Szórakoztató Zenészek, 1967 (4. szám)
1967 / 4. szám
Ez évben rendezte meg a Szövetkezetek Országos Szövetsége a földművesszövetkezetek megyei központjaival karöltve a földművesszövetkezeti népi zenekarok II. országos fesztiválját. 1966-ban az ország 19 megyéjéből 14 megye rendezett elődöntőt, amelyből 11 megye legjobb népi zenekarai vettek részt a középdöntőn, ahonnan a négy legjobb zenekar jutott a döntőbe. A középdöntőben kb. 60—70 zenekari tag hallgathatta egymás játékát. Ez évben 17 megye 17 legjobb zenekara vetélkedett a mezőtúri középdöntőben az első öt közé jutásért. A zenekari tagok száma meghaladta a százat. 1966-ban a SZÖVOSZ 16 ezer forinttal jutalmazta az ország négy legjobb földművesszövetkezeti zenekarát. 1967-ben 22 ezer forint került kiosztásra a döntőbe jutott öt legjobb zenekar között. Ezenkívül mindkét évben 33 zenekari tag kapta meg a SZÖVOSZ Elnökségétől a ,,Kiváló földművesszövetkezeti dolgozó" jelvényt és a vele járó tiszteletdíjat. A zenekarok jó előre megadott szempontok szerint készülhettek fel a meghirdetett megyei elődöntőkre. Ezután került sor július 13-án a mezőtúri középdöntőre. A döntőt július 25-én a balatonboglári Hullám étteremben rendezték. A felkészülés és a verseny így azt mondhatjuk, hat hónapon át tartott. Helyzeti előnye azoknak a zenekaroknak volt, amelyek áprilisig elsők lettek az elődöntőkön, mert ők azonnal készülhettek a középdöntőre. Mégsem ez a helyzeti előny döntötte el egyes zenekaroknak a döntőbe való jutását, hanem a rendszeres, mindennapos gyakorlás, tanulás, felkészülés. E tényt csak egy példával szeretném igazolni. A Pest megyei zenekarok versenye elsőnek lett megrendezve március 2-án. A győztes zenekar a középdöntőn is bejutott a legjobb öt közé. A döntőn azonban csak az ötödik helyet tudta megszerezni. A zenei színvonal emelkedését az tudja igazán megfelelően értékelni, aki évek óta szemmel tartja az ország valamennyi földművesszövetkezeti népi zenekarát. Mint az országot járó népzenei szerkesztő az elmúlt 10 év alatt a vidék csaknem valamennyi számottevő népi zenekarával megismerkedtem, hallgattam játékukat és sokkal hangfelvételt is készítettünk. Tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy 8—10 évvel ezelőtt több, teljes létszámú (5—7 tagú) népi zenekar volt az országban, mint ezelőtt 3—4 évvel. Akkor ugyanis szinte minden nagyobb község egyetlen, igényesebb éttermében népi zenekar muzsikált. A 3—4 évvel ezelőtt felújított, vagy újonnan épített éttermekben azonban már tánczenekart, vagy úgynevezett kombinált zenekart, esetleg zongora-dob kettőst alkalmaztak. Az ez évben megrendezett vetélkedő ismét felszínre hozta a népi zenekarokat. A résztvevő zenekarok bebizonyították, hogy tudnak színvonalasabb zenét is szolgáltatni, ha erre igény mutatkozik, vagy ha az illetékesek megkövetelik. A színvonal emelkedése elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a foghíjas (legtöbbször 4 tagú) zenekarokat 5—6 főre kellett kiegészíteni. Ezáltal a vérszegény, zilált hangzás helyett egy tömörebb zenekari hangzást nyertek. A kisegítő zenészeknek így bele kellett illeszkedniük abba a zenekarba, amelybe — ha ideiglenesen is — de beültek. A zenekarok így a versenyre való felkészülés közben rákényszerültek a rendszeresebb, alaposabb próbákra, aminek az eredménye a jó zenekari hangzásban mutatkozott meg. A jobb eredményt mégsem ezek az alkalmi kisegítővel kiegészített zenekarok érték el, hanem