Uj Élet, 1964 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1964-03-15 / 6. szám

A szülői szeretet balladája A KÖRÚTI MOZIBAN a Vásznon megjelennek Auschwitz annyiszor látott és mindig új és új döbbenetet keltő képsorai: a barakok, ahol emberek éltek és szenvedtek, a kivégzőfal, amelynek tövében annyian hullatták életüket, a kopár, és oly sok vért beivott auschwitzi föld, az elhagyatott és ma már csak zarándokok és turisták által felkeresett kietlen táj, amelyet hiába ültettek be virágágyakkal, ma, húsz évvel az iszonyat után is a halált, a borzalmat leheli ki magából. Látjuk a menetet, a Vagonok végtelen sorát, asszonyokat és anyákat, akik egykor boldogan éltek és ma már csak számok, mint ahogy szám ennek a felejthetetlen filmnek főhőse, az annyi százezerből véletlenül megmenekült, életben maradt A 5116. Amikor ismeretlen, köddé és hamuvá vált édesanyjával valahonnan Magyarországról, Komárvárosból, Újpestről, Keszthelyről, Munkácsról vagy ki tudja megmondani ennyi év távlatából, honnan hurcolták el, még mosolygós fehérszalagos, babával játszadozó háromnégyesztendős kisleány volt és amikor kiért a halálgyárba, már lehervadt arcáról a mosoly, elszakították, elragadták édesanyja simogató kezeiből és Csak véletlen — ezerből, tízezerből egy —, hogy útja nem a krematóriumba, hanem egy szadista orvos kísérleti telepére vezetett. ÉVA KRCZ a ma már húszegynéhány esztendős krakkói orvostanhallgatónő életútjáról két éve számolt be az Új Élet és a napisajtó. Akkor megírtuk, hogy ezt a fekete hajú leányt egy jószívű, emberséges lengyel család találta meg a kevesen életben maradók között, magához vette és felnevelte. Aztán évek és évek teltek el és az auschwitzi múzeum főmunkatársa, Szymanski Tadeus talált egy csoportképet, amelyen öt gyermek volt, akik megmenekültek és akiknek sorsáról szüleiről semmit sem tudtak. A lengyel tudós megkezdte a kutatást a megtalált gyermekek szüleinek felderítésére. Öten voltak a fényképen és ebből négy gyermeknek sikerült kikutatni szüleiket. Az ötödiknek, az A 5116 számúnak — aki ma Éva Kréz hévre hallgat — szülei kiléte még nem derült ki, csak anynyit tudtak róla a szám alapján, hogy valahonnan a magyar deportáltakkal együtt vitték el Ezt írta meg annak idején az Új Élet és közölte a kis Éva fényképét, hogy talán ennek alapján valaki véletlenül felismeri elveszettnek hitt kisleányát. És a fénykép, a cikk nyomán megindult a kétségbeesett és gyermeküket sirató, de az elvesztésbe soha bele nem nyugvó apák és anyák rohama, Bapestről, Újpestről, Pesterzsébetről, Ózdról és jöttek a levelek New Yorkból, Izraelből, Ausztráliából és mind magáénak hitte, magáénak álmodta a halál útjáról visszatért Évát. Ez indította Nádasy László filmrendezőt arra, hogy Éva sorsát filmszalagra vigye és Rózsa László társaságában megírja az Éva A 5116. című dokumentumfilmet. AZ ÚJSÁGÍRÓ, aki azért ült be a moziba, hogy kritikát írjon erről az új magyar filmről, most kénytelen bevallani, hogy feladatát nem tudja teljesíteni. Könnyes szemmel, zakatoló szívvel és a fájdalomtól elhomályosuló érzékkel kritikát írni lehetetlen. Ez a film pedig az újságíróban és azt hisszük minden nézőben, aki nem süket és nem vak, csak ezt az érzést keltette. A rendező, a filmíró tulajdonképpen nem tett hozzá semmit