Zenevilág, 1902. szeptember-december (3. évfolyam, 1-17. szám)
1902-09-01 / 1. szám
4 ZENEVILAG melyet ledéren öltözött szép leányok népesítenek be, fogadják az érkező Parsifalt, kedvesen körülrajongják és játékra hívják fel. Parsifal, akinek tényleg nincs oka a leányoktól félni, hisz’ semmi fogadás nem köti és senki sem fenyegeti semmivel, el is kezd játszani velük, de csakhamar megunja a kedveskedést és udvariatlanul elzavarja a leányokat. Hát bizony ez „psychopathia sexualis“. Az ördög vigye el az olyan 20 éves legényt, aki életében először kerül nők közelébe, körülrajongja vagy 30 remek leány — ő pedig unatkozik és bosszankodik. Ez nem hős, de még nem is szamár, hanem egyszerűen lelkileg beteg. Egészen más volna, ha Parsifal tudná, hogy ő csak ártatlansága megőrzésével mentheti meg a szent dárdát. De ez ki van zárva, mert ezt neki senki nem mondta; a Wagnermagyarázók ezt olyformán értik, hogy ez a részleges tudás az Amfortas iránt érzett részvétből ered. Más szóval: Parsifal leküzdi a férfilélek leghatalmasabb, legnemesebb rúgóját, a becsületes, egészséges szerelmet, mert egy órával előbb Amfortas királyt — aki saját hibájából jutott bajba — jajgatni hallotta. Ez józan eszű ember előtt elfogadhatatlan, ez nem ártatlanság, hanem monománia. Még egyet! Fogadjuk el a magyarázók logikáját, sőt lelkesedjünk érte. íme, itt van a tiszta szűziesség netovábbja. Bocsássuk meg a pszichológiai zagyvalékot azért, hogy a legtisztább ártatlanság képét nyugodtan élvezzük. Ám tessék megpróbálni! Olvastam Rabelais-t, Casanova-t, Maupassant-t és Pierre Louys-t, megnéztem „Clémenceau“-t, a „Jugend“ -et, „Osztrigás Miczi“-t és az „Őrnagy urat“, láttam Carolát, Duvernoist, Held Annát, sőt — láttam Fedák Sárit, de soha olyan káprázatos díszleteket, olyan észbontóan szép női tumultust és oly érzékingerlő muzsikát nem láttam és nem hallottam, mint éppen a Parsifal második felvonásában. Ebben a millienben tessék azután megbámulni az ártatlanságot ! Szerencsére Parsifalnak nincsen idegrendszere, és így nyugodtan nézi a leányok távozását és közönyösen ereszkedik szóba Kundryval, aki legcsábítóbb alakját felöltve, rózsaágyon lebeg be és Parsifalt nevén szólítja. Kundry a csábítást azzal vezeti be, hogy a fiúnak elhalt anyjáról kezd beszélni. Parsifalt folyton növekvő érdeklődés fogja el, Kundryhoz csúszik, ez átöleli, betakarja az egyedüli ruházatát képező rózsaszín fátyollal, reáhajol és hosszú, bódító csókot nyom a mármár elkábult ifjú nyakára. (A zene, mely ezt kíséri, csodaszép: csak a Tristán második felvonásában, a Lohengrin harmadik felvonásbeli duójában kereshetni párját.) »Den letzten Gruss der Mutter im ersten Kuss der Liebe!» Ez a csók, mint villámcsapás hat a fiúra, felugrik, de sem az anyjára, sem a Grálra nem gondol, hanem így szól: „Amfortas, a te sebed az én szívemben ég!“ Tehát először is nem igaz, hogy a részvét teszi Parsifalt tudóvá, mert hisz’ Kundry csókja nyitja fel a szemét, de az meg azután teljesen érthetetlen, hogy ez a tudás sem az anyja iránti kegyeletben, sem a Grál imádatában nem nyilvánul, hanem az Amfortas jól megérdemelt sorsa feletti vénasszonyos siránkozásban. Na, de a darab további folyamára fontos ez a siránkozás, mert emiatt nem sikerül Kundrynak a csábítás, aki azután Klingsort hívja segítségül. Klingsor jön, kezében a szent lándzsával és havezra hívja Parsifalt. És te, óh nyájas olvasó, most azt hiszed, hogy Parsifal talán mégis csak cselekszik valamit? Szó sincs róla. Hála Wagner leleményességének és a bayreuthi színház kitűnő gépezeteinek, a repülő dárda a levegőben függve marad Parsifal feje felett. És Parsifal, — akinek ilykép a szájába repült a sült galamb — nem Klingsor legyőzésére indul a szent dárdával, hanem keresztet vet. Na, de ez is megteszi a hatást, a tündérkert egy pillanat alatt sivataggá változik, hervadt virágok százai hullanak alá, kopasz sziklák merednek szemünk elé, Kundry megtörve omlik Parsifal lábaihoz, a megváltás reményének boldog mosolyával arczán. „Duweisst, wo du mich wiederfinden kannst“ szól Parsifal és indul a Grál-vár felé. Ez a második felvonás, mely újabb bizonyítéka annak, hogy Parsifal ereiben egy csepp hősi vagy férfivér nem buzog s hogy magát a darabot drámának minősíteni lehetetlenség. „Zenés keresztény eposz“, mondhatnánk, ha ugyan az eposz hősétől sokkal több aktivitást és emberies vonást nem kívánnánk. A harmadik felvonásban virágos rét tárul elénk, melynek szélén remetelak áll. Elak Gurnemanz tartózkodási helye, aki visszavonult a Grál-várból, mikor látta, hogy Amfortas bűne tudatában nem meri többé leleplezni a Grált és kiosztani az úrvacsorát. Éppen nagypéntek reggele van, Gurnemanz kilép, jajgatást és nyögést hall, (végtelen sokat jajgatnak és sírnak ebben a darabban) keresésre indul és Kundryt találja, ki rongyos alakjában, szomorúan ébred annak a 1902/3