Szórakoztató Zenészek, 1988 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1988 / 1. szám

Az országot járva... Mozgalmas hetek, hónapok... Az egyik vidéki zenészgyűlésen említette a helyi szórakoztatóze­nész szb titkára, hogy az ország gyorsan változó, alakuló gazdasági életén belül rohamosan alakul át a vendéglátóipari zeneszolgáltatás szerkezete is. Csak néhány fogalom, melyek jelentése másképpen cseng, mint akár néhány évvel ezelőtt: a) prolongációs tárgyalás, b) a zenés üzletek vezetőinek viszonya az anyavállalathoz és az általuk bérelt üzlethez, c) a zene szerepe, a szerződések időtartama, jellege, d) a muzsikusok tanulásának, képzésének fontossága. Apropó­ Képzés. Mind gyakrab­ban merül föl az átképzés fogalma, mint jó néhány szórakoztató ze­nész számára olyan kedvező meg­oldás, ami lehetővé teszi, vagy te­heti, hogy az ún. „telített” hang­szereken játszó zenészek másfajta, „kurrens” hangszerre térjenek át. De már maga az áttérés is számta­lan gondot, ellentmondást vet föl. Nyilvánvaló, hogy egy huszon­éves fiatalember minden szem­pontból fogékonyabb, nyitottabb, mint idősebb kollégái. Egy ifjú basszusgitáros például elképzelhe­tőnek, lehetségesnek tartja, hogy billentyűs legyen. Ilyen életkorban még van lendület, hév, lelkesedés. A nagybetűs Zene szeretete áthi­dalhatja a másfajta instrumentum kezelésének kezdeti nehézségeit. Miskolcon történt Az SZMT titkárával, Szűcs Ferencnével, valamint Kiss Gyulával, az agitációs, propaganda- és kulturális ügyekkel foglalkozó osztály vezetőjével tárgyaltunk, amikor felmerült a cigányzenészek foglal­koztatásának néhány gondja. Szűcs elvtársnő ekkor elmondta: az Avas Művészegyüttes hónapok, sőt évek óta zenészhiánnyal küszködik. Hívják-várják a cigányzenészeket. Jelenleg még prímá­suk sincs! Teljesen indokolt volt tehát, hogy az SZMT titkára így tette fel a kérdést: — Valóban, lehet itt cigányzenész-munkanélkü­­liségről beszélni? A miskolci cigánymuzsikusok „kifogása” az — mint a beszélge­tés során később kiderült —, hogy ők csak éttermi zenét tudnak játszani, az Avas Művészegyüttesben pedig táncházi és parasztzene kellene. Az SZMT-munkatársak újabb kérdéseket tettek fel: — Ha állás nélkül van egy népi zenész, akkor az Avasban meg­kereshető 3-4000 forint nem jobb, mint a semmi? — Az ún. „pa­rasztzene” annyira különbözik az éttermi muzsikától? A kis történet nem csattanós befejezése így hangzik: Sajó A­la­dárné, a Borsod megyei OSZK-kirendeltség vezetője táviratot adott föl egy állás nélküli, kategorizált prímás címére, hogy az jelentkezzék az Avas Művészegyüttesben esetleg felvállalható ze­nekarvezetői tisztség betöltésére. A prímás nem jelentkezett. Most már az Olvasóval együtt kérdezem: — Mi lehet az oka annak, hogy a miskolci táncegyüttes eredménytelenül keres — évek óta — cigányzenészeket? A fenti kis történet borsodi. Ab­ból a megyéből való, ahol Ózdon néhány ezer ember áthelyezéséről, átképzéséről van szó napjainkban a nehézipar területén. Jóllehet mások baja senkit nem vigasztal, mégis le kell írni a tényt: a szórakoztatózenész szakmában tapasztalható állásnélküliség sem­miképpen nem mérhető, nem ha­sonlítható a népgazdaság egyes más szféráiban jelentkező hasonló gondokhoz. A pécsi zenészek munkaértekezletén is fölvetődött a szakma jövőjének kérdése. A hozzászólások során többen azzal hozakodtak elő, hogy Hegyes­halmon túl milyen csodás a zenészek helyzete. Az érdekesség csak az, hogy az ilyesmit hangoztató muzsikusok — tapasztalatból tudom — teljesen természetesnek veszik „oda­kint” a napi 8 óra zenélést (néhány aprócska szünettel), magától értetődőnek tartják azt is, hogy a zeneszünetekben nemhogy inni, de még leülni sem szabad a vendégek közé, és azt is zokszó nélkül tudomásul veszik, hogy a havi­ szerződés végén az utolsó napon — amikor hajnalig szólni kell a zenének — odébb kell állni a má­sik üzletbe, amelyik