és nem vett el belőle semmit. Talán ez a magyarázata, hogy a filmvásznon a valóság elevenedett meg, az a valóság, amely drámaiságban a görög sorstragédiákat idézi elő, amelynek minden kockája, minden mozzanata annak a tragédiának utórezgéseit idézi, amely még ma is ott él százezrek szívében. Nincsenek színészek, nincsenek különleges, bravúros technikai megoldások, pereg a film és látjuk az apákat, a nagymamákat, a rokonokat, a szomszádokat, akik mind remegő kézzel nézik a fényképeket, keresik, kutatják az örökre eltűnt gyermek és a mai Éva közötti rokonvonásokat és mind esküszik, mert szívében úgy érzi, hogy a megtalált leány az ő gyermeke. Elkísérjük Évát Krakkóból Budapestre, ahová érző szívű és a fasizmust csak hírből ismerő 14—16 esztendős kisleányok, a Kossuth Zsuzsa leánygimnázium I. g. osztályának tanulói hívták meg uzsonnapénzükből, megtakarított forintjaikból, látjuk a megérkezést a pályaudvarra, ahol a matrózruhás kisleányok virágcsokrokkal és csókkal köszöntik Évát és mögöttük ott szorong, ott izgul a szülőjelöltek felejthetetlen csoportja. ÉS ELKÍSÉRJÜK az egykori otthonokba, Újpestre, Komárvárosiba, a pesti író és tanár lakásába és tanúi vagyunk az apák fájdalmának, akik tétova, szinte bocsánatkérő mosollyal és kézzel simogatják Évát, az ő Évájukat és látjuk a kopaszodó, kissé testes ismeretlen zsidó apát, aki, mint megszállott hajtogatja, az nem lehet, hogy ez ne az ő gyermeke legyen. És itt meg kell állnunk egy pilanatra, nincs színész, aki az apai fájdalmat így meg tudná játszani. Valamikor láttuk Zacconit a Lear király cínű szerepében, és láttuk a magyar Pethes Imrét annyi megrázó alakításában, de ez a névtelen, ismeretlen zsidóapa a fájdalom, a szív érzéseinek olyan skáláját mutatta be, amire színész, még a legkivételesebb is képtelen. És láttuk a másik szakállas zsidóapát, aki érzi és tudja, hogy az előkerült Éva mégsem lehet az ő leánya, de azért két kezét áldóan fölétartja és elrebegi az ősi áldást: Jövőrechechá.. . Aztán ott vagyunk Komárvárosban, ahova elviszik Évát, mert az ott élő egyetlen zsidócsalád azt hiszi, hogy az apa elvesztett leányát benne megtalálja. Látjuk a komárvárosi zsidó kisiparost, aki színte asszimilálódott a tájhoz, arcára a fájdalom mély vonásokat vésett és látjuk Éva azóta született ,„féltestvérét”, a Komárvárosi kis Évát és halljuk az apát, aki boldogan hajtogatja, hogy most már két Éva gyermeke lesz. Aztán vált a kép és ott vagyunk ökrös professzor laboratóriumában, ahol a vércsoport vizsgálatokat ejtik meg. És jönnek a levelek a szülőjelölteknek: ״ a megejtett vizsgálat alapján megállapítom, hogy ön nem lehet az apa ...” Szomorúbb, tragikusabb kit !•■ deményt a magyar posta még nem kézbesített. KÖZBEN FOLYTATÓDIK A TÖRTÉNET, Évát elviszik a Balatonra, ahol önfeledten, vidáman élvezi a magyar tenger szépségeit, a gimnazista leányokkal elmegy az ifjúsági parkba, ahol vidáman szól a jazz és mert mind és köztük Éva is fiatal, az életnek örülő leány, járják a táncot, a twisztet. A kamera ismét vált, még fülünkben a twiszt melódiája, már halljuk a gázkamrába hurcoltak utolsó kiáltásait és a zenét, amelyet a foglyok zenekara szolgáltatott a jajkiáltások elnyomására. Felejthetetlen kép! És végül látjuk a búcsút. Éva visszamegy nevelőszüleihez. A film