Szórakoztató Zenészek, 1988 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1988 / 1. szám

Két kép Kazincbarcikáról A Lombik étterem triója: Nagy József dobos, Varga István orgonista és Nagy Elemér gi­táros A Sportban: Majancsik Elemér dobos és Nagy Oszkár billentyűs (folytatás a 4. oldalról) Tarjánban valami nem „stimmelhetett” az előkészítő munkálatok so­rán, mert — enyhén szólva — az érdeklődés rendkívül lanyha volt. Pedig a Zeneművészek Szakszervezete politikai munkatársa nagyon is időszerű, részletes tájékoztatást adott mindazokról a kérdésekről, melyek mostaná­ban foglalkoztatják a közvéleményt, így a szórakoztatózenészeket is. hozzászólás, amely szerint valami­lyen formában fel kellene újítani az etikai bizottságok munkáját. Az értekezlet kérte az OSZK vezeté­sét, hogy a jövőben találja meg an­nak módját, hogy általában szabá­lyozza és szankcionálja a fegyelem ellen vétő zenészeket. A KPVDSZ képviselőjeként Ga­­cza Lajos titkár annak a reményé­nek adott hangot, hogy 1988-ban folytatódik a magyar idegenforga­lom, vendéglátóipar felfelé ívelése, és ez kedvezően hat majd a szóra­koztató zenére is. Az SZMT részéről Molnár Edit fejtette ki, hogy a zenészek szak­­szervezeti élete és az OSZK nehéz időket él át, de szerinte nincs mes­­­sze az idő, amikor kiegyenlítődnek a dolgok: az üzletek vezetői egy­mással konkurálva térnek át az 1-2 fős együttesekről ismét a zene­karok szerződtetésére. Csak remélni lehet e „jóslat” be­következését. Tény, hogy a már említett nyári szezonban a külföldiek által látoga­tott helyeken határozott igény je­lentkezik a cigányzenekarok iránt, és ebben az esetben a zenekar a lé­nyeg, hiszen a népi duók-triók sze­gényes hangzásúak. Felmerült még az értekezleten a szakmai bemutatók jelentősége, és többen megfogalmazták azt a ké­résüket, hogy mind az OSZK, mind a zenészszakszervezet elem­zőbb módon kísérje figyelemmel a vendéglátóipari szórakoztatás vál­tozásait. Természetesen e zenészgyűlésen is úgy alakult, hogy többen kérdé­seket tettek fel a személyijövede­­lem-adóval és az új zenészbérezési nómenklatúrával kapcsolatban. A válaszokat az OSZK valamint a Zeneművészek Szakszervezete munkatársaitól kapták meg. A munkaértekezlet alkalmas volt arra is, hogy a résztvevők jóízű be­szélgetéseket folytassanak, és már most, a tél közepén elindult a nyári szezonra történő felkészülés. Triók és nagyobb együttesek megalaku­lásának, jobbanmondva kialakulá­sának kezdeti jeleit tapasztaltuk. E sorok megjelenésekor már közel a tavasz. Veszprém megyében fel­készültek a „nyári rohamra”. Krizsik Alfonz Annál kellemesebb volt a meglepetés Kecskeméten, ahol legnagyobb megyénk szinte valamennyi­ — minden este dolgozó — zenésze megjelent. Igaz, már a szinte minden részletre kiterjedő, baráti hangú meghívó is egy­fajta biztosíték volt arra, hogy a bácsalmási, bajai, kiskunhalasi, kiskőrösi, kalocsai — és természetesen a kecskeméti — muzsikusok, őszinte figye­lemmel, jogos kíváncsisággal foglaljanak helyet az SZMT nagytermében, az üdítőitalokkal és ropogós, friss pogácsával terített asztalok mellett. (Az szb „gazdálkodta ki" ezt a családias vendéglátást.) Ennél is lényegesebb azonban, hogy a több mint három óra hosszat tartó zenészgyűlés hangulata, „közéletisége”, és sok konkrét információt nyújtó tartalmassága ismét bizonyította: ahol számíthatnak a zenészek arra, hogy őket érdeklő kérdésekre kapnak választ, ott természetesen fel­fokozódik a figyelem. Ne tegyük patikamérlegre, mi ebben az érdeklődést fokozó folyamatban a kirendeltségvezető és az szb-titkár szerepe. Tény, hogy Studer Béla, a megyei OSZK vezetője frappáns, jóízű, világos mon­datokban vázolta a jelenlegi — és várható — helyzetet a zenészfoglalkoz­tatás terén. Kitért a részletekre is. Ezek szerint a megye iránt nő a külföl­diek érdeklődése. Ennek eredménye, hogy az elmúlt évben négy üzletbe kértek — és kaptak — az OSZK-tól cigányzenét. A mögöttük lévő eszten­dőkben nem változott