Szórakoztató Zenészek, 1989 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 1. szám
CIGÁNYPRÍMÁS-MONOLÓG Egyre gyakrabban jár eszembe az az idő, amikor fiatal zenészként láttam neki, hogy végigjárjam kínos-keserves, mégis gyönyörű hivatásunk rögös tájját. Most, 58 évesen azt mondom: újrakezdeném, ugyanígy. Ez nem azt jelenti, hogy jókedvű vagyok ha a szakmámra gondolok. Mert bizony a cigányzene eléggé nehéz helyzetben van mostanában. Volt már ilyen mélypont régebben is. Abból is kikecmergett ez a muzsika, és hát hinnem kell benne, hogy megintcsak fölfelé megy majd. Mégis érdemes azért eltűnődni azon, hogy tizennégy gyermekem közül egy sem lett muzsikus. Drága jó feleségemmel felneveltük őket. Van közöttük hegesztő, hivatásos gépkocsivezető, textiles, szerelő... Néhányan közülük a zongorával, hegedűvel is kacérkodtak. Csak talán látták apjuk példáján, hogy nehéz kenyér ez, így egyikükből sem lett zenész. — 1947 óta folyamatosan dolgozom ennél a vállalatnál, vagy ennek valamelyik elődjénél. Nem hibáztatok én senkit, amiért most azt mondogatják, hogy a cigányzene nem üzlet. Ilyen most a világ. Tudom én, hogy belejátszik ebbe a videó is, meg a diszkó. Mégis azt hiszem, hogy inkább az életszínvonal alakulása nyomja el a szórakozást. Hosszú évekig játszottam a Borsodi Sörözőben, tömve volt a bolt minden este. Aztán mégis megszűnt ott a zene. Mintha mostanában túl sok lenne a vendéglátóiparban a kísérletezés, kapkodás. Hol ezt képzelik, hol azt, majd amikor nem úgy jön a pénz ahogy eltervezik, ráfognak mindent a zenére. Azt én egyszerűen nem hiszem el, hogy a cigányzene nem kell a mai közönségnek. A magyar emberből nem lehet kitörölni a nótázást. Látom, tapasztalom mindennap (de egyre ritkábban) a fiatalabb vendégek tekintetéből kiolvasom, hogy szeretik a cigányzenét. De hát egy főiskolásnak nemigen van pénze zenés éttermi szórakozásra. Aztán amikor ezek a fiatalok férjhez mennek, megnősülnek, akkor lakásra gyűjtenek, meg kocsira. .. Egyszer már „leírták” a mi zenénket. Akkor nem a gazdasági helyzet miatt voltunk mélyponton. .., pedig milyen szerényen élt az egész ország! Akkoriban, az ötvenes évek elején dzsentrik, kizsákmányoló urak zenéjének bélyegezték a kávéházi cigánymuzsikát. De legalább ekkora „veszély” volt, hogy akkor felfutóban volt a tánczene, mindenki a Tabányi Mihály-féle tánczenét kérte, no meg az „amerikaias” számokat, mert az volt a sikk. Abban az időben az okosabb és főként a tehetségesebb romák letették a hegedűt, meg a brácsát és átvedlettek szaxisnak, dobosnak, dzsesszbőgősnek, így vészelték át a kritikus időt. Sokoldalúak voltak, voltunk. Kiváló prímás barátom, Benczi Jenő is szaxofonozott akkor, mint ahogyan jómagam is. Szaxis-hegedűs tánczenész voltam. Talán abból az időből maradt meg bennem egy kis jóízű bohóckodás, ahogy ma mondanák: „show-manség”. Soha nem elégedtem meg azzal, hogy „csak” eljátszottuk a számokat. A vendégeket mosollyal, vicceléssel, beszélgetéssel is ki kell szolgálni. Most itt vagyok Benczi Jenő zenekarában. Nem második, nem segédprímási rangban és nem is tercesként. Egyszerűen két zenekarvezető van. Jól, tömören szól így a banda, így oldottuk meg a vállalattal. Csak azt nem tudom, hogy az egyre szebb eredményeket felmutató megyei idegenforgalom tízhúsz év múlva milyen cigányzenével várja a kül- és belföldi vendégeket? Merthogy nincs utánpótlás. Nem tudom én, mi lesz ezzel a zenével... Varga Zoltán a nyíregyházi Szabolcs Hotel prímásának mondatait lejegyezte: k. a. Varga Zoltán egy régebbi felvételen, még a Borsodi Sörözőben Levél egy „DJ”-től Mindenekelőtt bemutatkozom: Haluska Imre vagyok, diszkós, avagy hivatalosan: „lemezbemutató". Mintegy két évvel ezelőtt már írtam egy rövid cikket a zenészújságba. Akkor a sláger szerepéről elmélkedtem néhány mondatban. Most is a zenéről kívánok beszélni. A zenéről, amiért (és amiből) élünk. ... Mert majd’ elfelejtettem mondani: hosszú évekig zenészként éltem, dolgoztam. Kategorizált gitáros voltam (vagyok), minthogy lemezbemutatói engedélyem sem ideiglenes. Szerintem nagyon sok közös vonás van a diszkós és a szórakoztatózenész (tánczenész) foglalkozásban. Mi, diszkósok, jóllehet már nem módosíthatjuk a New York-ban, Münchenben... szalagra, lemezre vett „készterméket", mégis a (jó) diszkósok képesek arra, hogy a hangulatokat, egy rendezvény légkörét jó irányba befolyásolják. Az ilyen jellegű tevékenységben számomra nagyon sokat jelentett, hogy mint zenész, már (sokszor) átestem a tűzkeresztségen. Mint diszkós, nem „beestem" egy étterembe, művelődési házba, éjszakai szórakozóhelyre, hanem már tudtam, miként kell viselkedni a dobogón és mi az a fogalom, hogy „Kedves Vendég”. Magyarán, nekem az egykori zenészmúlt egyértelműen segítség volt. Hogy ezt miért mondtam el? „Csak" azért, mert szerintem a zenész és diszkós szakma, ma is nagyon hasonló. Mégpedig főként abban, hogy ha valamelyikünk „leáll" és megelégszik a tegnapi, tegnapelőtti slágerekkel, az menthetetlenül elvész a „csatatéren". Vagyis a vendégért, népszerűségért vívott harc mezején. Nálunk, diszkósoknál talán egy kicsit gyorsabb a „forgás”, mint a tánczenészeknél. Ha egy diszkós például nem tudja, hogy James Taylor kivált a híres Kool and the Gang-ból és egy friss felvételt e zenekartól úgy forgat le, hogy az említett nevet ma is az együttes tagjai közé sorolja kommentárjában, nos akkor az a lemezbemutató leég közönsége előtt. Mert ma, a videók korában, a diszkotékák publikuma ilyen dolgokban tájékozott. Mint ahogy az élőzenés helyek közönsége is észreveszi, ha a zenekar csak a régi nótákkal, enerváltan akar „szórakoztatni". Egy csónakban evezünk. És az elmúlt években bebizonyosodott: nem a diszkózás az élőzene legrémesebb ellenfele. Az igazi veszély, ha ellustulunk, ha műsorunk régi, ha legyintünk a szédítő iramban fejlődő technikára, a tiszavirágéletű slágerekre, az új zenei formákra, divatokra. SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK BUDAPESTI ESETEK Áll a tánczenei közvetítők irodájának közepén a Pestre most „fölkerült” tánczenész. Már többen elmondták neki: a főváros nem a mennyország, ha bajok vannak a vendéglátóipar zenei igényei és lehetőségei terén, akkor azok — sajnos — országosak. A Budapestben mint valamiféle korlátlan „csodavárosban” reménykedő muzsikus sehogyan nem akarja megérteni, hogy ő ott, a vidéki nagyvárosban az ismert „menő” volt, itt pedig Pesten esetleg hosszú ideig az egyik állás nélküli zenész lesz. Félreértés ne essék: a költözködés állampolgári alapjog! Fiatal kollégánknak magam is minden jót kívánnék, ha éppen lenne számára fővárosi munkahely. De nincs. Ő csak áll a közvetítői iroda helyiségében és haragszik az egész világra. Szidja az üzletvezetőt, akinél néhány napig helyettesített és aki „rosszul fizette ki”, zsörtölődik és dühös. Meggondolatlanul hagyta ott jó, vidéki munkahelyét. * * * Telefonon szól be az üzletvezető: — Fiatal, jóképű, éneklő, modern hangszerparkkal, erősítővel, dobgéppel rendelkező, műsort is kísérő billentyűst kérek — azonnal. Megvakarom a fejemet, és mivel jó kapcsolatban vagyok a telefonáló üzletvezetővel, kajánkodva megkérdezem: — Sörösüvegrekeszeket nem kellene-e a zenésznek rakodnia? A vonal túlsó végén néma csend. A góré tétovázásából megérzem, hogy kérdésemet nem is tartotta viccnek. Kissé elkedvetlenítő ez. Madari István POSZTER KUPA A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége támogatásával 1981-ben rendezte meg először a Képzőművészeti Kiadó a kispályás labdarúgótornát, a POSZTER KUPÁT. A zenészek csapata már az első bajnokságon is ott volt, és azóta is hagyományosan minden évben benevez a tornára. Az első két évben a szerencse, no meg a jobb focizás a verseny rendezőinek, a Képzőművészeti Kiadó csapatának kedvezett, ők lettek az elsők. A harmadik évben a Népsport szerkesztősége, majd 1984-ben nagy örömünkre a zenészek csapata volt a legjobb. Ezután egymást követően háromszor a Magyar Televízió volt a Poszter Kupa boldog tulajdonosa, és 1988 őszén a szlovákiai Nyitra-Gerencsér. Külföldi csapatok először 1985-ben, Kőszegen vettek részt a versengésben: az ausztriai Mödling és a szlovákiai Nyitra-Gerencsér. 