esetleg 800—1000 kilométernyire van (például Karlsruhe—Hamburg). — Ugyanezek a muzsikusok — jegyezte meg Bornemissza Géza pécsi kirendeltségvezető — itthon csak a Széchenyi tér közelében óhajtanak dolgozni. Két szemlélet ... Hogy más országokban ked­vező-e az élőzene helyzete, arról most csak annyit, hogy az NSZK- ban az elmúlt években rohamosan csökkent az élőzenés szórakozó­helyek száma. A hétvégi rendezvé­nyek nagyméretű helyiségeiben valóban zenekarok dolgoznak és nem egy-két tagú „együttesek”. De az ilyen diszkóhangulatú bulik­al­ Kazincbarcika Újságunk képviseletében mintegy négy évvel ezelőtt jártunk Kazinc­barcikán, amikor szocialista városaink vendéglátóipari szórakoztató zenéjéről közöltünk sorozatot. Most ismét ellátogattunk a vegyi kombinátjáról híres városba. A stílu­sosan Lombiknak nevezett étteremben trió dolgozik, Varga István orgo­nista, Nagy Elemér basszusgitáros-bőgős, Nagy József dobos-hegedűs. Műsorukban a hagyományos, sztenderd örökzöldek keverednek a vado­natúj slágerekkel. Jó „átlagzenét” játszanak és ez egyáltalán nem pejora­tív jelző, hiszen sok együttes behódol az esztamos stílusnak, és egész este csak azt erőltetik. A Lombik étterem triója arra is ad, hogy a zeneszünetek túl hosszú csendje ne késztesse távozásra az ízléses környezetben szóra­kozni kívánó vendégeket, és a három zenész azt sem tartja mellékesnek, hogy az elegáns formaruha tartást ad, elősegíti a kulturált szórakozást. A Barcika étteremben korszerű, minden szempontból kiváló csapat ze­nél. Külföldre készülnek. Ennek megfelelően modern a hangszerpark, szé­les a repertoár, „blickfangosak” az egyenruhák, a hangerő pedig rugalma­san alkalmazkodik a látogatottsághoz. Ők akkor is zenélnek — keményen, lelkesen —, ha nincs telt ház. A tagok: Fényes Ferenc billentyűs, Lakatos Ferenc gitáros, Szabó Antal dobos. A Sportban a duó — Nagy Oszkár billentyűs és Majancsik Elemér do­bos — szintén kialakította saját stílusát. (Természetesen olyan keretek kö­zött, amennyire azt megengedi a vendéglátóiparban tapasztalható közízlés és tömegigény.) Hosszú, de hangulatos slágeregyvelegeket fűznek egy na­gyobb zenei blokkba, és az egyes összeállítások valamilyen könnyűzenei korszakot tükröznek. Ritmikailag érdekesnek tűnt számomra, hogy a potpourrikat szerencsére nem a már ebben a cikkben is említett esz­tamos „generálszósszal” fogták össze, hanem rock and rollos és bosszú­­vonás öszvérritmussal. A barcikai Halász csárda — ahogy az üzletvezető elmondta — minden este „tömve van”. Ez a tény bizonyára nemcsak a konyhát dicséri, hanem az itt élő triót is: Kátay Béla hegedűs zenekarvezetőt, Bari Jenő billentyűs­gitárost, Bordás Gyula dobost.* Tények, események, információk innen-onnan Azonban a problémák azokon a pontokon sűrűsödnek, ahol — a ci­gányzenekari létszámok csökkené­se következtében — az idősebb brácsások, csellósok, hegedűsök maradnak szerződés nélkül. Ilyen esetekben is van példa arra, hogy kemény akarattal valaki áttér egy keresettebb hangszerre, de az egy­általán nem általános. Nem könnyű ma egyetlen ze­nészközvetítő, kirendeltségvezető helyzete sem. Természetes emberi reagálás, ha az akár csak átmeneti­leg is elhelyezhetetlen zenész inger­lékeny, becsapottnak érzi magát. Hiszen — ahogy mondani szo­kás — az idősebb muzsikusok „egy életet töltöttek el hangszerükkel” a szakmában, most meg kiderül, hogy nem tart rájuk igényt az ad­digi étterem, kocsma. Különösen akkor érthetetlen — és ami még lényegesebb — anya­gilag akkor kedvezőtlen a helyzet, amikor az állás nélkül maradt ze­nészek­ közel van(nak) a nyugdíj­­korhatárhoz. Ilyen esetekben — erre számta­lan példa van — az OSZK közve­títői, kirendeltségvezetői, össze­fogva az szb-vel, mindent elkövet­nek a kedvező megoldás érdeké­ben. Legtöbbször sikerrel kutatnak fel, esetleg a korábbi munkahely­től távolabb lévő munkahelyet a