Szórakoztató Zenészek, 1967 (4. szám)

1967 / 4. szám

Ez évben rendezte meg a Szö­vetkezetek Országos Szövetsége a földművesszövetkezetek megyei központjaival karöltve a földmű­vesszövetkezeti népi zenekarok II. országos fesztiválját. 1966-ban az ország 19 megyéjé­ből 14 megye rendezett elődöntőt, amelyből 11 megye legjobb népi zenekarai vettek részt a közép­döntőn, ahonnan a négy legjobb zenekar jutott a döntőbe. A kö­zépdöntőben kb. 60—70 zenekari tag hallgathatta egymás játékát. Ez évben 17 megye 17 legjobb zenekara vetélkedett a mezőtúri középdöntőben az első öt közé jutásért. A zenekari tagok száma meghaladta a százat. 1966-ban a SZÖVOSZ 16 ezer fo­rinttal jutalmazta az ország négy legjobb földművesszövetkezeti ze­nekarát. 1967-­ben 22 ezer forint ke­rült kiosztásra a döntőbe jutott öt legjobb zenekar között. Ezen­kívül mindkét évben 3­3 zenekari tag kapta meg a SZÖVOSZ Elnök­ségétől a ,,Kiváló földművesszövet­­kezeti dolgozó" jelvényt és a vele járó tiszteletdíjat. A zenekarok jó előre megadott szempontok szerint készülhettek fel­ a meghirdetett megyei elődön­tőkre. Ezután került sor július 13-án a mezőtúri középdöntőre. A döntőt július 25-én a balatonbog­­lári Hullám étteremben rendez­ték. A felkészülés és a verseny így azt mondhatjuk, hat hónapon át tartott. Helyzeti előnye azoknak a zenekaroknak volt, amelyek áp­rilisig elsők lettek az elődöntőkön, mert ők azonnal készülhettek a középdöntőre. Mégsem ez a hely­zeti előny döntötte el egyes zene­karoknak a döntőbe való jutását, hanem a rendszeres, mindennapos gyakorlás, tanulás, felkészülés. E tényt csak egy példával sze­retném igazolni. A Pest megyei zenekarok versenye elsőnek lett megrendezve március 2-án. A győztes zenekar a középdöntőn is bejutott a legjobb öt közé. A dön­tőn azonban csak az ötödik he­lyet tudta megszerezni. A zenei színvonal emelkedését az tudja igazán megfelelően érté­kelni, aki évek óta szemmel tart­ja az ország valamennyi földmű­vesszövetkezeti népi zenekarát. Mint az országot járó népzenei szerkesztő az elmúlt 10 év alatt a vidék csaknem valamennyi szá­mottevő népi zenekarával megis­merkedtem, hallgattam játékukat és sokkal hangfelvételt is készítet­tünk. Tapasztalataim alapján ki­jelenthetem, hogy 8—10 évvel ez­­előtt több, teljes létszámú (5—7 tagú) népi zenekar volt az or­szágban, mint ezelőtt 3—4 évvel. Akkor ugyanis szinte minden na­gyobb község egyetlen, igénye­sebb éttermében népi zenekar mu­zsikált. A 3—4 évvel ezelőtt fel­újított, vagy újonnan épített étter­mekben azonban már tánczene­kart, vagy úgynevezett kombinált zenekart, esetleg zongora-dob ket­tőst alkalmaztak. Az ez évben megrendezett vetélkedő ismét fel­színre hozta a népi zenekarokat. A résztvevő zenekarok bebizonyí­tották, hogy tudnak színvonala­sabb zenét is szolgáltatni, ha erre igény mutatkozik, vagy ha az il­letékesek megkövetelik. A színvonal emelkedése elsősor­ban abban mutatkozott meg, hogy a foghíjas (legtöbbször 4 tagú) ze­nekarokat 5—6 főre kellett kiegé­szíteni. Ezáltal a vérszegény, zilált hangzás helyett egy tömörebb ze­nekari hangzást nyertek. A kise­gítő zenészeknek így bele kellett illeszkedniük abba a zenekarba, amelybe — ha ideiglenesen is — de beültek. A zenekarok így a ver­senyre való felkészülés közben rákényszerültek a rendszeresebb, alaposabb próbákra, aminek az eredménye a jó zenekari hangzás­ban mutatkozott meg. A jobb eredményt mégsem ezek az al­kalmi kisegítővel kiegészített ze­nekarok érték el, hanem az évek óta megfelelő