végetért. De apák és anyák lelkében tovább él a remény, a kétség, mert nincs az az orvosi lelet, nincs az a tudományos vizsgálat, amely kiölhetné a szülők szívéből gyermekük megtalálásának reményét. Ezért több, mint művészi dokumentumfilm Nádasy László mélységesen humanista filmje, amely száz és százezer gyermekét sirató szülőnek hozza vissza, ha csak percekre is az elvesztett és soha eléggé meg nem siratott gyermek ködbe veszett alakját és amelyet mindenkinek, egykori üldözötteknek, néma közömbös tanúknak és elsősorban a mai fiataloknak meg kell néznie, hogy soha többé amíg ember él a földön, szülő ne keresse, ne sírja vissza halálbahajszolt gyermekét. Zsadányi Oszkár Lakosság részére rövid határidőn belül vállalunk villany-, vízszerelő, festő-mázoló munkát, tartós, mosható, minden igényt kielégítő falfestést Mfix és Walkyd festékkel. Új parketta készítését, meglévő parketta átrakását és javítását, valamint mindenféle műanyag padló készítését. IX. ker. Lakáskarbantartó KTSZ IX., Bakáts tér 5. Telefon: 136—065. • ttJ ÉLET. A huszonharmadik Soronkívüli érettségi találkozó A hagyományos érettségi találkozókat rendszerint a kerekszámú évfordulók alkalmával s az iskolaév végén szokásos megtartani, most az elmúlt kora márciusi vasárnap délutánján mégis szinte teljes számban jelentek meg a Royal Szálló különtermében az Abonyi utcai leánygimnázium 1941-ben, huszonhárom év előtt végzett növendékei, közül azok, akik túlélték a náciterror borzalmait. A soronkívüli érettségi találkozóra hajdani osztálytársait Turi Károlyné, Lőwinger Éva hívta össze, akinek Magyarországon már csak egy-két rokona él, s nem is titkolja, hogy férjével együtt elsősorban az a vágy kormányozta New Yorkból Budapestre, hogy még egyszer találkozzanak diáktársaikkal, akikkel egyidőben végezték középiskolai tanulmányaikat. — Lehet, hogy kereskedő foglalkozásunknak ellentmondó romantikus magatartásunk mosolyra késztet benneteket — vallotta volt osztálytársainak a ma is diák-külsejű Lőwinger Éva — férjemmel együtt mégis azért jöttünk Magyarországra, hogy találkozzunk ifjúságunkkal. A találkozás az elképzeltnél is szebb, vidámabb volt, mert mire kibeszélgettük magunkat egymással, világosan kirajzolódott előttem hajdani osztálytársnőim mai élete, őszintén szólva, meglepett, hogy kivétel nélkül mindegyik megtalálta helyét, munkakörét, hivatását, egyetlen elkallódott exisztencia sincs köztük. Bár nem csupán az ő érdemük, mindenesetre büszkék lehetnek a mi évfolyamunkra az Abonyi utcai gimnázium tanárai, köztük volt igazgatónk, dr. Zsoldos Jenő, akit felkerestem most új működése helyén, a mai zsidó gimnáziumban, melynek épületéhez ugyan nem fűznek személyes emléitek, de tudom, itt folytatódik az Abonyi utcai régi gimnázium új esete. Az Abonyi utcai gimnázium pedig számomra az emlékek naza, hozzá tűz nyolc évi diákságom sok-sok emlékes életem nagy sikere is: negyedik gimnazista koromban, mint tizennégyéves leány, itt játszottam Eszter szerepét a purimi játékban. צ ha talán ma, mikor kétgyermekes családanya vagyok s az életkörülményeim egészen másképp alakultak, mint gimnazistalány koromban képzeltem, nem is veszem gyakorlati hasznát a régi Abonyi utcai gimnázium által kiállított érettségi bizonyítványnak, ha néha a kezembe kerül s elnézegetem a