az évek óta megfelelő létszámmal együtt muzsikáló zenekarok. Így például nem véletlen az, hogy az 1966. évi és az ez évi verseny győztese is a szolnoki Halászcsárda népi zenekara lett, hiszen évek óta együtt játszanak, rendszeresen próbálnak. A versenyen előadott minden zeneszámuk, minden műfajban egyenletesen jó színvonalon hangzott el. Olyan zenekarral is találkoztunk, amelyik az elmúlt évben a négy legjobb közé jutott és ebben az évben csak a középdöntőbe jutott HALKOVICS JÁNOS: A földművesszövetkezeti népizenekarok II. országos fesztiváljának tapasztalataiból SZÓRAKOZTATÓZEVESZEK Csak így tovább! de. Természetesen ennek csak részben a zenekar az oka. A másik ok az, hogy ez évben bővült a középdöntőbe jutott zenekarok száma. Több olyan jóképességű zenekar került felszínre, amely valamilyen oknál fogva 1966-ban az elődöntőn sem indult. Jelentősen fejlődtek a zenekarok a műsoruk összeállításánál is. Találkoztunk még mindent összevissza játszó zenekarokkal is, de többségük a versenyfelhívás szempontjait figyelembe véve állította össze 20—25 perces műsorát. Hallottunk igényesen összeállított opera- és operett-részleteket, előadási darabokat és a megyére jellemző népdalcsokrokat, de hallottunk stílustalan attaca előadásban nótát, népdalt és operettet is. Úgy gondolom, itt még sok tennivaló akad. A zenekarok azonban a műsorösszeállítást, kiválogatást még nem tudják maguk megoldani, és zenei színvonalukhoz mérni. De probléma mutatkozik az igényesebb zeneszámok betanulásánál, valamint a stílusos beállításnál is. Ezek a problémák mindjobban előtérbe helyezik a rendszeres szakmai képzés kiterjesztését valamennyi népi zenekar számára. A legfontosabb tennivalókat az elmúlt fesztiválok tapasztalatai alapján az alábbiakban foglalom össze: Helyre kell állítani ismét a teljes munkaidőben, legalább 6 taggal működő állandó zenekarokat. Gondoskodni kell a rendszeres oktatásról, a tanfolyamok, stúdiók szervezésével. Kötelezni kell minden szerződésben álló zenekari tagot, hogy az oktatáson részt vegyen. Az illetékes vendéglátóipari egységekben zenei irányító személyre van szükség, aki gondoskodik az igényes zeneszolgáltatásról. Szakmai tapasztalatszerzés céljából továbbra is szorgalmazni kell különböző találkozókat, vetélkedőket, még szervezettebben, még alaposabb zenei felkészüléssel. Feltétlenül szükséges, hogy a zenekarok szakmai továbbképzésének, oktatásának szervezésével és ellenőrzésével következetesebben foglalkozzanak a szórakoztató zenészek szakszervezeti szervei. A földművesszövetkezeti népi zenekarok az elmúlt 2—3 év alatt jelentősen fejlődtek. E fejlődés állomásait tények bizonyítják. A mezőtúri középdöntő után négy, a balatonboglári döntő után öt, országosan ismert, kitűnő magyarnóta- és népdalénekes közreműködésével hangversenyt adtak a döntőbe jutott zenekarok. Szeptember 9-én a Mezőgazdasági Kiállítás szabadtéri színpadán ugyancsak öt énekes közreműködésével hangversenyen szerepeltek. A Magyar Rádió népzenei rovata a két döntőn hangfelvételt készített és egy későbbi időben egy-egy órás részt közvetített. A Televízió pedig két 30 perces „Nótaszó” műsort készített a zenekarokkal, amely műsorokat októberben láthatta képernyőn az egész ország. Külön szeretném kiemelni, hogy a döntőkön, a hangversenyen, és a Televízió felvételein az egyesített zenekar élén részt vett Járóka Sándor kitűnő prímás is. Úgy hiszem, e tények is igazolják, hogy a vetélkedő meghozta