létszámmal együtt muzsikáló zenekarok. Így például nem véletlen az, hogy az 1966. évi és az ez évi ver­seny győztese is a szolnoki Ha­lászcsárda népi zenekara lett, hi­szen évek óta együtt játszanak, rendszeresen próbálnak. A verse­nyen előadott minden zeneszá­muk, minden műfajban egyenle­tesen jó színvonalon hangzott el. Olyan zenekarral is találkoztunk, amelyik az elmúlt évben a négy legjobb közé jutott és ebben az évben csak a középdöntőbe jutott HALKOVICS JÁNOS: A földművesszövetkezeti népizenekarok II. országos fesztiváljának tapasztalataiból SZÓRAKOZTATÓZEVESZEK Csak így tovább! de. Természetesen ennek csak részben a zenekar az oka. A másik ok az, hogy ez évben bővült a kö­zépdöntőbe jutott zenekarok szá­ma. Több olyan jóképességű zene­kar került felszínre, amely vala­milyen oknál fogva 1966-ban az elődöntőn sem indult. Jelentősen fejlődtek a zeneka­rok a műsoruk összeállításánál is. Találkoztunk még mindent össze­vissza játszó zenekarokkal is, de többségük a versenyfelhívás szem­pontjait figyelembe véve állította össze 20—25 perces műsorát. Hal­lottunk igényesen összeállított opera- és operett-részleteket, elő­adási darabokat és a megyére jel­lemző népdalcsokrokat, de hallot­tunk stílustalan attaca előadásban nótát, népdalt és operettet is. Úgy gondolom, itt még sok ten­­­­nivaló akad. A zenekarok azonban a műsorösszeállítást, kiválogatást még nem tudják maguk megol­dani, és zenei színvonalukhoz mérni. De probléma mutatkozik az igényesebb zeneszámok betanu­lásánál, valamint a stílusos beállí­tásnál is. Ezek a problémák mind­jobban előtérbe helyezik a rend­szeres szakmai képzés kiterjeszté­sét valamennyi népi zenekar szá­mára. A legfontosabb tennivalókat az elmúlt fesztiválok tapasztalatai alapján az alábbiakban foglalom össze: Helyre kell állítani ismét a tel­jes munkaidőben, legalább 6 tag­gal működő állandó zenekarokat. Gondoskodni kell a rendszeres oktatásról, a tanfolyamok, stúdiók szervezésével. Kötelezni kell min­den szerződésben álló zenekari ta­got, hogy az oktatáson részt ve­­gyen. Az illetékes vendéglátóipari egységekben zenei irányító sze­mélyre van szükség, aki gondos­kodik az igényes zeneszolgáltatás­ról. Szakmai tapasztalatszerzés cél­jából továbbra is szorgalmazni kell különböző találkozókat, vetél­kedőket, még szervezettebben, még alaposabb zenei felkészülés­sel. Feltétlenül szükséges, hogy a zenekarok szakmai továbbképzé­sének, oktatásának szervezésével és ellenőrzésével következeteseb­ben foglalkozzanak a szórakoz­tató zenészek szakszervezeti szer­vei. A földművesszövetkezeti népi zenekarok az elmúlt 2—3 év alatt jelentősen fejlődtek. E fejlődés ál­lomásait tények bizonyítják. A mezőtúri középdöntő után négy, a balatonboglári döntő után öt, országosan ismert, kitűnő magyar­­nóta- és népdalénekes közreműkö­désével hangversenyt adtak a dön­tőbe jutott zenekarok. Szeptember 9-én a Mezőgazdasági Kiállítás szabadtéri színpadán ugyancsak öt énekes közreműködésével hang­versenyen szerepeltek. A Magyar Rádió népzenei rovata a két dön­tőn hangfelvételt készített és egy későbbi időben egy-egy órás részt közvetített. A Televízió pedig két 30 perces „Nótaszó” műsort készí­tett a zenekarokkal, amely műso­rokat októberben láthatta képer­nyőn az egész­ ország. Külön sze­retném kiemelni, hogy a döntő­kön, a hangversenyen, és a Tele­vízió felvételein az egyesített zene­kar élén részt vett Járóka Sándor kitűnő prímás is. Úgy hiszem, e tények is igazol­ják, hogy a vetélkedő meghozta gyümölcsét