a zenés üzletek száma sem (mintegy 95-100). Saj­nos Kalocsán, Baján, Kiskőrösön jelenleg nincs cigányzenekar. Szóló billentyűs 34, duó pedig 32 van a megyében. Öttagú zenekar csupán há­rom. A szórakozóhelyek hétköznapi forgalma nagyon gyér, és úgy tűnik, mintha a vendégek szombat-vasárnapon akarnák bepótolni a „lemara­dást”. Hétvégeken minden üzlet tömve van. Az értekezleten a felszólalások után „nem unatkozott” a már említett politikai munkatárs. Gyimesi László állta a sarat és fáradhatatlanul vála­szolt a kérdésekre, melyek főként az adózásra, az új gazdasági helyzetre, a szakszervezet szerepére és a tagdíjfizetés új rendjére vonatkoztak. (La­punk más helyén kitérünk e kérdésekre.) Könnyű lenne a kecskeméti értekezletet úgy summázni, hogy bizonyára azért volt nagy az érdeklődés, mert Bács-Kiskun a legnagyobb megyénk. De itt nemcsak erről van szó. Az a lényeg, hogy a meghívottak közel 100%-a megjelent. Ez nem véletlen. Nem érdektelen tehát kutatnunk, elemeznünk — és követendő példaként emlegetnünk —, hogy Kecskemé­ten bizonyára tudnak valamit, mind az OSZK munkatársai, mind a szóra­­koztatózenész-szb tisztségviselői. Talán azt, hogy változni, megújulni, job­ban és eredményesebben dolgozni csak együtt lehet. Együtt a zenészekkel, megunt frázisok nélkül. A veszprémi szórakoztatózenészek a múlt év végén tartották 1987-es munkaértekezletüket. Ruha Rudolf kirendeltségvezető beszámolt arról, hogy a megyében még a téli hónapokban is érezhető a Balaton, az idegenforgalom meg­határozó szerepe. Télen a cigány­zenészek közül néhányan átmene­tileg nem kapnak munkát a ven­déglátóiparban, így ők csak „átte­lelnek”, vagy erre az időszakra nem muzsikusként helyezkednek el. Nyáron viszont kevés a (jó) ze­nész, zenekar. Májustól szeptem­berig még a tánczenész is „hiány­cikk" e balatoni megyében, és így jelentős a zenészimport. Az ország más vidékeiről, jó­részt a fővárosból jönnek Veszp­rém megyébe a muzsikusok. Az ér­tekezlet egyik felszólalója szerint e zenészek között sok a fegyelme­zetlen, pontatlan, felelőtlen ember, és ez zökkenőket okoz a zenei ellá­tásban, rontja a Veszprém megyei zenészek „renoméját”. Ezt a sajná­latos képet az szb-titkár, Kiss Gy. Tibor is megerősítette. Ehhez kapcsolódott egy másik SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK Néhány szó a hakniról A „hakni” szónak az utóbbi időben kialakult egy pejoratív felhangja. Pedig ez a gyakran szinte hősies felvállalással együttjáró tevékenység egysze­rűen „csak” annyit jelent, hogy alkalmi, lakóhelyünktől távoli alkalmi fellépést vállalunk mi, zenészek is, a többi előadó­­művésszel együtt. Ezért közöl­jük egy haknizenész kollégánk alábbi levelét. Nyíltan, őszintén Lepény István szb-titkár régi levelezőnk Csongrád megyéből. Legutóbbi levelében visszatekint az emlékezetes és nagysikerű balaton­füredi tanácskozásra, amelynek eseményeiről részletesen beszámol­tunk 1987. decemberi lapszámunk­ban. A szegedi titkár mindannyiunk érzéseit tolmácsolja, amikor meg­írja: — Senki előtt nem lehet két­séges, hogy nagy munka vár ránk. Még a két évvel ezelőtti, hasonló tartalmú szegedi tanácskozáshoz viszonyítva is olyan gyors változá­sok zajlottak le életünkben, hogy a szakszervezeti munkának éppen­­úgy korszerűsödnie kell, mint az OSZK tevékenységének. Meg kell(ene) oldanunk a mos­tanában esetleg állás nélkül ma­radó idősebb zenészkollégák kor­kedvezményes nyugdíjazását. 