gyümölcsét és mindezekhez csak gratulálni tudunk a SZÖVOSZ-nak, valamennyi résztvevő földművesszövetkezeti népi zenekarnak, és azt kívánjuk: Így tovább! A szolnoki Halászcsárda népi zenekara OLVASTUK ...Az igazi sikeres sláger különben bizonyos szempontból — nem anyagát, hanem funkcióját tekintve — a népzenéhez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a slágernél a lejegyzés nem az utolsó, a megmerevítő, hanem az első, útegyengető stáció. A sláger élete szüntelen változás és alakulás, akár a népdalé. A dallam szögletei lecsiszolódnak, a rossz — de még milyen rossz! — prozódia nyelvünkhöz idomul stb. A sláger népzeneszerű viselkedésének figyelemre méltó eleme, hogy ugyanolyan anonim, mint a népdal, amint előadták, azon nyomban le is válik készítőjéről. A széles közönség címéről, azaz első dallamsoráról, vagy előadójáról jegyzi meg a „számot”, nem pedig zeneszerzőjéről vagy szövegírójáról. A népzene-jellegről szólván, nem elhanyagolható tényező a tömérdek hangszeres variáció, amely az országszerte működő, különféle összeállítású gitár-, tánc-, szalon- és cigányzenekarok játékában születik. A slágerré válásban igen sok persze a relatív és véletlenszerű elem. Slágernek ugyanis minden évben lennie kell, méghozzá nem is egynek. A fogyasztó, bármilyen is a készlet, kiválasztja és slágerré avatja a neki kellő számot. Arra még példa nem volt, hogy a közvélemény egy évben kijelentette volna: az idei kínálat nem tetszik, maradok a tavalyi slágernél. Ebben az értelemben — anélkül, hogy kétségbevonnám a Táncdalfesztivál internetőzsűrijének szakértelmét és jóhiszeműségét, biztos vagyok benne, hogy a Táncdalfesztiválra beküldött 1378 pályamű közül bármelyik hatvanat választja ki, akár sorsolás útján is, a közönség 4-5-ből slágert csinált volna. A dal szempontjából szubjektív tényező az előadó személye. Ebben a műfajban egészen más a mű és a tolmácsolás viszonya, mint a művészetben. Beethoven — ha romjaiban is — önmaga marad egy kontár kezén, nem bukik meg a gyenge előadással, másfelől a rossz zenemű sem lesz népszerű a jó vagy közkedvelt előadó közbenjárására. Nos, a slágerré válásban az előadók — kivált a szubjektív tulajdonságaik — rendkívül fontosak. Döntő, hogy az énekes megközelítse az aznap divatos embertípust és magatartási ideált, legyen tehát külsőségeiben is aktuális. Feleljen meg azoknak a többnyire illúziókra épülő elvárásoknak, amelyekkel a közönség fellépése elé tekint. Ismerje a műfaj játékszabályait, és jottányit se térjen el tőlük.Külön figyeltem, hogy a bálványozott énekes második, harmadik, negyedik ismétlésre, vagy esetleg az első előadás után két héttel változtat-e valamit az előadáson. Nem tette, a hanghordozástól az utolsó kézmozdulatig minden azonos maradt, ami valószínűleg a siker záloga is, de másfelől arra is következtetni enged, hogy az Átlagos táncdalénekes tükör előtt biflázza be számait, és nem is tud eltérni a bemagolt előadásmódtól. Igazi színész el tudna mondani egy verset egymás után háromszor egyformán? A slágerré válás képletét tehát felvázolhatjuk így is: népszerű előadó 4* átlagos szám + többszöri ismétlés + sláger.) A slágerré válásnak elsősorban az objektív tényezői érvényesülnek az úgynevezett örökzöld számok esetében, míg a szubjektív tényezők főként „egy nyári” számokat teremtenek. A kettő között persze igen sok az átmenet . . . (Részlet: Breuer János „649008” című, a Valóság ez évi 10. számában megjelent írásából.) LÁTTUK