Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1905
—4 officialistának hívtak, nemcsak tüzet rakott, hanem ivóvizet is hozott az ostálynak és sepregetett is saját úri vagy nemúri kezeivel. Mert, ha jól emlékezem, bárkinek joga volt volna ugyan maga helyett e szolgálatokra fizetésért mást állítani, de alig akadt olyan, aki e joggá élni kívánt. Az úri családok gyermekei is szégyeltek „úrfiskodni “ a közös teher viselése alól kibújni. S nemcsak mi, szerényebb sorsúak, hanem a jobb módúak is örömmel, a kényszerűség bántó érzete nélkül végezték e nemű kötelességeiket. És nem hallottan azóta sem senkitől, sem tanulótársaim, sem idősebbek közül, hogy officialistáskodása keserű nyomokat hagyott volna gyermekkori emlékei között. Ellenkezőleg! Hiszen készséget szereztünk vele arra, hogy a legprimitívebb szükségletekben magunk kiszolgáljuk magunkat és ezért bizonyos elégültséggel gondolunk ama közszolgálatra annak tudatában, hogy az a legnagyobb úr, aki legkevésbbé szorul a mások segítségére. Mindazáltal nem óhajtanám restituálni, ismét életbe léptetni iskoláinkban azt a régi rendszert s újra uralkodókká tenni azokat a szokásokat. Mert e kérdés helyes megítélésében elvégre is a gyermekek egészsége a fő szempont, amihez a viszonyoknak alkalmazkodniok, alkalmaztatniok kell. Az egészséget illetőleg pedig nem ehet kétség afelől, hogy azok a szűk, levegőbeli szegény, poros lyukak, avagy ezek a tágas, kényelmes termeké a kívánatosabbak. A sepregetés meg egyenesen veszedelmet rejthet magában éppen a zsenge, fejlődő szervezetre a tüdővész uralkodásának e szomorú napjaiban. Vízhozás, tűzrakás ugyan ma sem ártanának meg, legföljbb tán a testileg túlságosan gyengéknek; egyelőre azonban a gyermeket nem másokért, hanem magukért dolgoztatjuk. Másokért, a közért dolgozni majd ráérnek felnőtt korukban, amikor egyenesen ez lesz a feladatuk. A változás tehát, ami a régi és mai állapot között van, tagadhatatanul örvendetes, üdvös. De mint minden fénynek, ennek is megvan a maga árnya és éppen ennek, szerintem, elég sötét árnya. Éppen erre az árnyékra kivárom ráirányítani ez alkalommal a figyelmeteket. Régen látom, mások is látták már ez árnyat, e bajt. Konkrétebb adataim azonban csak azóta vannak róla, amióta az internátus életét vizsgálom s így tanítványainknak, legalább a bennlakóknak úgyszólva a külső életét is közelről figyelhetem, noha a dolog úgy áll, hogy ugyanez a baj föltétlenül nagyobb mértékben van meg a künnylakókban.