Zenelap, 1890 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1890-01-10 / 1. szám
ZENELAP. dezőkkel, és fejezzük ki ezzel a meglepetés örömét , mint akik az új éra kezdetén korántsem első ízben hallottuk a kedvező pénzügyi eredmény nagyhangú ígéretét, de először tapasztaltuk a biztató jóslat beteljesültek Hanem a tizenkilenczedik század végén a legbecsületesebb pénztárnoknak sem szabad becsületsértésnek vennie, ha mellette ellenőr működik , s jól emlékezünk, hogy a derék öreg Somssich Pál, kevéssel halála előtt, még a legfelső ellenőrködéssel megbízott országos számvevőszék elszámolásain is igen sok rostálni valót talált. Nagy naivitás volna tehát az említett félhivatalos kommüniké kibocsátójától, azt hinni, hogy talán holmi „hivatalos hazugság“-félét teszünk fel róla, mivel egy kissé szeme közé akarunk nézni jelentésének. Csak a sajtó kötelességét teljesítjük, mikor a nyilvános tényt nyilvánosan megbeszélve, több oldalról is megvilágítjuk A kimutatás a közvélemény által nem remélt tiszta jövedelmet, még pedig mintegy huszonegy ezer és egy száz forintnyi összegben tüntet fel az 1889. polgári évről. T Így lévén kiszámítva a közlés ideje, hogy újévi ajándékul hangolja fel a közönséget: természetesen nem lehetett a deczember hónap mérlegét lezárni; csak november végéig számol be a kimutatás, 1889-ből is, és (természetesen: párhuzamosan, megfelelőleg) az 1888-dik évből is. De lám! ha nem vagyunk eléggé szemesek, olvasóink azt hihetik, hogy talán tévútra akarjuk őket vezetni. Hanem erre nem visz rá a lelkiismeretünk. Sietünk a mulasztottat kipótolni: elmondjuk, hogy a kimutatás voltaképen az 1888. és az 1889. év első tizenegy havi (bruttó és nettó) jövedelemnek és a napi kiadásoknak összehasonlítása. Ez összehasonlításának eredménye azután, hogy 1889-ben a napi kiadásai összege 7705 frt 52 krral (egy napon tehát átlag 49 frt 56 krral) volt csekélyebb, mint az előző esztendőben. Ez pedig naturalista módon, de olyan bensőséggel, közvetlenséggel, hogy az épen visszafelé sétáló zeneköltő, megszakítva a báróval folytatott élénk társalkodását, figyelő állást vett fel s a darab végén szórakozottan búcsúzva magasrangú társától, gyors léptekkel sietett fel alépcsőn, szobájába, hol a bús magyar nótát emlékezete szerint rögtön „lekapta“. Ebéd alatt is önmagába mélyedve, szótlanul ült a lángelméjű dalszerző; meghívták kocsikázásra az egész családdal — de ő, noha titkon bálványozta az alig serdülő Karolinát (ő maga is csak huszonnéves volt!) s más körülmények közt boldog vodka közelében lehetett, most jobban törődött egyébbel; a sétakocsizást visszautasította: itthon akar maradni, monda, azt hiszi, hogy sikerül valamit komponálnia. Sietett is a szobájába visszavonulással; észre sem vette, mikor az úrifogat elhagyta a kastélyt. Amint javában irogat, nyílik az ajtó — Miska négy karcsú palackot rak asztalára. „Mit jelent ez?“ rivallt rá az egéből leronott költő. „Mit hát a kegyelmes úr megparancsolta, hogy az urnák a legjobb tokajiból hozzak, tessék, hoztam.“ Nos, köszönöm“, felelt Schubert, s mint aki nagy érdeme az új intendánsnak. Még nagyobb, ha a nettó bevételek összegét, az említett és 21.000 irtot meghaladó összeget tekintjük, amelyről a kommüniké a többek közt azt állítja, hogy „tartalék gyanánt rendelkezésre áll,“minél fogva természetesen „művészeti czélokra felhasználható“. Sajnáljuk, de ez az állítás tarthatatlan — legalább, ahogy a dolgokat mi látjuk. De engedtessék meg nekünk, mielőtt fejtegetésünket megkezdenék, hogy némi mentséget hozhassunk fel a miatt, hogy tárgyalásunk nem elég részletes. Az influenza járványa ez időszerűtt társadalmi életünk számos mozzanatának, az opera műsorának egyik ép oly szeszélyes, mint hatalmas ura: lapunk mai számának műsorát is hirtelen megváltoztatta; messzebb tolta azt az ünnepélyes alkalmat, melylyel első czikkünkben kellett volna foglalkoznunk ; a váratlan változás miatt lehető gyorsan kell új, szintén a napirenden levő tárgyat feldolgoznunk é s a sietség lehetetlenné teszi a kellő részletes adatok beszerzését. Ezek híjával, kérjük olvasóinkat, szíveskedjenek beérni ezúttal az éleslátás ama szerény fokával, melylyel a fölvetett tárgyhoz szólunk, azt állítva, hogy ama 21,000 frtnyi „tiszta fölösleg“, mely mint „felhasználható“ összeg megvan és „rendelkezésre áll“, aligha létezik kézzelfogható valóságban. Ez pedig nagy szó! Hogyan merészkedünk hát kimondani ? Csak úgy, hogy mi egyedül azt találnék természetesnek, ha a kommüniké elmondaná: az opera pénztárában 1889. legelső hajnalán ennyi meg ennyi készpénz volt; járult ehez: az országgyűlés megszavazta összeg, ekkora; továbbá Ő Felsége nagylelkű adománya, magánpénztárából, ennyi meg ennyi forint; végre még elárusított jegyek ára gyanánt ekkora összeg; azaz, együttvéve, (mondjuk, például) 191,100 forint; újra zavartalanul dolgához akar látni, egy elutasító mozdulatával — egy bankóforintot nyomott a komornyik markába. „ Sejn “ volt-e a neve, vagy „ikénus“, 1818-ban — nem tudnám hamarjában megmondani; de papír volt, nagy pénz: kevesebb krajczári ércint volt az, mint a mai, de sokkal nagyobb összegek tartották. A huszár is csak elálmélkodott ekkora, nem is várt „borravaló“ láttára, s mereven nézett hol a szegénynek hitt musikusra, hol a tintától még nedves hangjegyekre, s pedig csak eztán következett az igazi meglepetés: Sichubert ezalatt megizlette a jóféle tokajit, de még csettentett is a nyelvével, úgy ízlett a finom, tüzes, illntos magyar ital neki, még újra is felhajtott belőle", s aztán széles jó kedvében odakiáltott az ámuló huszárnak: ,,Nem ér ez így semmit, hozzál még egy poharat, aztán kaczintsunk!“ Bizony a fiatal erőtől duzzadó zenésznek még erélyesebben kellett ismételnie parancsát, míg az önérzet hiján levő komornyik reszketve engedelmeskedett, s mintegy varázslat hatalma alatt állva, félig öntudatlanul érintette ajkával a fölséges, ritka italt. „Fenekéig iggad!“ folytatta a művész. „Isten neki !■- ha muszáj, ni más mit ten- 3