Szórakoztató Zenészek, 1983 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám
ISZÓHAKOZTATÓ ZENEISZER Olvasóink bővebb tájékoztatást kaptak már a rádió, a tévé útján, a Népszabadság hasábjain keresztül Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára január 11-én, nagy távlatokat nyitó országos ideológiai értekezleten tartott előadásáról, melyből egy mondatot idézünk: „Társadalmunk a munka társadalma, amelyben tekintélyt csak a termelő munka, az alkotásra való törekvés, a magatartás tisztessége, a közösség szolgálata alapozhat meg ...” Dunaújvárosi képeslap középkorú, vagy annál idősebb olvasóink még emlékeznek arra, hogy az „egyutcás” Dunapentele szomszédságában, valóban szinte egyik napról a másikra nőtt ki a földből első szocialista városunk. E korszak pozitív hatásai máig hatnak, ma is érződnek. Milyen hatásokra gondolok? Egyértelműen arra, hogy a városban élő valóság az egyfajta új típusú lokálpatriotizmus. Ennek, a várost gyámolító aktív szeretetnek sok jelével találkozhatunk a dunaújvárosi zenészek, vendéglátósok körében is. Ebben a riportban két olyan szórakoztatózenész nevét írom le elsőként, akikkel jóllehet, személyesen nem találkoztam, de szinte valamennyi dunaújvárosi zenész megemlítette őket. Mohos Istvánról és Mukli Istvánról van szó, akik átmenetileg külföldi szerződést vállaltak. Természetesen a két több-hangszeres, univerzális zenészt nem érdemtelenül dicsérték. A megyei kirendeltségvezető, Für György, azonban nem „ragadhat” le néhány névnél, neki zenészek, együttesek tucatjaival kell gazdálkodnia. Így beszélt munkájáról: — Székesfehérvár szórakoztatózenei élete kissé elszürkült. Amíg 1970-ben, 1971-ben még rendszeresen voltak műsorok az Amigóban, nótaestek a Velencében, addig manapság már zenés hely is alig akad itt. Dunaújvárosban élénkebb, pezsgőbb az élet. Mintha ott a vendéglátóipar is könnyebben vészelné át a nehezebb éveket. Talán kezdeményezőbbek ... Valóban, a megyeszékhelytől mintegy ötven kilométernyire levő Duna iménti városban a vendéglátósok házatáján jó a hangulat. Ezen belül is talán legjobb, a Dunavidéki Vendéglátó Vállalat kezelésében működő Hangulat presszóban. Négy tagú együttes dolgozik itt Soós László — becenevén „Ceka” — gitáros vezetésével. A dobos Vollman László, a billentyűs Malácsik Ágoston, a basszusgitáros Tóth Róbert. Malácsik, akinek még csak ideiglenes működési engedélye van, így filozofálgatott: Ebben a négyesben nagyon jól érzem magam... és először gondolkodtam el azon, hogy bizony kell, és kellene a „rendes” működési engedély. Hiszen rámig nincs meg, nem nyílhat meg számomra a külföldi szerződés lehetősége sem. A Hangulat zenekara meglepően sokoldalú zenét játszott. Eurodiszkós szám után valódi rock and rollos hangzásra váltottak (Tutti frutti), majd érett muzsikusokra jellemző blues improvizációk csendültek fel. „Ceka” nem csupán zeneileg hanem emberi vonatkozásban is jól tartja össze a tagokat. Az együttest viszont egy tágabb közösség, a Hangulat presszó Petőfi Sándor szocialista brigádja ötvözi figyelemre méltó kollektívába. Ezt a közösséget, egy közéleti érdeklődésű ember, a brigádvezető Hankovszki Péter ösztönzi, ösztökéli újabb és újabb nemes feladatokra. Mivel a brigádnak szerves része a zenekar, semmiféle művészkedő elszigetelődés, különállás nem tapasztalható. A Hazafias Népfront körzeti bizottságával közösen, irodalmi esteket rendeznek, délutánonként inopresszóként üzemel a presszó. Ezek után talán mondanom sem kellene, hogy a Hangulat zenészein ízléses formaruha feszül és sem a napi munkakezdés pontos idejével, sem a zeneszünetekkel nem akad probléma. Az egyen-, illetve formaruha kérdésében Dunaújvárosban is az országos kép tükröződik. A törekvés az egyöntetűségre népi zenekaroknál általában tapasztalható, tánczenészeknél kevésbé. Reklám úgyszintén sehol. Sajnos. A Vigadóban, a Raduly Attila által vezetett népizenekar, tömör és puha hangzásával lepett meg. Mintha héttagú bandát hallottam volna, pedig csak négyen vannak. A prímás mögött Malácsik Gusztáv cimbalmozik, Kovács Kálmán nagybőgőzik és Bach József brácsázik. A szépen megszólaló zenekar élménye után, meglepő volt hallanom a prímástól, hogy neki is csak ideiglenes működési engedélye van. — A KISZ Központi Művészegyüttesében végeztem el középiskolai tanulmányaimat négy évvel ezelőtt — mondja az egyik zeneszünetben Ráduly Attila —, de azóta bizony kiestem a lapról olvasás gyakorlatából és egyszerűen nem volt merszem jelentkezni a kategóriaszerző vizsgára. Megnyugtattam, hogy kerékpározni sem lehet elfelejteni, jelentkezzék bátran, legkésőbb 1984 