Zenevilág, 1900. szeptember-december (1. évfolyam, 2-8. szám)
1900-09-15 / 2. szám
12 ZENEVILÁG két szép példáját bemutatta a párisi világkiállításon is, térképpel illusztrálva, hogy a Fehér László és A sághi bíró lánya balladáknak zónák szerint mindinkább eltérő, közel két tucat változatuk van. Íme egy új probléma a zenét, legalább is a magyar zenét tanulmányozók számára. Mellesleg megjegyezhetem, hogy ugyanez a magyar tudós, Vikár volt az, aki népköltési fonografikus gyűjtését Bécsben tudósok, akadémikusok előtt bemutatta mintegy két évvel ezelőtt; bizonyos, hogy innen merítette a bécsi tudományos akadémia annak a fonografikus archívumnak eszméjét, amely a világsajtóban most rokonszenves tárgyalást nyerve, aktuálissá tette a »verklit« a mi lapunk számára is. Természetes, hogy Vikár gyűjtésével megalapította a magyar fonográf-archivumot is: ez fokozatosan a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának tulajdonába megy át s eddigi anyaga most az egész világ szeme elé van állítva, Párisban. Vajda mentői többen gyűjtenék fonográffal a magyar nép- és magas művészi zene termékeit, egy nagy érdemükkel több lenne a jövő nemzedékek szemében. Egy kicsiny nemzet zenéjéről. Herman Ottó egy arany mondásával kell kezdenünk, amelynek historikumát érdemes volna fölvenni a nagy Magyar Anekdota-Kincsbe. Valami külföldi tudós vetődött egyszer hozzánk, s egyik ámulatról a másikba esett, mikor Nemzeti Múzeumunkban Herman Ottó őt végigvezette a természetrajzi táron s mutatott neki mindennemű hazai, sajátságos állat- és növénypraeparatumot. — Erről fogalmam sem volt! — tört ki minduntalan az őszinteség az idegen búvárból. Kedélyes és szókimondó ellenzéki képviselőnk (Herman még akkor az volt) nem állta meg, hogy jóízű mosolylyal meg ne jegyezze : — Ennyivel többet tud a magyar, mint a külföldi tudós ; mert nemcsak azt tudja, amit a külföld felől alkalma volt megtanulni, hanem a mi hazánk sok tudnivalóját is ismeri, amiket a külföld nagy nemzeteinek nincs módjuk megismerni. Ezt az igazságot erősíti meg az a tény is, hogy a nagy — s a zene és irodalma tekintetében legnagyobb — német nemzet két legjobb és leghíresebb zenei lexikona : a Mendel-Reissmann-féle (12 kötetes !) és a Riemann-féle (most jelent meg 5-ik kiadása), a mindössze csak 5.000.000-nyi svéd nemzet zenéjét föl sem említik az »S« betűben (a supplementumban sem). Amilyen szolgálatot tett volt Herman Ottó az említett külföldi kutatónak, ugyanazt tette meg a mi »nagy« nemzetünknek a svéd konzulátus, nemzeti múzeumunk könyvtárának megküldvén a La Suéde czímű ezer lapnyi szép könyvet, mely a párisi világkiállításra készült s a franczia világnyelven ismerteti a derék svéd nép szellemi és anyagi állapotait. Szerkesztője, Sundberg Gusztáv, bizonyára jó néven veszi, ha szép könyve alapján itt ismertetjük a svédek zenéjét az érdeklődők számára addig is, míg a mi magyar nyelvünkön megjelenő s jelesnek ígérkező zenei lexikon *el nem ér az »S« betű végéhez, ahol kétségkívül ki fogja pótolni az idézett német példányképek hézagát. Svédország zenészei csak a XIX. században jutottak általános hírnévre, de történelméből tudjuk, hogy a nép apraja-nagyja a legrégibb idők óta szerette a dalt és a dal művészeit. Joggal nevezhetnék Svédiát a dal hazájának. A svéd dalok, akár népiesek, akár nem, gyöngéd szépségük és dallamosságuk tekintetében akármelyik más nemzet dalaival fölveszik a versenyt, legfölebb az érzés erejére nézve maradnak hátrább. Ha régebben vett volna a külföld róluk tudomást, bizonyos, hogy jelentékeny szerepük jutott volna a zene általános történetében. A régebbi svéd énekszerzőket, pl. Olaf Ahlströmöt (1756 — 1835) és J. E. Nordblomot (1788—1848) a németség befolyásolta ugyan, de nemzedékük a hazai történetért s a múltak emlékeiért lelkesedett, s az ő dalaik és balladáik hangja egészen nemzeti. Ez a nemzeti közösség nemcsak a népdalok egyenes utánzásában nyilvánul, hanem néhány jellemző svéd sajátságban is, a milyen a csendes, de mély érzés, néha egészséges humorral elegyítve. A románczok világosak, plaszticzitás, dallamosság és melegség dolgában a népdalok formáival kiállják a versenyt. Az elsők, akik e nemzeti kincset öntudatosan birtokukba vették, az ősi népdalok gyűjtői voltak, mint Erik Gustaf Geijer (1783—1847). Folytatóik Adolf Fredrick Lindblad (1801 —1878), és mindenekelőtt Attg. Joh. Söderman (1832 —1876). * Általános zenészed lexikon. Szerkeszti Ságh József. II. kiadás, 1. füzet (A—Alphabet). Ára 60 fillér. Előfizetési ára 4 füzetenként 2 korona. loco