Zenevilág, 1900. szeptember-december (1. évfolyam, 2-8. szám)
1900-09-15 / 2. szám
1900 zenevilág képésznél nem az igazi arczát mutatja, hanem (mint sokan teszik) affektál: a kép nem hű, értéke nincs ; ugyanennek ki van téve a fonogramm is ; de hányszor megesik, hogy a legnagyobb előadó művész nincs jól diszponálva s gép nélküli, legszemélyesebb produkcziója : éneke, szavalata nem méltó az ő különben magas művészetéhez ?! Notabene a 23 éves fonográf tökéletesebbre fejlődött, mint 62 éves testvére a fotográf lemez, sok híresztelés ellenére, még ma sem tudja a tárgyak természetes színét közölni, holott Paár Géza ismert festőnk birtokában már van olyan fonográf — viaszhengerében kényelmesen elférne egy strucctojás, — mely kitűnően hallat egész zenekart, úgy, hogy a zenéjében minden hangszál finoman megkülönböztethető. E szerint már mindegy, akár az eredeti zenekart hallgatja az ember, akár az ennek teljes erejével és minden hangszínével fellépő, egész lelkét híven tükröző másolatát. Persze egy Szendy Árpád játéka nem érvényesülhet úgy egy 600 koronás Stingl-zongorán, vagy egy 120 koronás fonogrammal, mint egy Ehrbar- vagy Bösendorfer-remeken s egy megfelelő fonográfkészülékkel; ez tehát még nem elég ok a fonográfiák általánosságban becsmérlésére. Azt hiszem, hogy ebből kitetszik, mi köze a művészetnek az Edison feltalálta géphez. Legnagyobb előadó művészeink produkcióit megőrizhetjük vele évszázadokra, élvezet és okulás végett, akár a filharmonikusok mesteri produkcióit is. Hogy egy-egy részletet ezerszer is lehet a fonográffal ismételtetni, oldalára reflektálni. Nem fogom elmondani, hogy hazafias darabokat nem lesz szabad előadni, hogy a direktor nem rendelkezhetik szabadon az ő zenészeivel, sem azt, hogy esetleges gyakorlat vagy mozgósítás esetén a helybeli vályogvető cégnek kell majd a piaczra kiállani, hanem csak azt, hogy ezáltal mi magunk erősítjük azt a fát, mely eddig is már majdnem az összes életerőt, mely szükséges egy más fának, nemzeti zenénk fájának a fejlődésére, felemésztette és magába szívta. Mi tápot adunk a katonazene megerősítésére s éppen nálunk, a mi speciális, áldatlan viszonyaink között, mikor a katonazene egyik legnagyobb ellensége a mi zenei fejlődésünknek. De nem csak, hanem elvesszük azt az egynéhány helyet, amelyet egynéhány magyar fiúnak, ki muzsikát tanul, de nem nagykaliberű művész, ki itthon akarna megélni, tisztességes megélhetést és zenei működést biztosíthat. Igaz, hogy ez által az igazgató megspórol vagy az főleg a hangszerelést tanulók haszna, akik egy Berliozi, Liszt vagy Wagner-partitúrát hiába tanulmányoznak, ha a szemmel látott kólafejek csak a képzeletre hatnak; valahára van már mód a fül kielégítésére is, csak szerezzenek be a felsőbb zeneiskolák megfelelő fonogrammokat! Hogy az énektanulók, a maguk hangjának s a zeneszerzők műveiknek biztos vizsgálatára, milyen üdvösen használhatják a fonogrammot, arra Saint-Saens és mások nemrég figyelmeztették a világot; a napilapokban mindenki olvashatta. Legjobban tudják azonban az ethnográfusok méltatni a fonográf hasznát. A czivilizáczió formái a népben egymásután kiösik, legalább is elkorcsosítják legsajátabb, legnemzetibb tulajdonait, bizony művészetét is, a magyar népművészetet, a nótát és tánczzenét. Ma már másfajta nótákat énekel a nép jórésze, mint 10—20 éve; a legnagyobb mértékben sajnálni való, hogy pár száz év előtti népdalaink nincsenek meg többé ; vétek volna a ma még meglevő, régibbekül tekinthető népdalkincset elkallódni engedni. A népművészetből kell meríteniök a legmagasabb művészetre törekvő nemzeti zeneszerzőinknek ; ha csak ezek számára anyagot őriz meg az ethnográfus, akkor is nagy az érdeme. De Vikár Béla, aki 1895. óta a maga ötletéből s a maga erejére támaszkodva — aránylag csekély állami támogatás mellett — eddig mintegy 2000 nótát gyűjtött fonográfiával az ország minden vidékén , még azt is meg bírta állapítani, hogy a magyar zenének, mint a nyelvnek, dialektusai vannak; ennek négyszáz koronát havonta ; de hát, édes Istenem, nem léteznek nálunk már más érdekek, mint az igazgatók érdekei ? A pirkadó hajnal félénk sugara által megvilágított gondolatot, a megkezdett mondatot, azt hiszem, nem fogom én befejezni soha. Nem pedig azért, mert az én szózatom ereje kicsiny ahoz, hogy hatása lehetne az állapotok megváltoztatására; vagy azért, mert már többen voltak, akik megírták a mondat befejezését; az akkord mindenütt egyforma mélabús, rezignált s már kezd banálisság lenni. De leginkább nem azért, mert ha befejezném, csak így tehetném: zenei életünk mindaddig nem fog egészséges irányban fejlődhetni, míg embereink a pirkadó hajnal félénk fényénél csak gondolkoznak, de tenni nem tesznek semmit. Recht Sándor. (Vége.) 11