Uj Élet, 1965 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1965-10-15 / 20. szám
1965. október 15. Megelevenedett történelem Az ״ Élő áru” budapesti felvételei Szeptember 26-án, vasárnap délelőtt 10 órától délután 18 óráig szünetelt a forgalom a Lánchídon, mert a DEFA filmvállalat ott vette fel a náci megszállás idején Budapesten játszó ״ Élő áru” című filmjének zárójelenetét. Néhány órára így megelevenedett a közelmúlt történetének egyik legriasztóbb lapja: a batyuk, kofferek, hátizsákok térdét vonszoló deportáltak menete, melynek áldozatait szuronyos csendőrök, árpádsávos pártszolgálatosok, gépfegyver-és nyilas suhancok hajszolják a bécsi országút, a haláltáborok felé. Bár az égbe meredő tűzoltóiékra, a rendezői utasításokat harsogó mikrofonok, kábelek, sürgő-forgó segédrendezők és statiszta vezetők nem hagytak kétséget, hogy filmfelvételnek vagyunk tanúi, a kísértetiesnek ható jelenet mégis összeszorította a szívet. Mint ahogyan egyetlen jelenlevő sem szabadulhatott azoknak a jeleneteknek a hatásától, melyek most, 21 évvel a fasizmus magyarországi rémnapjai után kerültek a DEFA-filmvállalat felvevőgépe elé. Ezek a jelenetek festik alá a Német Demokratikus Köztársaságban készülő ״ Élő áru” című film hangulatát s alakítják ki koloritját, itt, a film valóságos környezetében. A DEFA új filmje ugyanis Magyarországon játszik s bár semmiképpen sem kíván dokumentumfilm lenni, cselekménye hűségesen kapcsolódik a történelmi eseményekbe. — Az „Élő áru” forgatókönyve szerint a történet a náci megszállás idején kezdődik Budapesten — tájékoztatja az Új Élet olvasóit Bánk László rendező, aki Wolfgang Luderer főrendező társaságában irányítja a magyar felvételeket. Az első jelenet is Budapesten indul: az utolsó zavartalan istentisztelettel egy kisebb budapesti templomban, néhány héttel a nácik bejövetele után, de még az öszszeköltöztetés és a sárga csillag felvarrása előtt. Ezt a részt, mely mintegy megadja a filmjáték alaphangját, a Bethlen téri templomban vettük fel, ahol igyekeztünk felidézni külsőségeiben a csüggedésnek, bizakodásnak, a legrosszabbtól való rettegésnek s a csodavárásnak azt a könnyeztetően ellentétes légkörét, mely a templom homályában iírádkozó hívőket a rémségek napjaiban körülvette. Ezután a forgatókönyv, mely Wolfgang Luderer főrendező, Walter Juppe és dr. Karl Friedrich Kaul, az „Eichmann-könyv” hírneves írójának közös munkája, hirtelen átvált a film főszereplője, Kurt Becher dolgozószobájába, az SS magyarországi gazdasági hivatalába, melynek a vezetője a valóságban is Becher volt. Az is történelmi tény, ami az „Élő áru” filmtörténetének központi cselekménye, hogy Becher agyában fogant meg a terv: minden áron meg kell kaparintania Magyarország legnagyobb iparvállalatát, Weisz Manfréd báróék csepeli gyártelepét. — Mint itt láthatjuk — lapozott a film magyar jeleneteinek rendezője a forgatókönyvbe — a történet úgy kezdődik, hogy Becher, a Weisz család fejét, dr. Chorin Ferenc vezérigazgatót, visszahozatja abból az ausztriai koncentrációs táborból, ahová a megszállás után elszállították. Becher kivételes udvariasságot tanúsít Chorin iránt, igyekszik kedvébe járni és biztosítja teljes jóakaratáról, hogy bizonyos alkotmányosnak tetsző formák látszatával, amivel a külföld szemét szeretné kitörölni, megszerezhesse a családtól a hatalmas értékű gyártelepet. Chorin egyelőre nem akar kötélnek állni, de amikor Becher felajánlja, hogy családjának 46 tagját