Margareta Pislaru, román táncdalénekesnőt, aki a táncdalfesztiválon a „Hol van az az idő” című dalt énekelte. A Mamaiában rendezett fesztivál első három esztendejének győztese a 24 éves énekesnő, aki négy nyelven adja elő dalait. Lemezeinek száma elérte már az egymilliót, észre, hogy művészetet mondtam, holott a tánczene, ezt elismerem, csak magas fokon számítható annak, általában pedig a szórakoztató ipar keretébe tartozik. Én azt hiszem, voltaképpen innen származik a tájékozatlanok és a sznobok minden tévedése. Hogy az ipari termékek elé ugyanolyan követelményeket támasztanak, mint a művészi alkotásokkal szemben. Most még csak arra kell kérnem a tánczene és minden könnyű műfaj művelőjét, ők maguk ügyeljenek a színvonalra. Azt mondtam ugyan, hogy szórakoztatóipar, ebben is benne van, hogy képletesen szólva segédlevél, illetve magasabb fokon mestervizsga, és iparengedély kell az üzéséhez. Meg kell hát szabadítani a szórakoztatóipart is a kontároktól, illetőleg már első jelentkezésük esetén eléjük kell tárni kendőzetlenül, mi mindent kell megtanulniuk, hogy akár a jó közepes átlagszínvonalat is elérjék, akár mint dalszerzők, akár mint énekesek. A működési engedélyeket kiadó illetékes szerveknek vállalniuk kell az esetleges haragot, s magasabb mércét állítani a vizsgázók elé. Jelenleg az a helyzet, hogy a tánczenei szakmában való gyors boldogulás lehetősége nem csak azért csábítja az arra hajló fiatalokat, mert sok pénzt lehet keresni, hanem legalább ennyire az is, hogy keveset kell tanulni és tudni. A könnyűnek tekintett műfajok önvédelme volna ez, mivel sokkal többet tehetnek rangjukért és elismerésükért, mint száz dörgedelemmel. Nem szabad hát országos nevet, nyilvánosságot adni olyan amatőröknek, akik talántán egy üzemi bulin, zárt körben megfelelnek, akkor is csak azért, mert a barátok és a jó ismerősök, a drukkerek mindig elfogultak. A most záruló 1967. évi Táncdalfesztivál viszont az elfogulatlanoknak is elég zajos, talán a szükségesnél is zajosabb bizonyságul szolgál arra, hogy a magyar táncdal eléri legalább is a nemzetközi átlagot... (Részlet: Szántó Jenő „Magánvélemény közügyben” című, a Petőfi rádióban szeptember 15-én elhangzott műsorából.) HALLOTTUK . . . Ne vegyék rossz néven az érintettek, de úgy érzem, a táncdalfesztivál körüli vitákat nem igazi, hanem műfelháborodás fűti. Mis ez a kísérőzene legalább akkora vitákat kavar, mint maga a fesztivál a helyezésért. Az idézett vitákban gyakran visszatér egy szó, mely így hangzik: Tömegízlés, közönségigény. Mintha bizony léteznék minálunk, vagy bárhol a világon olyan igény és közönség, amely egyetlen szóban kifejezhető, amely közös nevezőre volna hozható. A mai táncdal-szenvedély pl. meghódított olyan embereket is, akik szeretik az operát, a szimfóniát, a klasszikus zenét is és a táncdalokat sem a komolyzene rovására kedvelik, mint ahogy limonádét sem Tokaji aszú helyett iszik az ember. Nem igaz az a képlet, mely szerint egyfelől van az igényes közönség, az elveti a könnyűműfajokat, másfelől van az igénytelen, ez meg felkarolja őket. Ilyen könnyen felosztható közönség nincsen. Másrészt pedig igényes és igénytelen nem egyik műfaj a másikkal szemben, hanem minden műfaj, és művészeti ág saját keretén belül, saját törvényeinek megfelelően lehet. De most veszem LÁTTUK Józsa János, debreceni grafikus „Táncdalfesztivál 1967.” című rajzát a „Szocialista Művészetért” ez évi szeptemberi számában. 3