és mindezekhez csak gratulálni tudunk a SZÖVOSZ-nak, valamennyi résztvevő földműves­szövetkezeti népi zenekarnak, és azt kívánjuk: Így tovább! A szolnoki Halászcsárda népi zenekara OLVASTUK ...Az igazi sikeres sláger kü­lönben bizonyos szempontból — nem anyagát, hanem funkció­ját tekintve — a népzenéhez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a slágernél a lejegyzés nem az utolsó, a megmerevítő, hanem az első, útegyengető stáció. A slá­ger élete szüntelen változás és ala­kulás, akár a népdalé. A dallam szögletei lecsiszolódnak, a rossz — de még milyen rossz! — pro­­zódia nyelvünkhöz idomul stb. A sláger népzeneszerű viselkedésé­nek figyelemre méltó eleme, hogy ugyanolyan anonim, mint a nép­dal, amint előadták, azon nyomban le is válik készítőjéről. A széles közönség címéről, azaz első dal­­lamsoráról, vagy előadójáról jegy­zi meg a „számot”, nem pedig zeneszerzőjéről vagy szövegírójá­ról. A népzene-jellegről szólván, nem elhanyagolható tényező a tömérdek hangszeres variáció, amely az országszerte működő, kü­lönféle összeállítású gitár-, tánc-, szalon- és cigányzenekarok játé­kában születik. A slágerré válásban igen sok persze a relatív és véletlenszerű elem. Slágernek ugyanis minden évben lennie kell, méghozzá nem is egynek. A fogyasztó, bármilyen is a készlet, kiválasztja és slá­gerré avatja a neki kellő számot. Arra még példa nem volt, hogy a közvélemény egy évben kijelen­tette volna: az idei kínálat nem tetszik, maradok a tavalyi sláger­nél. Ebben az értelemben — anél­kül, hogy kétségbevonnám a Táncdalfesztivál intern­etőzsűrijé­­nek szakértelmét és jóhiszeműsé­gét, biztos vagyok benne, hogy a Táncdalfesztiválra beküldött 1378 pályamű közül bármelyik hatva­­nat választja ki, akár sorsolás út­ján is, a közönség 4­-5-ből slágert csinált volna. A dal szempontjából szubjektív tényező az előadó személye. Eb­ben a műfajban egészen más a mű és a tolmácsolás viszonya, mint a művészetben. Beethoven — ha romjaiban is — önmaga marad egy kontár kezén, nem bukik meg a gyenge előadással, másfelől a rossz zenemű sem lesz népszerű a jó vagy közkedvelt előadó köz­benjárására. Nos, a slágerré vá­lásban az előadók — kivált a szub­jektív tulajdonságaik — rendkívül fontosak. Döntő, hogy az énekes megközelítse az aznap divatos em­bertípust és magatartási ideált, le­gyen tehát külsőségeiben is aktuá­lis. Feleljen meg azoknak a több­nyire illúziókra épülő elvárásoknak, amelyekkel a közönség fellépése elé tekint. Ismerje a műfaj já­tékszabályait, és jottányit se tér­jen el tőlük.­­Külön figyeltem, hogy a bálványozott énekes má­sodik, harmadik, negyedik ismét­lésre, vagy esetleg az első elő­adás után két héttel változtat-e valamit az előadáson. Nem tette, a hanghordozástól az utolsó kéz­mozdulatig minden azonos ma­radt, ami valószínűleg a siker zá­loga is, de másfelől arra is kö­vetkeztetni enged, hogy az Át­lagos táncdalénekes tükör előtt biflázza be számait, és nem is tud eltérni a bemagolt előadásmódtól. Igazi színész el tudna mondani egy verset egymás után három­szor egyformán? A slágerré válás képletét tehát felvázolhatjuk így is: népszerű előadó 4* átlagos szám + többszöri ismétlés + slá­ger.) A slágerré válásnak elsősorban az objektív tényezői érvényesülnek az úgynevezett örökzöld számok esetében, míg a szubjektív ténye­zők főként „egy nyári” számokat teremtenek. A kettő között persze igen sok az átmenet . . . (Részlet: Breuer János „649008” című, a Valóság ez évi 10. számá­ban megjelent írásából.) LÁTTUK