Szórakoztató Zenészek, 1989 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1989 / 1. szám

CIGÁNYPRÍMÁS-MONOLÓG Egyre gyakrabban jár eszembe­ az az idő, amikor fiatal zenészként láttam neki, hogy végigjárjam kí­nos-keserves, mégis gyönyörű hi­vatásunk rögös tájját. Most, 58 évesen azt mondom: újrakezdeném, ugyanígy. Ez nem azt jelenti, hogy jókedvű vagyok ha a szakmámra gondolok. Mert bizony a cigányzene eléggé nehéz helyzetben van mostanában. Volt már ilyen mélypont régeb­ben is. Abból is kikecmergett ez a muzsika, és hát hinnem kell benne, hogy megintcsak fölfelé megy majd. Mégis érdemes azért eltűnődni azon, hogy tizennégy gyermekem közül egy sem lett muzsikus. Drága jó feleségemmel felneveltük őket. Van közöttük hegesztő, hivatásos gépkocsivezető, textiles, szerelő... Néhányan közülük a zongorával, hegedűvel is kacérkodtak. Csak talán látták apjuk példá­ján, hogy nehéz kenyér ez, így egyi­kükből sem lett zenész. — 1947 óta folyamatosan dolgo­zom ennél a vállalatnál, vagy ennek valamelyik elődjénél. Nem hibáztatok én senkit, amiért most azt mondogatják, hogy a ci­gányzene nem üzlet. Ilyen most a világ. Tudom én, hogy belejátszik ebbe a videó is, meg a diszkó. Mégis azt hiszem, hogy inkább az életszínvo­nal alakulása nyomja el a szóra­kozást. Hosszú évekig játszottam a Bor­sodi Sörözőben, tömve volt a bolt minden este. Aztán­­ mégis meg­szűnt ott a zene. Mintha mostaná­ban túl sok lenne a vendéglátó­­iparban a kísérletezés, kapkodás. Hol ezt képzelik, hol azt, majd amikor nem úgy jön a pénz ahogy eltervezik, ráfognak mindent a zenére. Azt én egyszerűen nem hiszem el, hogy a cigányzene nem kell a mai közönségnek. A magyar em­berből nem lehet kitörölni a nótá­zást. Látom, tapasztalom minden­nap (de egyre ritkábban) a fiata­labb vendégek tekintetéből kiolva­som, hogy szeretik a cigányzenét. De hát egy főiskolásnak nemigen van pénze zenés éttermi szórako­zásra. Aztán amikor ezek a fiatalok férjhez mennek, megnősülnek, ak­kor lakásra gyűjtenek, meg ko­csira. .. Egyszer már „leírták” a mi ze­nénket. Akkor nem a gazdasági helyzet miatt voltunk mélypon­ton. .., pedig milyen szerényen élt az egész ország! Akkoriban, az öt­venes évek elején dzsentrik, ki­zsákmányoló urak zenéjének bé­lyegezték a kávéházi cigánymuzsi­kát. De legalább ekkora „veszély” volt, hogy akkor felfutóban volt a tánczene, mindenki a Tabányi Mihály-féle tánczenét kérte, no meg az „amerikaias” számokat, mert az volt a sikk. Abban az időben az okosabb és főként a tehetségesebb romák le­tették a hegedűt, meg a brácsát és átvedlettek szaxisnak, dobosnak, dzsesszbőgősnek, így vészelték át a kritikus időt. Sokoldalúak vol­tak, voltunk. Kiváló prímás barátom, Benczi Jenő is szaxofonozott akkor, mint ahogyan jómagam is. Szaxis-hege­­dűs tánczenész voltam. Talán abból az időből maradt meg bennem egy kis jóízű bohóc­kodás, ahogy ma mondanák: „show-manség”. Soha nem elégedtem meg azzal, hogy „csak” eljátszottuk a számo­kat. A vendégeket mosollyal, vic­celéssel, beszélgetéssel is ki kell szolgálni. Most itt vagyok Benczi Jenő ze­nekarában. Nem második, nem se­­gédprímási rangban és nem is ter­­cesként. Egyszerűen két zenekar­­vezető van. Jól, tömören szól így a banda, így oldottuk meg a válla­lattal. Csak azt nem tudom, hogy az egyre szebb eredményeket felmu­tató megyei idegenforgalom tíz­húsz év múlva milyen cigányzené­vel várja a kül- és belföldi vendé­geket? Merthogy nincs után­pótlás. Nem tudom én, mi lesz ezzel a zenével... Varga Zoltán a nyíregyházi Szabolcs Hotel prímásának mondatait lejegyezte: k. a. Varga Zoltán egy régebbi felvételen, még a Borsodi Sörözőben Levél egy „DJ”-től Mindenekelőtt bemutatkozom: Haluska Imre vagyok, diszkós, avagy hivatalosan: „lemezbemu­tató". Mintegy két évvel ezelőtt már írtam egy rövid cikket a zenész­újságba. Akkor a sláger szerepéről elmélkedtem néhány mondatban. Most is a zenéről kívánok