1986-ban Budapest, 1987-ben Mödling volt a torna színhelye, ahová sajnálatos módon a Nyitra-Gerencsér csapata nem érkezett meg. Az osztrák rendezők az utolsó percig reménykedtek abban, hogy megérkeznek a szlovákiaiak, majd bravúros szervezéssel megmentették a bajnokságot azzal, hogy a hiányzó Nyitra-Gerencsér helyére beállítottak egy osztrák csapatot. 1988 őszén ismét Kőszeg városa látta vendégül a Kupa résztvevőit. Szeptember 2-4-e között a hagyományosan megjelenő csapatok sorát kiegészítette a Zala Megyei Moziüzemi Vállalat együttese. Ők az 1987-es évi Filmes Kupa legjobbjai voltak. Jó hangulatú, rendkívül sportszerű találkozó volt Kőszegen. Az első nap délutáni felhőszakadása próbára tette a játékosokat, és a rendezőket is. A Budapesti Zenészek csapata ebben a kedvezőnek éppen nem mondható időben szerezte meg első győzelmét a Mödling csapata ellen, s végül a harmadik helyen végzett. Őket megelőzve első lett a Nyitra-Gerencsér, második a Zala Megyei Moziüzem Vállalat. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Központi Vezetősége mellett működő sportbizottság a múlt évben úgy döntött, hogy ezentúl a Filmes Kupa első helyezettje meghívást kap a Poszter Kupára, így már tudjuk, hogy 1989-ben, a tervek szerint Nyitrán, a filmgyáriak lesznek a meghívottak. Visszatérve a kőszegi eseményre, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége emlékserlegét dr. Eperjesi László, a SZOT Sportosztályának vezetője adta át a Nyitra-Gerencsér csapatának. A zalaiak Szigeti Miklós kőszegi tanácselnök-helyettestől vették át a díjat, míg zenészeinknek Milos László, a Városi Tanács osztályvezetője adott át egy szép vázát. A Gesztenyés Étteremben rendezett zárófogadáson Látki Péter, a Képzőművészeti Kiadó igazgatója, mint a torna fővédnöke köszöntötte a résztvevőket. A labdarúgótornának két gólkirálya volt, 8-8 góllal. Külön öröm számunkra, hogy az egyik, Horváth Tibor, a Budapesti Zenészek csapatának tagja. A másik gólkirály a képzőművészektől Dura Miklós volt. A Poszter Kupa résztvevői az ünnepélyes eredményhirdetés után még Kőszegen maradtak, hogy másnap rajthoz álljanak a „História futáson”, tisztelegve az 1532-es hősök emléke előtt. Jurisics Miklós és maroknyi védőserege 1532-ben 25 napig tartóztatta fel Szolimán, Ibrahim nagyvezér és Szulejmán császár egyesített, Bécs felé tartó óriási hadseregét. Az elesett hősökre emlékezik Kőszeg lakossága minden évben a „História-futással”. A táv természetesen 1532 méter. Vasárnap 11 órakor megkondultak Kőszeg harangjai, úgy, mint 456 évvel ezelőtt, és ez a harangszó indította el a város különböző pontjain rajthoz állókat. A befutókat lelkes tömeg ünnepelte az óvárosban. Az évenként megrendezett Poszter Kupának hármas célja van: a városok közti barátság elmélyítése, a tömegsport népszerűsítése, az egészséges küzdőszellem fejlesztése. A sportpályán tapasztalt nagy érdeklődés, a lelkes, sportszerű játék valóban közelebb hozta egymáshoz a városokat, nevezetesen Zalaegerszeget, Nyitrát, Mödlinget és Budapestet. Reméljük, hogy a városok között kialakult sportversengés kihat majd az élet más területeire is. Gratulálunk a Budapesti Zenészek szép eredményéhez, és várjuk a focizni vágyó fiatalokat a csapatba. Az elismerés név szerint Nyári Béla, Budai Sándor, Horváth Géza, Nyári Lajos, Végh Sándor, Varga Rudolf, Horváth Tibor, Lakatos Sándor és Sípos Mihály játékosokat illeti. N. M. 7