összes személyes értéktárgyaival semleges országba, Svájcba, vagy Portugáliába menekíti, nem tud ellentállani a kísértésnek. Ekkor azonban új akadály jelentkezik: az Eichmann—Wysliczeni— Krumey csoport irigyli a nagy üzletet Becheréktől és mindenképpen meg akarja akadályozni. Bevonja a tárgyalásokba a magyar hatóságok vezetőit is, akik külön titkos tanácskozáson határozzák el, hogy semmiképpen sem engedik át a csepeli műveket német érdekeltségnek. Végül mégis Becher összekötetései bizonyulnak hatalmasabbnak, s a budaörsi repülőtérről felszáll a repülőgép 46 magyar multimilliomos utasával.. A most Budapesten folyó felvételek ezt a jelenetet is az eredeti környezetben vitték filmre. De felvételre került egy másik, riasztóbb pillanat is, mikor — a film cselekménye során — egy szakasz SS- legény közeledik a csillagos házhoz, hogy Eichmann parancsára elhurcolja Mahlmann cégvezetőt, aki a Weiszcsalád és Becher közti tárgyalások gyakorlati részét intézte. A fém számára a Majakovszkij utca 16. számú átjáróházat a magyar rendezőgárda segítségével ugyanolyan félelmetes külsejűre formálták, mint amilyennek 1944 őszén mutatkozott zegzugaival, sötét folyosóival, lerongyolt reszkető lakóival, az elhurcolások kényszerű tanúival, akik még akkor sem mertek fellélegezni, mikor már az SS-pribékék csizmáinak vészteljes dobogása egyre távolodott. Filmre vették azt a Lánchídon végig gördülő csukott fekete autót is, melyen Becher budapesti bevonulását tartotta, s ezzel befejeződtek a DEFA filmjének budapesti felvételei, melyeknek a munkájában az első naptól részt vett a film főrendezője, Wolfgang Luderer is, aki készülő alkotásáról munkatársunknak a következőiket mondotta. — A DEFA stúdiójában ezúttal nem dokumentumfilm készül, mint a magyarországi felvételek alapján gondolni lehetne, hanem filmjáték s így némi költői szabadságot megengedhetnek a forgatókönyvírók és a rendezés is. Lényegében azonban a teljes, hamisítatlan valóság bontakozik ki a filmből, melynek középpontjában Kurt Becher alakja áll. De ha játékfilm is az „Élő áru”, egyben nagyhatású dokumentum, mert bemutatja, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a közéletet átható szellem alig változott, még az elvesztett háború, s az utolsó két évtized tanulságai sem nyitották ki a szemeket. Ennek a megállapításnak az igazságára utal a film zárójelenete, a Budapesten felvett végeláthatatlannak tűnő deportált menet is, mely után már csak kurta felirat következik: Kurt Becher Nyugat- Németországban él és vagyona százötven millió márka. — Úgy lehet — fejezte be készülő filmjének ismertetését Wolfgang Luderer főrendező — az ״ Élő áru” egyes kisebb részleteiben, mellékepizódjaiban nem mindig követi pontosan az eseményeket, lényegében azonban a teljes, hamisítatlan valóságot adja s minden kockája arról tanúskodik, hogy erőteljesen antifasiszta film, s valamennyi alkotójának munkáját az igaz ügy iránti hűség és szeretet vezette. A film budapesti felvételei, melyeket az „Élő áru” rendezői és technikai munkatársai előtt levetítettek, kitűnően sikerültek, és híven Wolfgang Luderer főrendező és a forgatókönyv-írók elképzeléséhez, szinte megdöbbentő hűséggel érzékeltetik a náci és nyilas rémuralom ijesztő, borzalmat árasztó légkörét, mely Becher és a többi nácivezér számára a milliók összeharácsozásának lehetősége,ét biztosította, hullahegyeken, százezrek szörnyű pusztulásán keresztül. Lengyel István Mk dm ׳ mm György Endre: Sátor, csokor és eszrog A fenséges és félelmetes napok megenyhülten, szelíd lágysággal omolnak bele a sátrak ünnepébe. Olyan ez, mint amikor a zord és méreteikben lenyűgöző hegyek lágy vonalú lankákban, virágos rétekben folytatódnak. Elérkezett a gyümölcsérlelő ősz, ami az idén későbben következett be, mint máskor. A levegő megtelt a kicsorduló lévű körték, jóféle magvaváló szilvák és hamvas szőlők illatával. A vénasszonyok nyarát hevítő nap sugara pedig olyan pazar bőkezűséggel szórja aranyát, mintha nagy igyekezettel pótolni akarná mulasztását. A természet csodálatos tombolása! Ha a tél zimankós napjaira gondolunk, ha a didergető és barátságtalan hideg — amely rideg törvényszerűséggel minden bizonnyal bekövetkezik! — jut az eszünkbe, mindjárt ott settenkedik a képtelen óhaj: milyen jó volna ebből a simogató és bizsergető langymelegből néhány mázsát elraktározni a csontig hatoló fagy idejére. De Szukkauszkor szinte kötelező az ilyen kedvező időjárás. Mondogatják is irigyeink, hogy ez a mi külön specialitásunk, egyéni kedvezményünk, mintha bizony valamiféle titkos szerződésünk volna az égiekkel, amelyek lehetővé akarnák tenni, hogy az ünnepet egyre kevesbedő sátrainkban ülhessük meg. „Mily szépek a te sátraid, Izrael!...” Valóban, mily szépek tudnak lenni, ha szorgos kezek szeretettel és lelkesedéssel díszítgetik. Sok sátorban tanyáztam gyerekkoromban és sokban voltam később meghívott vendég az ünnepi vacsorára. Az emberben ősi vágyak bujkálnak a szabadbeli, a nomád élet után. Mindig volt is valami játékos izgalom abban, hogy — ha az időjárás megengedte — a sátoros ünnep nyolc napján nem a megszokott szobai környezetben, a négy „fal” között ettünk, ittunk, társalogtunk, szórakoztunk, hanem őseink módján, kint az udvaron. De mindez csekélység volt ahhoz a nyugtalansághoz képest, amely bennünket gyereksorban magának a sátornak az ,,építése” és berendezése közben elfogott. Hát hogyne! Hiszen rengeteg mérhetetlenül fontos teendőnk akadt. Azt tudjuk — ugye —, hogy a sátornak csak oldaldeszkái (vagy gyékénylapjai) vannak, de a teteje szabad, illetve nádkévék fedik — meglehetősen hézagosan —, hogy megcsodálhassuk az ég tüneményeit, szemmel tarthassuk a bekacsingató csillagokat. De ezt a plafont alaposan be kell díszíteni! Ide mentettük át a díszes szobai petróleum- lámpát, amelyet mélyen az asztal fölé engedtünk, hogy a tetőzet tüzet ne fogjon. És a boltozatot — üde gyermekfantáziánk szerint — benépesítettük színes papírláncokkal, aranyozott dióval, szőlőfürtökkel, jószagú virágcsokrokkal. Kivájt belű, apró tökökbe gyertyák kerültek; ezek voltak a „falikarok”, amelyek bár enyhe, mégis derűs fényt árasztottak. Az asztalfőn elhelyeztük a lulavot és apró szüstbölcsőjében vatta pólyában a cédrusalmát, amely kellemes keleti illattal árasztotta el a sátor egészbelsejét. Meghatottan ültük körül az asztalt és tátott szájjal lestük nagyapám, majd más alkalommal az öreg Auspitz ünnepi kioldását és áldásmondását a sátorra. Valljuk be, hogy nagyon sokszor fáztunk, csak nem mertük bevallani. De az öregek bölcsebbak (és fázékonyabbak) voltak nálunk. Rövid eszmecsere után, de még a vacsora kezdete előtt elhangzott a felszabadító vezényszó: — Gyerekek, menjünk be! Gyorsan áttelepültünk a szobába és kevéssel utóbb már itt kanalaztuk a forró húslevest, amelynek melege a didergető, szeles és esőre hajló estében nagyon jól esett. A sátoros ünnepet, ahány vidék, annyiféleképpen emlegetik. Hallottam