zenész(ek) számára. Viszont nem­egyszer fordult elő az elmúlt hóna­pokban, hogy az átmenetileg állás nélküli zenész fanyalog, nem jelent­kezik, nehezen értesíthető, „eltű­nik”, szinte kerüli az OSZK-t. halmi megoldások. Ilyesmiből meg­élni nem lehet. A még megmaradt „mindennapos” zenés boltok együttesei pedig havonta-kétha­­vonta vándorolnak. Megszokott környezetről és az ehhez a foga­lomhoz kötődő kiegyensúlyozott családi életről a zenészek csak ál­modnak. Persze a jövedelem több, mint a mi viszonyaink között ! Mégis egyre gyakrabban gondol­kodom el azon, hogy az OSZK illetékeseinek miért okoz esztendők óta komoly gondot a békéscsabai, orosházi, szarvasi zenés üzletek el­látása? Vajon néhány (jó néhány) pesti muzsikusnak miért „rangon aluli” egy fővárostól 200 kilométer­nyire lévő étteremben dolgozni? Mert nehogy bárki is tévedésbe es­sék ! A Békés megyei üzletekbe nem „kutaütőket” keresnek, hanem ös­­­szeszokott, mai slágerzenét is ját­szó együtteseket. A jó zenélésen kívül pontos, megbízható embere­ket. Ennek megfelelően a bérfelté­telek és az egyéb körülmények is jobbak az országos átlagnál. De is­métlem, a zenei teljesítmények mellett — különösen a békéscsabai Kőrös Hotelban — odafigyelnek azokra az oly sokat emlegetett em­beri tényezőkre is. * * * A már említett pécsi munkaértekezletet néhány hét el­teltével követték a prolongációs tárgyalások. Ma már Baranyában sem olyan jellegűek a következő szerződéses időszakkal kapcsolatos megbeszélések a munkáltatókkal, mint régebben. A szerződéses és jö­vedelemérdekeltségű üzletek veze­tői egyenként és egyénenként érde­keltek a zene forgalmat növelő sze­repében. Ennek ellenére a Baranya Megyei Vendéglátó Vállalat nem tartja formalitásnak, hogy igazga­tói szinten tárgyalja az 1988-as szerződéseket. Ennek eredménye­ként Péter Miklós, az OSZK igaz­gatója utazott a mecsekaljai város­ba, amikor sor került a baranyai szórakoztatózenészek nagy részét érintő prolongációs tárgyalásra. Ezen részt vett az említett vállalat vezérkara is, Gerber Jenő igazgató vezetésével. Elgondolkodtató és kapcsolódik az imént említett Bé­kés megyei gondokhoz, hogy zenei­­leg-emberileg is megfelelő zenész­ből több is elkelne a baranyai „pia­con”. Na de hová lettek a minden időben zenészi kvalitásaikról híres pécsi muzsikusok? Nem varázso­­lódtak el! E megyében ma is jobb a képzett, sokoldalú zenészek ará­nya a képzetlenebbekhez viszo­nyítva. Csakhogy a „menő” zene­karok viszonylag jelentős része Pé­csett éppen „átmeneti helyzetben” van. Sokan külföldre készülnek, többen már ott is dolgoznak, vagy éppen mostanában érkeztek vissza, így — sajnos — nem lehetett őket figyelembe venni a prolongációs tárgyaláson, így tényleges állás­­talanságról Baranya megyében sem beszélhetünk. Ellenkezőleg! A munkanélküliség fogalma tehát összetett, viszonylagos a mi szak­mánkban. Talán paradoxnak tűn­het, de az ellentmondások felol­dása feltétlenül olyan irányú kell hogy legyen, amely helyzetben még több és egyre több a (képzett) zenész. Még intenzívebben kell stúdióinkban olyan muzsikusokat nevelni (legalábbis a keresett hang­szereken), akik elhelyezhetők. Az­tán a „kegyetlen”, vagy inkább igazságosnak nevezhető élet szelek­táló hatása folytán a rossz zenész elvérzik a harcmezőn és elvileg az értékesebb „zenészáru” győz a silá­nyabbal szemben. Mindenesetre meg kell teremteni, avagy erősíteni kell a stúdióhálózatban a feltétele­ket a korszerű szórakoztató zene oktatásához. Tanárok, helyiségek, hangszerek szükségesek és mind­ehhez pénz. De mindenféle oktatás később hozza bőséges kamatait. Csongrádon jártunk a közelmúlt­ban. Régi „adósságot” törlesztünk azzal, hogy az utóbbi hónapokban mind gyakrabban tekintünk túl a megyeszékhelyeken, hiszen a vidé­ki, pontosabban a nem fővárosi szórakoztatózenészek mintegy fele nem azokban a nagyvárosokban dolgozik, amelyekről viszonylag