Scheiber Sándor (szerk.): Évkönyv - Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1975-1976 (Budapest, 1976)
Zelk Zoltán: Apám
Zelk Zoltán Apám Ismerek olyan embert, s nem is keveset, aki vályogházban élte gyermekkorát, s az egy tányér leves ebéddel s a fűtetlen kemence melletti fagyoskodással is fészekmeleg, szép korának emlékszi. Apámtól se hallottam keserű szót gyermekkoráról. Annál többet későbbi éveiről. A zsidó ritus a tizenharmadik évét betöltő fiút felnőtté avatja. Aki gyermek tizenharmadik éve után, ha módos, iskolába járva, ha szegény, szakmát tanulva, de inkább boltosinasként folytathatta. Nekik a férfivá avatás csupán ünnepélyes ceremónia volt. Nem így apámnak. Őt tizenhárom éves „férfikorában”, mert a koldussorban élő zsidóknál így volt kötelező szokás, ha aggódva, ha szomorúan nézve is utána, röpülni küldték. Hogy miért éppen a messzi szatmárnémeti jesivába, ő nem mondta, én nem tudom. Aki a jesiváról hallott, még a zsidók legtöbbje is, olyan iskolafélének képzeli, ahol a tanítványok rabbinak készülnek. Dehogyis. Ez csak annyira igaz, hogy a jesiva vezetője valóban a város rabbija, akinél talmudot ( s bevallom tájékozatlanságom), nem tudom még mi minden héber tudományt tanultak. Tanultak a jesivában olyan fiúk is, akikre későbbi éveikben apjuk vagyonának (föld, malom, üzlet) átvételes gyarapítása várt, de többségben olyan fiatalemberek, akik „napokat ettek”, a hét minden napján más-más család asztalánál ebédelve. S a reggeli? a vacsora? a cipő? az ing? Jogos, talán íratlan is rituálisan jogos volt a heti egyszeri, pénteki koldulás. Péntek reggel minden zsidó lakás asztalára odarakták a krajcárokat (tíz vagy húsz fillérest soha).