tavaszán. A Mezőfölde étteremben a látogatottság — valószínűleg a hiányos fűtés miatt — meglehetősen gyér volt azon a téli estén, amikor a nagy, „ifipresszós” hangulatú hodályban Galányi Péter dobgépes orgonista és Farkas József gitáros duóját hallgattam. Melankolikusan „cikis” számokkal próbált a két zenész életkedvet csiholni a csendesen üldögélő fiatalokba. Ki tudja vajon, hogy miért vették elő valamilyen zenei lomtárból a „Vallomással küldöm neked, ezt a csokor orgonát” ... kezdetű meghatározhatatlan eredetű dallamot? A város központjától távolabb, a Dunához közel található a Halászcsárda. Az üzlet szerződéses, a Hungar Hotels keretein belül. Gazsi István öttagú zenekara játszik itt, már hosszú évek óta. A zenészeik szeretik városukat, jóllehet nem is e tájékon születtek. Mégis sajátjuknak érzik itteni kialakult életmódjukat, közönségüket, a dunaújvárosi életformát. Nyaranta vagy a nagyobbik teremben, vagy a kerthelyiségben játszanak. A zenekari dobogót az igényeknek, forgalomnak megfelelően más-más pontra helyezik. Munkájuk ellen nincs és nem is lehet kifogás. A kánikulai hetekben sok külhoni vendég is betér ide, akik elismerően nyilatkoznak a zenekarról. A prímás Gazsi István B- kategóriás. Napi bére 135 forint. A szintén B-kategóriás brácsás gázsija 105 forint, míg a másodhegedűs, a cimbalmos és a bőgős napi bére nem éri el a 100 forintot. Igaz, hogy az utóbbi három muzsikus ideiglenes engedéllyel zenél, mégis indokolt, ha már most hangot adunk annak a jogos igénynek, hogy ez a fegyelmezett, összeszokott együttes nagyobb figyelmet kapjon a legközelebbi prolongálós tárgyalásokon. A Sörkertben tánczene van: az orgona és a dob mögött Éberhardt Ferenc és Hajós Jenő ül. Mindketten B-kategóriások. Műsoruk, ott létemkor, kissé avíttnak tűnt, de lehet, hogy csak nekem. Az Oh Donna Clara, a Tangolita és a Féltékenység, meg a többi örökzöld tangó melódiája ellen zeneileg semmi kifogásom nem lehet, csak mintha a húszas évekbe csöppentem volna vissza. A két zenész egyébként ez év tavaszán elválik egymástól. Nincs harag, de céljaik különbözők. Úgy emlékszem, ők ketten voltak csupán, akik a többi dunaújvárosi muzsikushoz viszonyítva kissé szkeptikusabban nyilatkoztak... és valahogy így is zenéltek. Mintha nem túlságosan hinnének a vendéglátóipari szórakoztatózene szépségeiben és csak a negatív jelenségeket látnák és tartanák számon. Az Arany Csillag szálló bárjának két muzsikusa viszont hisz a muzsika világot jobbító szerepében. Gergely István billentyűs és Kovács Géza dobos, imponáló lelkesedéssel beszélt zenei stílusokról, az emberek szórakozási igényeiről... és mindenekelőtt a méregdrága hangszerekről. Amikor egy jól összeállított tánczenei egyveleg közben elelgondolkodom azon, hogy bár minden duó ilyen optimális egyensúlyban tudná tartani a hangerőt és a határozott előadásmódot, akkor vajon miért nem népszerű az Arany Csillag manapság a dunaújvárosiak körében? Az biztos, hogy nem a zenében van a hiba. Ez a sokoldalú zenét játszó, munkahelyét szerető, ízléses formaruhában dolgozó duó, bizonyára kialakítja majd az Arany Csillag bárjának új és stabil közönségét. Meg kell említeni a Hóvirág presszót, a maga nagyvárost idéző atmoszférájával. Ehhez a légkörhöz nagymértékben járul hozzá Báli Zoltán orgonával és dobgéppel dolgozó zenész. Úgy tűnt azonban, hogy Báli túlságosan is bízik a közönség többségének 2—30 számra korlátozódó repertoárigényében. Nem felejthető ki a sorból az Arany Horda duója sem. Hosszú János hegedül itt és Berki Lajos kíséri cimbalommal, őszinte aggódással várják vissza mindketten az eredeti cimbalmost, Horváth Károlyt, aki hosszantartó betegséggel kórházba került és ha visszatér, Berki újból eredeti hangszerén, brácsán játszhat majd. — Semmi pénzért nem mennék el innen — mondja meggyőződéssel Hosszú János. Valóban érződik, hogy a két muzsikus nem „dolgozni” jár az üzletbe, hanem szórakoztatni. A környezet kulturált és a vendégek jóleső mosollyal honorálják, amikor a hegedűs a mikrofonhoz lépve kissé érdes hangon, kedvesen eldúdolgatja a közkedvelt operett dalokat... Dunaújváros vendéglátós zenéjéről kialakítható összkép mindenképpen pozitív. Ha figyelembe vesszük, hogy több vendéglátó egységben találkozhatunk olyan igénnyel, mely szerint szeretnének együttműködni a szárnyait most bontogató OSZK Műsorirodával, akkor a jövőben nemcsak szórakoztatózenészek, hanem a könnyű műfaj sok művésze érzi és tapasztalja majd e város sajátos vonzó hangulatát. Krizsik Ali Für György Az alsó képen: a Hangulat presszó együttese Gazsi István és zenekara a dunaújvárosi Halászcsárdában ma 3