jeles osztályzatokat, nemcsak a megilletődéstől csillog a szemem, hanem kicsit a büszkeségtől is. Ugyanígy van férjem a Pázmány Péter Tudományegyetem doktori oklevelével, hiába ismételgeti, hogy egy new-yorki ékszerésznek nincs szüksége doktorátusra. Egykori igazgatóján kívül találkozott Lősinger Éva két volt tanárával, Bokor Izsónéval és Dános Erzsébettel is. Elkísérte férjét a temetőbe, a Túri-nagyszülők sírjához, akiknek a sírkövén emléktábla hirdeti Túri Károly elhurcolt édesapjának és édesanyjának emlékezetét. Imádkozott a Hősök templomában mártírsorsra jutott rokonai s kint Amerikában elhúnyt édesanyja lelki üdvéért, magyar imkönyvből, magyar nyelven. — Mi kint New Yorkban — beszél az ottani szertartásokról — mint a leet.nhh mn-t a szertartás nyelve 85 század lákban angol. Még az ősi imakát is, melyek a hagyományos héber szöveggel hangzanak el, megismétlik angolul, amely nyelven jól beszéltem már húsz év előtt idehaza is, hiszen a férjemmel, aki akkor amerikai katonatiszt volt, mint az amerikai misszióhoz beosztott angol tolmács ismerkedtem meg. Most mégis magyar imakönyvet viszek ki magammal. A Mirjam-t? — kérdezzük. — Azt már akkor kivittem, mikor 1946-ban kiutaztam a férjemhez — mondja — most egy héber—magyar imakönyvet vettem, hasonlót ahhoz, melyből nyolc évig imádkoztam a régi Abonyi utcai gimnáziumban. Nyilván, ha majd odakint kezébe veszi, ünnepeinken, visszaemlékezik azokra a hajdani osztálytársnőire is, akik nem lehettek jelen a mostani meleghangú soronkívüli érettségi találkozón s érettük is elrebeg egy szívből fakadó imádságot. I. i. Egyszeri emberek hétköznapi élete Dr. Neumann Rafael Az Óbudai Szeretetotthonnak harmadik éve lakója a 85 esztendős dr. Neumann Rafael nyugalmazott budapesti ügyvéd. 62 évvel ezelőtt kapta meg diplomáját és fél évszázada tette le az ügyvédi vizsgát. Azóta szerény tagja a budapesti ügyvédi karnak, egész életén keresztül csendben dolgozott, csak kötelességét igyekezett teljesíteni. Soha nem kereste a feltűnést, az ünnepeltetést és mégis a legszebb emlékei közé tartozik, hogy 80. születése napján a megboldogult dr. Katona József főrabbi, az elmúlt évben pedig, amikor betöltötte a 85. életévét, dr. Geyer Artúr főrabbi méltatta jámbor, szép életét Neumann Rafaelnek nem voltak feltűnő hangos nagy sikerei, pályáját nem kísérte különösebb hírnév. Az elmúlt nyolc és fél évtized világot megváltozató eseményei során nem volt pillanat, hogy megfeledkezett volna a zsidó embert jellemző legnagyobb kötelességéről, arról, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Átérezte az elesettek, a szűkölködők sorát, hiszen egykor maga is szegény, nincstelen zsidó család gyermeke volt, aki kilenc testvérével együtt nevelkedett Nagybecskereken. Apja az ottani hitközség kántora és tanítója volt. Tizenkét éves korában vesztette el édesapját. Az özvegynek így egyedül kilenc gyermek neveléséről kellett gondoskodnia és ez abban az időben nem kis dolog volt. A hitközség havi 30 forint nyugdíjat szavazott meg, ami bizony a népes család számára édeskevésnek bizonyult. Fiát mégis tovább taníttatta és Neumann Rafael már negyedik gimnazista korában magántanítványokat vállalt és így tudta segíteni édesanyját havi 15—17 forinttal. 