Szórakoztató Zenészek, 1987 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1987 / 1. szám

Ránk is vonatkozik társadalmi, gazdasági mozgások soha nem befejezettek. Valamilyen formában és szinten ezt a folytonos változást, átalaku­lást minden ember érzi, elismeri. Mindaddig, amíg csak általában esik szó erről, addig valamennyien objektív ténynek fogadjuk el a „va- lami mindig megszűnik, és valami új mindig születik" végtelen láncola­tát. Különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy amíg ezek a hol lassabb, hol sebesebb változások a szűkebb magánéleti szféránkat kedvezően befolyásolják, addig lelkendezve üdvözöljük forrongó korunk fejle­ményeit. De amint a legkisebb mérték­ben is a személyünket kedvezőtle­nül érintő tényezőkkel találkozunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy egyfajta „felülről jövő", úgymond „központi" intézkedést várunk, amelyik majd igazságot tesz a mi érdekünk szerint. Csakhogy ez a „mi” nem minden esetben olyan erőteljes valami, hogy a nagyobb, a többséget érintő érdekekkel felvegye a versenyt. Nyilvánvaló, hogy egy több kül­ső és belső tényezőtől függő, nagy egészet alkotó, tehát valamennyi állampolgár együttes érdekeit szem előtt tartó gazdasági, politikai ve­zetés kizárólag olyan intézkedése­ket hozhat és olyan határozatok betartásának megkövetelését tűz­heti ki céljául, amelyek — éppen az imént említett társadalmi moz­gások miatt — úgy váltak intézke­déssé, határozattá, hogy figyelembe vették a túlnyomó többség érde­keit. A sajtóban, rádióban, tévében sokszor hallunk egész népgazdasá­gunk nehéz helyzetéről szóló híre­ket, beszélgetéseket, de azt hiszem, nem minden esetben bontjuk le — ki-ki a maga területén — arra a szűkebb gazdasági egységre a konkrét tennivalókat, amelyeket ott „lent” kellene megoldani. Pe­dig az MSZMP KB 1986. novem­ber 19—20-i ülésén hozott határo­zat lényege éppen az, hogy ma már életünk valamennyi ágában fontossá vált a hasznosság, az eredményes­ség. Ha pedig e sorok olvasója'eljut idáig, bizonyára kérdőleg gondol­ja, hogy vajon miként és hogyan van kapcsolat a vendéglátóipari ze­neszolgáltatás és a hatékonyság kö­zött. A kapcsolat pedig nem is túl­ságosan áttételes. Azt senki nem vitathatja, hogy a magyar népgazdaságban — külö­nös tekintettel országunk nyitott­ságára és az ebből következő ide­genforgalomra — a vendéglátó- ipar devizatermelése nem elhanya­golható. És jóllehet, nem vala­mennyi zenész és zenekar dolgozik idegenforgalmi téren frekventált helyen, azért az kétségtelen tény, hogy a nyári szezonban, a komplex vendéglátóipari szolgáltatások kö­zött feltétlenül forgalomnövelő szerepe van a zenének, fgy a zene­szolgáltatás hatékonysága anyagi erőforrássá válik, magyarán: pénzt hoz a házhoz... Természetesen ez az a pont, amikor mind nyilvánvalóbbá válik, hogy csak a vendégeket szórakoz­tató, színvonalas zene lehet a gaz­daságos. E rövid írás elején említett társadalmi mobilitásból és a kü­lönböző érdekek, érdekellentétek folyamatából viszont az követke­zik, hogy a zenészek, zenekarok között is bizonyos átcsoportosítá­sok várhatók. Zenés üzletek szűn­nek meg, és új, más jellegű zenei műfajt igénylő éttermek, presszók nyílnak. Ez az átcsoportosítási tendencia — amit feltétlenül le kell szögez­ni — a szórakoztató zenészek te­rületén jelentős rétegeket is érint, illetve érinthet. Tehát nemcsak a nehéziparban dolgozókat, bányá­szokat, a kohászati üzemekben vagy gazdaságtalan gépgyártás te­rületén dolgozó ezreket! Mindez természetesen nem nyugtatja meg a valamilyen okból rövidebb-hosz- szabb ideig szerződés nélkül ma­radó zenészt, vagy zenészeket. Azt viszont határozottan, e he­lyen is meg kell ismételnünk: az előadóművészi működési engedély nem az állandó lakóhelyhez közel eső zenés üzletbe érvényes, hanem országos érvéryü. A szórakoztató zenészi pálya — mint az elmúlt év­tizedekben mindig — számtalan szépsége mellett olyan jelenséget is magában foglal, amit össze­foglalóan úgy emlegetünk, hogy az