be­szélni. A zenéről, amiért (és ami­ből) élünk. ... Mert majd’ elfelejtettem mondani: hosszú évekig zenészként éltem, dolgoztam. Kategorizált gi­táros voltam (vagyok), minthogy lemezbemutatói engedélyem sem ideiglenes. Szerintem nagyon sok közös vo­nás van a diszkós és a szórakoztató­zenész (tánczenész) foglalkozás­ban. Mi, diszkósok, jóllehet már nem módosíthatjuk a New York-ban, Münchenben... szalagra, lemezre vett „készterméket", mégis a (jó) diszkósok képesek arra, hogy a hangulatokat, egy rendezvény lég­körét jó irányba befolyásolják. Az ilyen jellegű tevékenységben számomra nagyon sokat jelentett, hogy mint zenész, már (sokszor) átestem a tűzkeresztségen. Mint diszkós, nem „beestem" egy étte­rembe, művelődési házba, éjszakai szórakozóhelyre, hanem már tud­tam, miként kell viselkedni a dobo­gón és mi az a fogalom, hogy „Kedves Vendég”. Magyarán, nekem az egykori ze­nészmúlt egyértelműen segítség volt. Hogy ezt miért mondtam el? „Csak" azért, mert szerintem a ze­nész és diszkós szakma, ma is na­gyon hasonló. Mégpedig főként ab­ban, hogy ha valamelyikünk „leáll" és megelégszik a tegnapi, tegnap­előtti slágerekkel, az menthetetlenül elvész a „csatatéren". Vagyis a vendégért, népszerűségért vívott harc mezején. Nálunk, diszkósoknál talán egy kicsit gyorsabb a „forgás”, mint a tánczenészeknél. Ha egy diszkós például nem tudja, hogy James Taylor kivált a híres Kool and the Gang-ból és egy friss felvételt e zenekartól úgy for­gat le, hogy az említett nevet ma is az együttes tagjai közé sorolja kommentárjában, nos akkor az a lemezbemutató leég közönsége előtt. Mert ma, a videók korában, a diszkotékák publikuma ilyen dol­gokban tájékozott. Mint ahogy az élőzenés helyek közönsége is észre­veszi, ha a zenekar csak a régi nó­tákkal, enerváltan akar „szórakoz­tatni". Egy csónakban evezünk. És az elmúlt években bebizonyoso­dott: nem a diszkózás az élőzene legrémesebb ellenfele. Az igazi ve­szély, ha ellustulunk, ha műsorunk régi, ha legyintünk a szédítő iram­ban fejlődő technikára, a tiszavirág­­életű slágerekre, az új zenei for­mákra, divatokra. SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK BUDAPESTI ESETEK Áll a tánczenei közvetítők iro­dájának közepén a Pestre most „fölkerült” tánczenész. Már töb­ben elmondták neki: a főváros nem a mennyország, ha bajok van­nak a vendéglátóipar zenei igényei és lehetőségei terén, akkor azok — sajnos — országosak. A Buda­pestben mint valamiféle korlátlan „csodavárosban” reménykedő mu­zsikus sehogyan nem akarja meg­érteni, hogy ő ott, a vidéki nagy­városban az ismert „menő” volt, itt pedig­ Pesten esetleg hosszú ideig az egyik állás nélküli zenész lesz. Félreértés ne essék: a költözkö­dés állampolgári alapjog! Fiatal kollégánknak magam is minden jót kívánnék, ha éppen lenne szá­mára fővárosi munkahely. De nincs. Ő csak áll a közvetítői iroda helyiségében és haragszik az egész világra. Szidja az üzletvezetőt, aki­nél néhány napig helyettesített és aki „rosszul fizette ki”, zsörtölő­dik és dühös. Meggondolatlanul hagyta ott jó, vidéki munkahelyét. * * * Telefonon szól be az üzletve­zető: — Fiatal, jóképű, éneklő, mo­dern hangszerparkkal, erősítővel, dobgéppel rendelkező, műsort is kísérő billentyűst kérek — azon­nal. Megvakarom a fejemet, és mivel jó kapcsolatban vagyok a telefo­náló üzletvezetővel, kajánkodva megkérdezem: — Sörösüvegrekeszeket nem kellene-e a zenésznek rakodnia? A vonal túlsó végén néma csend. A góré tétovázásából megérzem, hogy kérdésemet nem is tartotta viccnek. Kissé elkedvetlenítő ez. Madari István POSZTER KUPA A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége támogatásával 1981-ben ren­dezte meg először a Képzőművészeti Kiadó a kispályás labdarúgótornát, a POSZTER KUPÁT. A zenészek csapata már az első bajnokságon is ott volt, és azóta is ha­gyományosan minden évben benevez a tornára. Az első két évben a szerencse, no meg a jobb focizás a verseny rende­zőinek, a Képzőművészeti Kiadó csapatának kedvezett, ők lettek az elsők. A harmadik évben a Népsport szerkesztősége, majd 1984-ben nagy örö­münkre a zenészek csapata volt a legjobb. Ezután egymást követően há­romszor a Magyar Televízió volt a Poszter Kupa boldog tulajdonosa, és 1988 őszén a szlovákiai Nyitra-Gerencsér. Külföldi csapatok először 1985-ben, Kőszegen vettek részt a versengés­ben: az ausztriai Mödling és a szlovákiai Nyitra-Gerencsér. 