55. életévüket betöltött, legalább 25 éves munkaviszonnyal rendelkező olyan zenészekre gondolok — írja Lepény István —, akik önhibáju­kon kívül, a vendéglátás mai hely­zetéből fakadó okokból maradnak állás nélkül. Éppenúgy megoldást kell keres­nünk a manapság rendkívül drága hangszerek egyértelmű biztosítá­sára is. Nem feledhetjük, hogy ese­tenként „kemény” százezreket érő berendezésekről van szó, amelye­ket egyértelműen és hivatalosan kell biztosítani. Egy kicsit meglepett — folytató­dik a levél —, hogy a füredi tanács­kozás élénk vitáiban főként a hiva­tásos OSZK-munkatársak szólal­tak fel. Ez persze önmagában nem baj, de kérdezem: hol vannak az aktív, életrevaló, vitázni, érvelni kész fiatal szórakoztatózenész­szakszervezeti tisztségviselők? Jól­lehet sok ifjú arcot láttam Füreden, a lendület, hevület mégsem volt fiatalos. De ha ott nem szólaltunk meg, most újságunk hasábjain szó­lítom fel muzsikustársaimat a véle­mények kifejtésére. A Szórakozta­tózenészek lapja váljon egyre in­kább olyan fórummá, ahol nyíltan elmondjuk a szakmáról, szeretett hivatásunkról mindazt, ami aggó­dást vált ki belőlünk, de azt is, ami öröm, jól végzett szakszervezeti munka és eredmény. 5 Nyílt levél a hakniról - elfogultan Ne várjon tőlem senki tárgyilagos megállapításokat a hakniról. Ugyanis én a „kör közepén" éltem mind­addig, míg egy Trabant ki nem lökött onnan, így én tudom, mi a hakni. Sokan írtak róla. Gyakran ronggyá lőtték célozni tanuló tollászok, akiknek fogalmuk sem volt arról, amire lőttek. Csak lőttek, mert illett és mert nem kel­lett félni attól, hogy valaki visszalő. írtak olyanok is, akik esetleg hónapokon keresztül reszkető ujjakkal számolták a haknikkal keresett pénzt, majd aztán bemocskolták a haknizást. Egy vidéki zenész kollégám az ottani lapban elma­rasztaló sorokat írt a Pestről odautazó művészekről, akik állítólag csak az órájukat lesték műsor közben, hogy el ne késsenek a következő előadásról. Kollégám csak arról feledkezett meg, hogy egy másik kocsival ő is elérte ugyanazt az előadást, lévén ő is haknis. A kép, amit olykor szívesen festenek a hakniról, szinte már szégyenbélyeg a homlokokon. Haknizni szégyen — állítják. A haknis harácsol, talmi értékek­kel kereskedik, eltakarja a nép elől a kultúrát — han­goztatják. Divat kivont karddal védeni a nemzetet a haknitól, miközben a nép azért megy a művelődési otthonokba, hogy Soltit, Kordát, Kovács Pólikát... hallgasson. Mert ők is hakniznak! És ki nem? Nézzünk egy nő­napot! Hány és hány Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes művész vágja kocsijába vagy taxiba magát, és rohan egyik vállalattól a másikig... Mi a rossz a hakniban? Hogy még mindig él az em­berekben az igény, hogy élőben találkozzanak, talál­kozhassanak kedvenceikkel? Baj, hogy a kedvenc nem egy nagyszerű karmester, hanem „csak" Gaál Gabi és a színhely nem a Zeneakadémia nagyterme, hanem egy tornateremnek használt vidéki kultúrház? Vagy az a baj, hogy akad közöttünk olyan, aki alacsony színvonalon, rosszul dolgozik? Miért? Talán Bachot nem játszanak olykor bűn rosszul közönség előtt? Miért nem tűnt fel még egyet­len haknit kárhoztatónak sem, hogy Madarász Kati soha nem dolgozik rosszul? Vagy talán az a bajok fő forrása, hogy a fellépők pénzt kapnak, esetleg nem is keveset? Azért a filmért is sok pénzt kapnak sokan, amit tíz perc után mind a három néző otthagy! Senki nem tagadja, a hakni megélhetés. Kinek jobb, kinek rosszabb. De kenyeret jelent, kenyérre valót, mint ahogy mindenfajta művészi tevékenység, mint mindenfajta munka. De az igazi művésznek a hakni — hivatás, életfor­ma. Havonta több ezer kilométer, tucatnyi kétes tisz­taságú öltöző, feleannyi lavór víz és még kevesebb mosdó, alig csöpögő vízcsappal. A hakni mindennapos megmérettetést jelent. Tapsot, sikert, bukást. A kez­dőknek reményt, hogy lesz belőlük Valaki, az időseb­beknek örömöt, hogy bírják még, hogy még mindig őket hívják. A haknizás harc a fennmaradásért, féle­lem a betegségektől, hogy „kieshetünk" a folyamat­ból, a haknizás nemegyszer balesetet jelent, egy árok­ba öklelt autóroncsban. Csak két dolgot nem jelent: biztonságot és elismerést. Hogy nem kötelező haknizni? Szenet bányászni, libát őrizni sem kötelező! Kinek mire futja erejéből, képességéből, tehetségéből, szerencséjéből... Én egy­kor a haknit választottam, többre nem tellett, a keve­sebb meg nem kellett. Örömeim és bajaim forrása ez az életforma. Szívesen viselem a „bélyeget" homloko­mon. Drucker Ferenc

Next