ún. „szabad pálya" hátrányai. Ugyanakkor szilárd meggyőző­déssel azt is határozottan hangsú­lyoznunk kell lapunkban is és más fórumokon is, hogy a társadalmi mozgásoknak nem feltétlenül kell váratlanul érnie az egyént, egyéne­ket. Éppen a folyamatos elemzés, a szakszervezeti élet érdekvédelmi tevékenységének egyik feladata, hogy őszinte szóval, kendőzetlenül tárja fel a várható tendenciákat. Ha pedig az egyén(ek) behatóbban értik és felismerik e változások irá­nyát, akkor még a számukra — re­mélhetőleg átmenetileg — kedve­zőtlen hatások is elviselhetőbbek, érthetőbbek lesznek. Vonatkozik mindez a vendéglátóiparban dol­gozó zenészekre is. Számunkra, újságot is készítő szakszervezeti, OSZK-munkatár- sakra pedig az a feladat is hárul, hogy az említett párthatározat 5. pontjában foglaltak alapján cik­keinkben ismertessük, képviseljük, magyarázzuk a párt álláspontját, és vitatkozzunk a téves nézetekkel, bí­ráljuk a politikánkkal ellentétes gyakorlatot. Változások és korszerűsítések a kategóriaszerző- és javítóvizsgák anyagában Az OSZK és a szórakoztató zenei terület régi problémája a fő- foglalkozásban dolgozó ideiglenes működési engedélyesek magas aránya a kategorizáltakhoz képest, valamint a népi-zenei foglalkoz­tatottság aggasztó visszaesése. E feszültségek feloldása érdekében — véleményünk szerint — sokat fog jelenteni a vizsgafeltételek idei módosítása az alábbiak szerint: Tánczene 1. Az elektromos orgona széleskörű elterjedésével a kereskedelem nem tartott lépést. Lábbasszusos orgona ritkán és magas áron kap­ható. Zenészeink túlnyomó többsége nem is ezt a típust használja. Fentiek miatt indokolt a „C” és „B” kategóriánál a lábbasszus kö­telezettséget törölni. 2. A bevezetőben említett arányeltolódások további feloldása érdekében valamennyi tánczenei hangszer „C” kategóriás vizsga- követelményénél az ötven kötelező szám előadásától eltekintünk, mert ezek nehézségi foka a „C” kategória megszerzéséhez túlzottan magas. Többéves tapasztalatunk szerint döntően ez az oka az IME-sek távolmaradásának a kategóriaszerző vizsgákról. A „C” kategória vizsgaanyaga egyebekben változatlan. 3. A mai kor követelményeit figyelembe véve a vizsgabizottság nagy figyelmet fordít a vizsgázó által beadott saját repertoár kor­szerű jellegére. Ezzel kapcsolatban tudatosítani szeretnénk a vizs­gázókkal, hogy az ún. szabad tíz percben — akár saját közremű­ködők bevonásával — mai, modern, populáris műsort állítsanak össze. (Ez a pont természetesen mindhárom — tehát az A, B, C kategóriára vonatkozik) Népi zene Az 1987. évi népi zenei vizsgákon hegedűből és nagybőgőből csak kategóriajavító vizsgákat tartunk. Tehát kategóriaszerzésre e két hangszerből az idén nincs lehetőség. AZ ORSZÁGOS SZÓRAKOZTATÓZENEI KÖZPONT IDŐSZAKI LAPJA A budapesti prolongációk után elmúlt év őszén közöltük a „Gondolatok a prolongációk előtt" című írást, melyben már akkor igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy az 1987-es év szempont­jából fontos hetek következnek. Az újságok cikkeit böngészve, a rádió, televízió híreit hallva-látva átfogó képünk volt és van a világ, s benne kis hazánk gazdasági hely­zetéről. Előre tudtuk, hogy ebben a hely­zetben nem lesznek — nem is le­hetnek — bőkezűek a vendéglátó vállalatok. Számítottunk azonban arra, hogy szűkös lehetőségeit egy vállalat sem tagadja meg zenészei­től. Sejtettük, hogy nem nyílnak majd garmadával új zenés üzletek, de bizakodtunk, hogy a régieket nem szüntetik meg. A prolongáció- kat megelőző felmérések során éreztük, hogy a legtöbb helyen csak az utolsó napokban születik majd döntés. A nehéz helyzet ellenére azonban örömmel tapasztaltuk, hogy a vál­lalatok képviselőinek túlnyomó többsége jóindulattal ült le a tár­gyalóasztal mellé. Rózsaszín álom­képeket nem szőhettünk a várható eredményeket illetően. Az OSZK igazgatósága csak a realitás tala­jára építhette fel megvalósításra váró elképzelését, mely adott eset­ben nem lehetett mis, mint a pozi dók megtartása. E nnek tudatában