becsapta az ajtót, csak úgy dongott. — Rég nem volt ilyen dühös a Vezér, mint most.. . — mondta az a bandita, aki az előbb egy jó szót szólt a kisfiú mellett. A másik sötétnézésű, behemót ember rántott egyet a vállán: — Nem csoda, elvesztette a tétet. .. Az ember egy kicsit dühös olyankor, ha biztos százezer dollárt elveszít... — mondta és vigyorgott hozzá. — Szóval a gyerek... — kezdte amaz sajnálkozva. A másik közbevágott: — Szóval a gyerek számukra már nem sokat ér. .. — Fölemelte nehéz Colt revolverét és vigyorogva tette hozzá: — Ezek után az életéért sem adnék sokat! A másik felugrott és magára rántotta a bőrkabátját: — Hlát, nem bánom, tégy amit akarsz. Ha megakadályozhatnám ezt a gazságot, megtenném. . . De hát... — Fölemelte a kezét, mintha meg akarta volna simogatni a gyermek haját. De aztán visszarántotta. — Ártatlan gyerek... — mormolta. Az arca piros volt a szégyentől. Lehajtotta a MAGYAR MUZSIKASZÓ