1986-ban Bu­dapest, 1987-ben Mödling volt a torna színhelye, ahová sajnálatos módon a Nyitra-Gerencsér csapata nem érkezett meg. Az osztrák rendezők az utolsó percig reménykedtek abban, hogy megérkeznek a szlovákiaiak, majd bravúros szervezéssel megmentették a bajnokságot azzal, hogy a hiányzó Nyitra-Gerencsér helyére beállítottak egy osztrák csapatot. 1988 őszén ismét Kőszeg városa látta vendégül a Kupa résztvevőit. Szeptember 2-4-e között a hagyományosan megjelenő csapatok sorát ki­egészítette a Zala Megyei Moziüzemi Vállalat együttese. Ők az 1987-es évi Filmes Kupa legjobbjai voltak. Jó hangulatú, rendkívül sportszerű találkozó volt Kőszegen. Az első nap délutáni felhőszakadása próbára tette a játékosokat, és a rendezőket is. A Budapesti Zenészek csapata ebben a kedvezőnek éppen nem mond­ható időben szerezte meg első győzelmét a Mödling csapata ellen, s végül a harmadik helyen végzett. Őket megelőzve első lett a Nyitra-Gerencsér, második a Zala Megyei Moziüzem Vállalat. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Központi Vezetősége mellett működő sportbizottság a múlt évben úgy döntött, hogy ezentúl a Filmes Kupa első helyezettje meghívást kap a Poszter Kupára, így már tudjuk, hogy 1989-ben, a tervek szerint Nyitrán, a filmgyáriak lesznek a meghí­vottak. Visszatérve a kőszegi eseményre, a Művészeti Szakszervezetek Szövet­sége emlékserlegét dr. Eperjesi László, a SZOT Sportosztályának vezetője adta át a Nyitra-Gerencsér csapatának. A zalaiak Szigeti Miklós kőszegi tanácselnök-helyettestől vették át a díjat, míg zenészeinknek Milos László, a Városi Tanács osztályvezetője adott át egy szép vázát. A Gesztenyés Étteremben rendezett zárófogadáson Látki Péter, a Kép­zőművészeti Kiadó igazgatója, mint a torna fő­védnöke köszöntötte a résztvevőket. A labdarúgótornának két gólkirálya volt, 8-8 góllal. Külön öröm szá­munkra, hogy az egyik, Horváth Tibor, a Budapesti Zenészek csapatának tagja. A másik gólkirály a képzőművészektől Dura Miklós volt. A Poszter Kupa résztvevői az ünnepélyes eredményhirdetés után még Kőszegen maradtak, hogy másnap rajthoz álljanak a „História futáson”, tisztelegve az 1532-es hősök emléke előtt. Jurisics Miklós és maroknyi védőserege 1532-ben 25 napig tartóztatta fel Szolimán, Ibrahim nagyvezér és Szulejmán császár egyesített, Bécs felé tartó óriási hadseregét. Az elesett hősökre emlékezik Kőszeg lakossá­ga minden évben a „História-futással”. A táv természetesen 1532 méter. Vasárnap 11 órakor megkondultak Kőszeg harangjai, úgy, mint 456 évvel ezelőtt, és ez a harangszó indította el a város különböző pontjain rajthoz állókat. A befutókat lelkes tömeg ünnepelte az óvárosban. Az évenként megrendezett Poszter Kupának hármas célja van: a váro­sok közti barátság elmélyítése, a tömegsport népszerűsítése, az egész­séges küzdőszellem fejlesztése. A sportpályán tapasztalt nagy érdeklődés, a lelkes, sportszerű játék va­lóban közelebb hozta egymáshoz a városokat, nevezetesen Zalaegersze­get, Nyitrát, Mödlinget és Budapestet. Reméljük, hogy a városok között kialakult sportversengés kihat majd az élet más területeire is. Gratulálunk a Budapesti Zenészek szép eredményéhez, és várjuk a fo­cizni vágyó fiatalokat a csapatba. Az elismerés név szerint Nyári Béla, Budai Sándor, Horváth Géza, Nyári Lajos, Végh Sándor, Varga Rudolf, Horváth Tibor, Lakatos Sándor és Sípos Mihály játékosokat illeti. N. M. 7

Next