ültünk asztal­hoz minden esetben. Köztu­dott, hogy a prolongációs tárgya­lásokon a vendéglátó vállalatok képviselőin kívül az OSZK igaz­gatósága, a szakszervezet, a párt funkcionáriusai, valamint a népi és tánczenei közvetítők vannak jelen. Az a szórakoztató zenész, akit részletesebben érdekel vállalata prolongációs tárgyalásának ap­róbb mozzanata, bátran érdeklőd­jön tehát szakszervezeti-, vagy párt­bizalmijától. Ők ugyanis a terüle­tükön dolgozó összes szórakoztató zenész képviseletét látják el — mint megfigyelők. Bár a konkrét adatok számszerű feldolgozása csak január végére — lapzárta után — várható, a többéves tapasztalat alapján január közepéig még intenzív a mozgás, mégis vállalkozhatunk arra, hogy tényszerű megállapításokat te­gyünk. Mindenekelőtt talán a leg­fontosabbal kell kezdeni. Összessé­gükben a budapesti szórakoztató zenészek megtartották korábbi pozíciójukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden kategóriával ren­delkező zenész „elkelt”. Annyit je­lent csupán, hogy globálisan nem lett kevesebb a munkahelyek szá­ma, hogy nem születtek durva lét­számleépítést célzó döntések, hogy jelenleg sincsenek többen stabil hely nélkül, mint a korábbi évek hasonló — téli, tehát a nehezebb — időszakában. Nevezhetjük ezt eredménynek? Szerényen bár, de igennel válaszol­hatunk erre a kérdésre. Különösen akkor, ha megnézzük, kik marad­tak az első nekifutásra állás nélkül? Általában — hiszen mint korábban jeleztem, még van mozgás — azok a kollégák, akik külföldre vártak, de végleg vagy egyelőre meghiú­sult az elképzelésük. Azok, akik váratlanul — önhibájukból vagy önhibájukon kívül — hazatértek külföldi útjukról, tehát nem vehet­tük őket számításba a prolongá­ciók előkészítésénél. Azok a kísérő- hangszeresek — bőgősök, basszus- gitárosok, dobosok —, akik nem találtak maguknak kollégát, zene­kart — esetleg emberi hibáik miatt. Akik nem rendelkeznek a ma már elengedhetetlen hangszerparkkal. Valamint azok — és erről a legszo­morúbb írni —, akik még most sem látják be, hogy a szakmai tu­dáson kívül az emberi magatartás egyre fontosabb tényezővé válik, s nem megfelelő munkamoráljuk­kal meglévő helyükről tanácsolták el önmagukat. A fentebb idézett cikket azzal zár- zV tűk, hogy kívántunk önma­gunknak „mosolygós, zenészeink­hez ragaszkodó vállalati képviselő­ket a tárgyalóasztal túlsó oldalára". Ez volt a kívánság. Nézzük, mi va­lósult meg belőle. Nem állítom, hogy minden alka­lommal fájt az oldalunk a nevetés­től. Voltak percek, amikor felforrt, vagy éppen megfagyott a levegő, és mégis verejték jelent meg a hom­lokunkon. Néha tánczenés, de több esetben népi zenés üzletek tárgya­lásánál tornyosultak a felhők. Sze­rencsére azonban ezek a borús per­cek nem voltak jellemzőek. Hatá­rozottan ki lehet jelenteni, hogy ze­nészeink nagy többsége megtar­totta a már 1986-ban is elfoglalt munkahelyét. Hallom lelki füleim­mel a „duruzsolók” megjegyzését. „Persze hogy maradt a helyén. Ho­vá ment volna? Nincs nagy válasz­tási lehetőség." Magam részéről vitatkoznék ezzel a megállapítás­sal, hiszen újra bebizonyosodott, hogy a legjobbaknak — a legjob­bak alatt nem csak a szakmai meg­ítélés értendő — most is volt válasz­tási lehetőségük. Az alapkérdés ez esetben mégsem az, hogy a zenész miként döntött, hanem az, hogy igenis ragaszkodtak a munkáltatók a jól bevált zenészekhez, zeneka­rokhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy a szórakoztató zenészek nagy többsége ma már tudja, először neki kell megbecsülnie munkahe­lyét. A kölcsönös megbecsülés csak ezután jöhet, és többségében jön is. A „maradok” döntésre tehát kell még egy rábólintás: a „maradhat”. Jobb esetben a „megkérjük, hogy maradjon”. Ezt a felkérést vagy rá- bólintást sikerült a kollégák több­ségének elérnie. Ez a tény újabb gondolatot éb­reszt bennünk. Nevezetesen azt, hogy az üzletvezetők részéről ez a hajlandóság nem csak a jószívűség jele. Valószínűleg üzletileg sem megvetendő egy jól felkészült, a kö­zösségbe emberileg