Margareta Pislaru, román tánc­­dalénekesnőt, aki a táncdalfeszti­válon a „Hol van az az idő” című dalt énekelte. A Mamaiában ren­dezett fesztivál első három eszten­dejének győztese a 24 éves éne­kesnő, aki négy nyelven adja elő dalait. Lemezeinek száma elérte már az egymilliót, észre, hogy művészetet mondtam, holott a tánczene, ezt elismerem, csak magas fokon számítható an­nak, általában pedig a szórakoztató ipar keretébe tartozik. Én azt hi­szem, voltaképpen innen származik a tájékozatlanok és a sznobok minden tévedése. Hogy az ipari termékek elé ugyanolyan követel­ményeket támasztanak, mint a mű­vészi alkotásokkal szemben. Most még csak arra kell kérnem a tánczene és minden könnyű műfaj művelőjét, ők maguk ügyeljenek a színvonalra. Azt mondtam ugyan, hogy szórakoztatóipar, ebben is benne van, hogy képletesen szólva segédlevél, illetve magasabb fokon mestervizsga, és iparengedély kell az üzéséhez. Meg kell hát szaba­dítani a szórakoztatóipart is a kontároktól, illetőleg már első je­lentkezésük esetén eléjük kell tárni kendőzetlenül, mi mindent kell megtanulniuk, hogy akár a jó közepes átlagszínvonalat is elérjék, akár mint dalszerzők, akár mint énekesek. A működési engedélye­ket kiadó illetékes szerveknek vál­lalniuk kell az esetleges haragot, s magasabb mércét állítani a vizsgá­zók elé. Jelenleg az a helyzet, hogy a tánczenei szakmában való gyors boldogulás lehetősége nem csak azért csábítja az arra hajló fiatalo­kat, mert sok pénzt lehet keresni, hanem legalább ennyire az is, hogy keveset kell tanulni és tudni. A könnyűnek tekintett műfajok ön­védelme volna ez, mivel sokkal többet tehetnek rangjukért és el­ismerésükért, mint száz dörgede­lemmel. Nem szabad hát országos nevet, nyilvánosságot adni olyan amatőröknek, akik talán­tán egy üzem­i bulin, zárt körben megfelel­nek, akkor is csak azért, mert a barátok és a jó ismerősök, a druk­kerek mindig elfogultak. A most záruló 1967. évi Táncdalfesztivál vi­szont az elfogulatlanoknak is elég zajos, talán a szükségesnél is zajo­sabb bizonyságul szolgál arra, hogy a magyar táncdal eléri leg­alább is a nemzetközi átlagot... (Részlet: Szántó Jenő „Magán­vélemény közügyben” című, a Pe­tőfi rádióban szeptember 15-én el­hangzott műsorából.) HALLOTTUK . . . Ne vegyék rossz néven az érintettek, de úgy érzem, a tánc­dalfesztivál körüli­­ vitákat nem igazi, hanem műfelháborodás fűti. Mis ez a kísérőzene legalább akkora vitákat kavar, mint maga a fesz­tivál a helyezésért. Az idézett vi­tákban gyakran visszatér egy szó, mely így hangzik: Tömegízlés, kö­zönségigény. Mintha bizony lé­teznék minálunk, vagy bárhol a világon olyan igény és közönség, amely egyetlen szóban kifejez­hető, amely közös nevezőre volna hozható. A mai táncdal-szenvedély pl. meghódított olyan embereket is, akik szeretik az operát, a szimfó­niát, a klasszikus zenét is és a táncdalokat sem a komolyzene ro­vására kedvelik, mint ahogy limo­nádét sem Tokaji aszú helyett iszik az ember. Nem igaz az a képlet, mely szerint egyfelől van az igé­nyes közönség, az elveti a könnyű­műfajokat, másfelől van az igény­telen, ez meg felkarolja őket. Ilyen könnyen felosztható közönség nin­csen. Másrészt pedig igényes és igénytelen nem egyik műfaj a má­sikkal szemben, hanem minden műfaj, és művészeti ág saját ke­retén belül, saját törvényeinek megfelelően lehet. De most veszem LÁTTUK Józsa János, debreceni grafikus „Táncdalfesztivál 1967.” című rajzát a „Szocialista Művészetért” ez évi szeptemberi számában. 3

Next