1896-ban tette le az érettségit. Huszonnégyen vettek részt az érettségi banketten, közülük ma már csak ketten élnek. Aztán Budapestre került, beiratkozott a jogi fakultásra és dr. Mayer Ernő ügyvédi irodájában dolgozott. Az ügyvédi vizsga után kivett egy kis szobát és megkezdte pályáját. Szerény keretek között indult meg ügyvédi irodája, főleg vidéki fiskálisok helyettesítésével foglalkozott és így sikerült édesanyját és testvéreit támogatni.■ 1911-ben már virágzó irodája volt, majd jött a világháború és ő is, mint annyi más, elment Ferenc Józsefet szolgálni. Egy orosz fogolytábor parancsnoka volt és amikor a békekötés után az orosz hadifoglyokat szabadon bocsátották, beállított hozzá egy németül beszélő orosz altiszt. — Gyere ki parancsnok! — szólt. Neumann doktor előbb nem tudta mire vélni a felszólítást. Kiment, ott látta felsorakozva a tábor foglyait. — Vigyázz! — vezényelte az altiszt. Neumann főhadnagy odaszólt az orosz altisztnek, hogy a búcsúra hívja ki az üzem vezetőségét is. — Nem! — felelte az. — Egyedül Te bántál emberségesen velünk, csak Tőled akarunk elköszönni. A nyolcvanhat esztendős ügyvédnek ez a legszebb emléke. A háború után folytatta ügyvédi működését, magához vette édesanyját és csendben, szerényen dolgozott tovább. Majd jöttek a sötétség évei és ő is a többi tíz- és tízezer társéval együtt végigjárta a szenvedések útját. Ebben az időben az OMZSÁ-nak volt jogügyi előadója. A felszabadulás után Ügyvéd Otthon segítő egyesület vezetője lett, majd 1951-ben nyugalomba vonult. Mint nyugdíjas még sokáig dolgozott a Jogász Szövetségben, ahol az ügyvéd özvegyek és árvák ügyeivel foglalkozott. Most nyolcvanhat esztendős, és megelégedetten, boldogan él az Óbudai Szociális Otthonban. Naponta szorgalmasan jár a templomba. Évtizedekig volt a Hegedűs Gyula utcai körzet, majd a Dohány utcai templom elöljárója, ma is szorgalmas, tevékeny tagja a BIH képviselőtestületének, Nádor Jenő. »«4. március 19. Dr. Neumann József temetése Lapunk legutóbbi számában megemlékeztünk dr. Neumann József volt óbudai főrabbi haláláról, aki 1875-ben született a Zemplén megyei Nagytár■kány községben. Felesége, Rick Ábrahám pozsonyi talmudtudós leánya, 1944-benn, a nyilasok elől menekülve Aradon halt meg. Dr. Neumann Józsefet hét gyermeke gyászolja, akik közül a legfiatalabb haszid rabbitekintély, tizenegy éven át volt növendéke Grünwald pápai rabbi jesivájának. Dr. Neumann József gyermeke mesterének sírja közelében, Pápán kívánt örök pihenőre találni. Temetésén részt vettek dr. Scheiber Sándor, a Rabbiképző Intézet igazgatója, Domán Ernő körzeti rabbi, Vielsz Márton, a BIH OrtodoxTagozatának rabbija és Groszberg Jenő ortodox rabbi, aki a család nevében búcsúztatta az elhunytat. A pápai hitközség tagjai Guttman Zoltán hitközségi elnök vezetésével nagy számban jelentek meg végtisztességen. MODELL NŐI RUHÁK KISZ mérték utáni ruhái, kosztümjei, kabátjai kiváló minőségben készülnek, hozott anyagból is. IX., FERENC KÖRÚT 38. IX. RÁDAY UTCA 34. üzleteiben Lakásfestés, mázolás, tapétázás kívánt időpontra megrendelhető a MINŐSÉGI SZOBAFESTŐ és BÚTORMÁZOLÓ KTSZ-NÉL Bpest, VIII., Víg u 9. T.: 143—823, 139—016 SÍREMLÉKEK Kőfaragó K. T. Sx. VIII. Mező Imre ut 10. Fiókok: VII. Dob utca 2. X. Sírkert utca 42. XI. Németvölgyi út 132/b. XXI. (Csepel) Rákóczi Ferenc utca 192.