beilleszkedni tudó zenekar, zenész. Azoknak a kollégáknak pedig, akik nem értik meg az idők szavát, ebben a ver­senyben csak a — kellemesnek ép­pen nem nevezhető — vesztes sze­repköre juthat. Bár nem könnyű, de saját érdekükben tudomásul kell venni, hogy egy ilyen kiélezett versenyben a megújulni nem tudó — vagy nem akaró — zenész előbb-utóbb lemarad, mert lemor­zsolódása törvényszerű. P ontosan tudjuk, hogy az érem­nek két oldala van. Hogy a vendéglátós vezetők közül sem mindegyik abszolút profi. Hogy ott sem mindenki érti meg az idők szavát, hogy ott is akadnak olya­nok, akik vetni nem, de aratni akar­nak. Az azonban sovány vigasz a zenész számára, hogy az ilyen veze­tés sem lehet hosszú életű. Tisztá­ban kell lennünk azzal, hogy nép­gazdaságunk egész területén — s eb­ből a vendéglátás sem lehet kivé­tel — az átalakulás időszakát éljük. Erre a képlékeny állapotra utal, hogy a zenészekkel kötött szerző­dések túlnyomó többsége is rövid­távú. Ezek a „meglátjuk, hogyan válik be” alapgondolattal szület­tek. Ebben a folyékony helyzetben is van egy biztos pont. Ameddig vendéglátás létezik, zeneszolgálta­tásnak is kell lennie. Igaz, hogy ezek a zeneszolgálta­tási formák változnak, a megválto­zott ízléshez, igényekhez igazod­nak, hogy devalválódnak régebbi, megváltoztathatatlannak hitt fogal­mak, hogy helyettük újak szület­nek, hogy az új mindig szokatlan s ezért nehezen tesszük magunkévá, ezek tagadhatatlan tények. De elke­rülhetetlen, hogy akár tetszik, akár nem, ezekkel az új fogalmakkal, tényekkel kell megbarátkoznia és együttélnie annak, aki talpon akar maradni. N em szorosan a budapesti pro- longációkhoz tartozik, de mégis beszélnünk kell egy kényes kérdésről. Tényként kell leszögez­ni, hogy a szórakoztató zenész mű­ködési engedélye az egész ország területére érvényes. A másik tény, hogy egyre több vidéki városból — főleg szállodákból — érdeklőd­nek pesti zenészek, zenekarok után. Megfelelő lakást, gázsit biztosíta­nak, biztosítanának — ha lenne vállalkozó. Tudjuk, nem mindegy, hogy az állandó lakástól, a család­tól messze dolgozik valaki. Az sem mindegy, hogy ha már nem Buda­pesten, akkor Oslóban, Zürichben, vagy éppen Békéscsabán, Nyíregy­házán dolgozik-e az ember. Meg­gondolandó azonban, hogy vajon állásnélkülinek tekinthető-e az a zenész, aki inkább mártírként sétál, semmint önmaga és együttese érde­kében két-három hónapot ledol­gozzon mondjuk Tatabányán? Hová sorolható az a zenész, aki gyermekeire, adósságaira hivat­kozva kereseti lehetőséget követel, de ha ajánlatot kap Üllőre, vagy Dabasra, még rövidebb időre sem írja alá a szerződést? Hová sorol­ható az az énekesnő — még a kez­dő is —, aki szülei vagy vőlegénye tiltó szavára hivatkozva egyetlen hónapot sem hajlandó mondjuk Győrben eltölteni? Hol függ össze ez a téma a buda­pesti prolongációval? Ott, hogy az összegezésnél a fent említett esetek is a kategorizált, de állás nélküli zenészek, énekesek statisztikáját rontják. Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy van­nak azért ellenpéldák is. Ne csodál­kozzon senki, ha az esetleg meg­üresedő budapesti státusokra ezek az ellenpéldák előnyben részesül­nek. Visszatérve a prolongációra, el­mondom, hogy egyelőre szűkében vagyunk szóló harmonikásoknak, összeszokott sramli-duóknak. Igé­nyeltek volna hárfást is, de nincs, hangszeren — lehetőleg billentyű­sön — játszó énekesnőket kerestek zenekarok. Továbbra is kérjük a zenekarokat, hogy fényképpel, ka­zettával jelentkezzenek mielőbb, mert mire ez a cikk megjelenik, már elkezdődik a nyári idény szer­vezése! Végszóként annyit, hogy túlzot­tan optimistának lenni éppen olyan hiba lenne, mint pesszimista han­gulatban nosztalgiázni. Szerintem az óvatosan borúlátó gondolkodás és a mindent éltető hit optimiz­musa egyaránt szükséges ahhoz, hogy földön járó reális terveinket elérhessük. Ezzel a realista gondo­lattal kívánok mindannyiunknak sok erőt az 1987-es évhez. Huszár József

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék