Zenész, 2010 (18. évfolyam, 164-173. szám)
2010-01-01 / 164. szám
i 1 I fi ‘ ( 1 i * | * ! ; ji * ‘ | i I IIYIRJÚ ! Elsőként az Indítók érdekelne az AJ lemez kapcsán. Beteges exidícionizmus... (nevet) De valójában inkább arról van szó, hogy sok minden éri az embert az élete során, örömök például mindig, szerencsére ezekre vagyok leginkább nyitott, úgyhogy a „dilidalok" a túlcsorduló örömökről szólnak, a szomorúságok pedig a veszteségekről. Úgy látszik hatvan körül eléri az embert az, hogy váratlanul elmennek a barátai közül néhányan, és a mentális egyensúly érdekében képesek vagyunk különféle „cirkuszi mutatványokra” és ilyenkor csak kicsordulnak a dalok... Összességében a dalaid mindenképpen pozitív hozzáállást sugallnak. Feltétlenül. Ha komolyan kell létezni, akár öltözni kívül-belül, az engem ledermeszt. Ha el kell fojtani a jókedvet vagy a humort, nagyon hamar el kezd fájni a fejem. Ha nem azt keressük, hogy honnan tekintve nevethetünk valamin, akkor ott nagyon nagy baj van. Ez az alapvető életfilozófiám, azaz nem is fogalmazok jól, mert nem életfilozófia, hanem fizikai kényszerűség. Hogyan csordulnak ki nálad a dalok? Furcsa módon, szinte mindig valami szöveg fog meg először. Valahogy nyakon csíp egy mondat. Egyszer, nagyon régen Hofi Gézával beszélgettünk, lehettünk vagy húsz évesek, és azt mondta, hogy szívesen ad ötleteket. Elkezdett belőle folyni a szöveg, aztán egyszer csak megállt, hopp, ezt megtartom magamnak - mondta és fel is jegyzetelte. Nálam valahogy hasonlóképpen működik. Eszembe jut valami, kimondok valamit, majd elkezdem ízlelgetni. Többnyire nem úgy írok, hogy megtervezem a dal mondandóját, majd leírom. Volt például olyan időszak, amikor nem csorbult semmi. Leírtam egy lapra, hogy „miről írjak kedves", aztán egyszer csak beindult és ömlött belőlem mindaz, ami leginkább zavar, így született a „Miről írjak kedves" című dal. De van egy másik történet, ami az előző Híd című lemezen jelent meg: Jávori Vilivel, a feleségével és Katival a párommal négyesben mentünk Hévízre pár napot pihenni egy autóval. Ősz volt, beszélgettünk, egyszer csak megszólalt Vili, hogy „Kati nézd még van barack a fán...”. Nagyon elcsodálkoztunk. Ő a barackon és azon, ahogy a mondat elhangzott. Rögtön elővettem egy papírt és felírtam. De előfordult olyan is, amikor egy dallam indult el a segtjemben. Fürge, bebop-os stílusú, felvettem a diktafonomra, de sokáig nem jött rá szöveg. Aztán egyszer csak ott volt: „ egy legény van talpon a vidéken, én vagyok az..." Ebből is dal lett. Ha visszagondolok, már gyerekkoromban is foglalkoztatott a nyelv szépsége. Amikor megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, azt mondta tim,hogy költő. Vagy író. Máskor meg grafikus. Ez utóbbiból annyi maradt, hogy én rajzoltam a lemezborítót. Grafikus ugyan nem lettem, de nagyon sokat köszönhetek annak, hogy rajz szakkörre jártam, méghozzá akkor vettem ennek nagy hasznát, amikor meghívtak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszakára tanítani. Bár tanítottam már korábbai korh^ziban,mert amikor befejeztem rögtön visszahívott Gonda, János, de nem tudom valójában, hogy hogyan lehet éneket tanítani, miszen ez adoUság kérdése, és vannak sajátos vonásai is az embernek, ráadásul a tenetség is kérdés, szóval hogyan lehet ebbe beleszólni? Ekkor eszembe jutott a rajzszakkör, amikor a mester körbejárt, míg mi táblákkal körbevéve a csendéletet vagy éppenséggel egy meztelen nőt rajzoltunk. Szénnel dolgoztunk, az ő kezében egy gyurmaszerű dolog, tudod, amivel a szenet ki lehet radírozni, nézegette a képeket, majd odalépet valamelyikünkhöz, egy hirtelen mozdulattal belejavított és máris megjelent egy fénycsík, pl. a női alak melle alatt. Ennyi, majd továbbsétált. Én álltam döbbenten, hogy egy apró mozdulattal képes volt a teljes rajzot átalakítani és harmóniát vinni a „műbe”. Ez a momentum az, amit alkalmazni tudtam, hiszen nem kell az énekesnek levágni a fülét, kinyomni a szemét, hogy jobb legyen, amit csinál, hanem csak egy kis „radírgumival kell hallgatni" és korrigálni helyenként. Ezek apróságok, de nagyon fontosak, mert ezektől az apróságoktól lesz valami jó, vagy sem. A mi műfajunkat a jazzt manapság még mindig a könnyűzenéhez sorolják, bár azt gondolom, hogy bizonyos vonulatai már közelebb állnak a kortárs zenéhez. Hagyományos értelemben véve viszont egy jazz dal szerintem a könnyűzene csúcsa. Egy jazzdal nem olyan, mint az opera vagy a musical, ezek jóval kisebb egységek, három-hat perces zenei gondolatok. Ezen belül kell megváltani a világot. A szobrász az öröklétnek dolgozik, a dal viszont elszáll annak ellenére, hogy lehet azokat is rögzíteni. Nagyon fontos például az indítás. Az első benyomás. Milyen türelem van a zenében, milyen hosszú a bevezető, van-e egyáltalán, milyen hangszerek indítanak és hogyan, stb. És legalább ilyen fontos a befejezés, hiszen az marad benne az emberek fülében. A belső szabályok pedig szintén fontosak, ilyenek pl. a groove-ok. Szokták mondani, hogy a könnyűzenét a szomorúzenétől a ritmus különbözteti meg. Nagy hang nélkül lehet könnyűzenét énekelni (van rá példa a világsztárok között), de ritmika nélkül nem. Ezek azok az apróságok, amikre fontos felhívni a figyelmet, ez a tanításom lényege is. Ezt a hangot így, azt meg amúgy, közben ez a lüktetés így, az úgy, csupa apróság, ha erre a hatvanhetven apróságra figyelünk nagyon jó lesz... (nevet). Viszont mindezt úgy kell átadni, hogy ne vedd el a tanítvány önbizalmát. Dicséretbe ágyazom a kritikát is. Ha bemérgesedek, az már azért van, mert kétszázhetvenszer mondtam el valamit hiába. Ha már a tanításnál tartunk, hogyan döntess egy felvételin ket jó énekes közül? Nem én döntöm el, hanem egy bizottság, de javasolni azt tudok. Az énekes felvételit megelőzi az elméleti felvételi, tehát az énekelhet, aki ezeken átment. Tehát, Ella Fitzgerald, ha nem tud szolmizálni, mi már nem hallgatjuk meg... (nevet) Vannak olyan őstehetségek, akik nem tudják tartani a lépést a tananyaggal, ennek ellenére nagyon jók, nekik nem kell iskolába járni, úgyis énekesek lesznek. Kórusban nem fog énekelni, mert a kottát nem ismeri, de lehet, hogy ez nem is fontos számára. De visszatérve a felvételire, az éneklésnél szubjektíven tudunk csak ítélkezni. Fontos, hogy az énekes milyen benyomás tesz rám. Nem az a lényeg, hogy perfekt legyen amit csinál, hanem az, hogy megfogjon. Pontozunk, majd kard ki, kard! Ennek vannak győztesei és vesztesei. Néha vannak kimagasló növendékek, akiről azonnal érezni, hogy hasítanak. Fábián Juli, Harcsa Vera, Pély Barna, Éliás Gyula Jr., Váczi Eszter, Pocsai Kriszti, Micheller Mirtill, szóval azok, akikről hála isten gyakran hallani is. Büszke vagyok rájuk. 2009. DECEMBER - 2010. JANUAR15