már gyakrabban esett szó lapunk­ban. Pásztó, Nagybátony, Paks, Kazincbarcika után tehát most az egykori megyeszékhelyre látogat­tunk. A Csuka csárdában a Kiss Jó­zsef— Vigh Iván-duó dolgozik. Kiss kolléga kategorizált bőgős és basszusgitáros. Az utóbbi években — úgy véli és büszkén hangoztat­ja — még idejében „kapcsolt”, így most zongorista, és azt figyelembe véve, hogy ez az eredeti hangszere, különösen határozott basszusai jel­zik: komolyan veszi az átképzést. Ezért anyagi áldozatokra is kész. Csonka Emil tanár úrhoz jár Pest­re, amikor csak teheti. Lehetséges, hogy már ebben az esztendőben je­lentkezik a vizsgára, és „papíron” is zongorista lesz. Vigh Iván is ere­detileg bőgős volt. Most hegedül és dobol. Hegedűjátékát hallgatva bőgősként sem lehetett rossz, ugyanis nagy rutinnal kezeli a „szá­razfát”, jól „megfogja” a vendége­ket, vérbeli „kombinált” hegedűs­ként csiholja a jó hangulatot. Do­bosként még kicsit határozatlan, de nem ő az egyetlen a szakmában, aki a mai tánczene részben egysze­rű, mégis rafinált ritmusait jelleg­telenül, puhán üti. Mindenesetre a duóval elégedett a Csuka közön­sége, de az üzletvezető is úgy nyi­latkozott, hogy a két rokonszenves muzsikus talán nem is mérte fel igazán, milyen fontos és lényeges, ha újabb egy évre prolongálnak egy duót, a mai helyzetben. Tehát a Kiss—Vigh-páros 1988-ban is tovább bizonyíthatja sokoldalúsá­gát. A Bökény étteremben (a Csuká­hoz hasonlóan szintén áfész-üzlet) dr. Túri János billentyűs dolgozik. Az ideiglenes engedélyes muzsikus főállásban jogász, és tulajdonkép­pen ő sem érti pontosan, miért nem vált már régen hivatásos zenésszé. Hiszen jól „blattól”, kiválóan éne­kel, hétvégeken fellépő együttesé­nek nagy gyakorlattal hangszerel, és a zeneelméleti kérdések sem okozhatnak gondot számára. Ami késik — talán — nem múlik. Sok ilyen „rejtett tartalék” található az állandóan foglalkoztatott zenészek között. Az OSZK egyik távlati cél­ja és feladata, hogy a Túri kollégá­hoz hasonló, zeneileg relatíve érett és képzett, ma még ideiglenes enge­délyes zenészekből hivatásos elő­adóművész váljék. Fel kell(ene) ébreszteni a muzsikustársakban azt a becsvágyat, ami arra ösztökélné őket, hogy „betanított munkás” zenészekből szakmailag képzett muzsikusokká lépjenek elő. A Kert vendéglőben Nagy József zongorista játszik a kissé viharvert pianínón. A közönség itt az egy­szerű melódiákra éhes, és az olcsó italokra szomjas. A nyugdíjkorha­táron néhány évvel túl lévő zenész egyúttal az OSZK körzeti megbí­zottja is. Eredeti, már régen gyako­rolt szakmája festő, illetve néhány évtizede még harmonikás volt, de a fizikai erőnlétet is megkívánó tan­góharmonikáról áttért a zongo­rára. A Platánban a Pintér István (B-kategória, zongora) és Halmi Béla (ÍME, dob) duó működik. Azaz néhány héttel ezelőtti láto­gatásunkkor éppen szabadságon voltak. A helyettesítésükre beállí­tott két muzsikus közvetítése és ér­vényes működési engedélye körül nem volt minden rendben, de a hiányosságokat azóta pótolta az OSZK közvetítési rendszeréhez kapcsolódó rugalmas adminisztrá­ció. No meg az eredeti duónak is letelt a szabadsága... Ennyit most Csongrád város vendéglátóipari zenéjéről, e vázla­tos körképben. Ami a prolongá­­ciókat illeti, valamennyi csongrádi muzsikus jó diplomáciai érzékkel belátta, hogy (hacsak teheti) az a legcélszerűbb, ha 1988-ra nem szer­ződnek más üzletbe, más munkál­tatókhoz. Nem elvtelen helyezke­dés ez, „csak” egyszerűen realitás­­érzék. Erre pedig ma valamennyi szakmában szükség van. Csongrádon jártunk * A munkaértekezletekről . A munkaértekezletekről már szó esett ebben a cikkben. Az elmúlt he­tekben Salgótarjánban, Kecskeméten és Veszprémben is megszervezték, összehívták az állandó szerződésekben dolgozó muzsikusok e demokrati­kus fórumát. (folytatás az 5. oldalon) SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK

Next