Állami gimnázium, Zombor, 1886
I. Az iskolai énektanítás jelentőssége: zene a képzőművészetek és a költészet között foglal helyet, mégpedig úgy közegét, mint tartalmát illetőleg. Közege, a magassága szerint meghatározott hang, a zönge, időbeli, bár valamely test, tehát térbeli tényező rezgése által föltételezett érzékítési eszköz. A térbeliségtől való szabadulás folyamata már a festészetben indul ugyan meg, amenynyiben ez a művészet a testiséget síkon tünteti fel; határozottabban azonban ez a fölszabadulás csak a zenében érvényesül, minthogy a zönge, bár a térbeliségből fakad, maga már nem térbeli. Teljessé a testiség levetése a költészetben lesz, melynek közege, a nyelv, teljesen fölszabadul a térbeliségtől, mert hiszen a költői nyelv érzékítő ereje nem annyira a szavak külső hangzásában, mint az olvasó vagy hallgató belső szemét foglalkoztató képekben, tehát — hogy úgy mondjuk — belső érzékiségben rejlik. — Ez a közvetítő állás, melyet a zene a képzőművészetek és a költészet között érzékítési eszközét illetőleg foglal el, illeti meg e művészetet tartalmára való tekintettel is. A zene ugyanis érzelmeket és lelki hangulatokat tolmácsol. Ugyanezt teszi, bár csekélyebb mértékben és eredménnyel, a festészet, közelebbről a tájfestészet is, melyet épp ezért a zenével határos képzőművészeti fajnak lehet tekinteni. Kivált az újabb kor tájfestői szoktak képeikre bizonyos hangulatot árasztani, átvíve az ábrázolt külvilági képekre saját lelkük derűjét, borúját, örömét, bánatát, saját világát*