már szukkosznak, szükesznek, szikésznek, sőt szükajsznak emlegetni. Maradjunk meg annál, amit a főtisztelendő Schück főrabbi által szerkesztett zsinagógai naptár mond: Szukkausz... Ám legyen szukkausz. Szukkauszra pedig kötelező az ünnepi csokor, amely pálmaágból, mirtusból és néhány szál fűzből áll. Ezeket kiegészíti az oszrog (a cédrusalma). Az ünnep legendája szerint a büszke pálmaág, az útszélen található cserje és a csörgedező patak mentén hajladozó növény a dúsnedvű, érett citrusfzejtával együtt a Mindenható dicsőítésére szolgál. „Körülhordom a csokrom, hogy a nagy haragot él, hárítsam a pálmaággal.” A fűz jelképezi a bocsánatot mindama bűnökre, amelyek miatt egyébként izzó parázs, vagyis a megégetés veszedelme fenyegetne . . . Az imarend azt is előírja, hogy mikor kell az osztagot kocsányával lefelé és mikor felfelé tartani (a balkézben). Ha azonban a sátoros ünnep első napja szombatra esik, a csokorlengetés, a lulavrázás másnapra marad. Az oszjogra mindig nagyon vigyáztunk. Nemcsak azért, mert értékes, drága gyümölcs (a ferencjózsefi időkben darabja egy forintba, két koronába került), hanem azért is, mert bizonyos vallási előírások miatt kellett ügyelni a hibátlanságára. Ha repedés — folytonossági hiány — mutatkozott rajta, ha a külsejét sok folt (nyilván esőtől, vihartól) csúfította el, ha a kocsánya (pitém) letört, liturgias célra használhatatlanná vált. Ezzel a kidudorodó ágacskával kapcsolatban még mosolyra késztető, naiv babona is keletkezett. Eszerint, ha az ünnep leteltével ezt terhes asszony leharapja, minden bizonnyal fiúgyermeke születik ... Nyilván akadt, aki ezt el is hitte... Szukkausz után szokás volt mind a hibás, mind a hibátlan illatos gyümölcsöt „dunsztba” tenni, abból kompótot vagy jamet főzni. De, mert olyan ritka volt, hát addig őrizgették, amíg az évek során sűrű, nyúlós cukorhalmazzá nem vált. Azt hiszem, kilenc napig kellett áztatni, hogy az illóolajok eltávozzanak belőle, azután következett a szeletelés és befőzés. Egyszer — milyen kár! — a hoszszas preparálás során penész keletkezett az „előfürdőben” és nagymama, valamint az eszrog-kompót Várományosai (az unokák) őszinte fájdalmára az egészet ki kellett dobni__ (Később kárpótoltam magam Marci bácsi Rumbachutcai éttermében, ahol az eszrog-befőtt állandóan sagrepelt az étlapon.) Martin Buber hászid történeteinek sorában az eszrogról is szó esik. Elmondjam? Rabbi Mordecháj, ״ a neszirizsi” korábban kereskedő volt Üzleti útjain elegendő pénzt tet félre azzal a céllal, hogy sátoros ünnepre igen szép eszrogot vásárol magának. Amikor a kerület székvárosába ment, az úton egy vízárusra akadt, aki elhullott lova felett jajveszékelt. Rabbi Mordecháj megsajnálta és egész pénzét odaadta a szegénynek, hogy vegyen azon másik lovat. ״ Sebaj — jelentette ki —, a többiek az oszrogra mondanak áldást, én meg a lóra.” Mire hazaért, pompás oszreg várta, amellyel barátai és tisztelői ajándékozták meg ... ... Aki valamikor — az üldöztetés évei előtt — érdeklődéssel rótta Budapest utcáit, tereit, az Eötvös utcában is megtalálta sátoros ünnepkor a camping ősét, a stukkót. Mégpedig igen érdekes formában, az első emeleti erkélyt deszkázták be erre a célra. (A camping nem egyéb, mint visszatérés a szabad természethez, a sátorhoz.) Hadd mondjam el itt, ama testvérek esetét, akik annak idején ragaszkodtak Szukkauszkor a sátorhoz. Meg is építették a Dob utcai ház udvarán. De a gyűlölködő szomszédoknak ez sehogyan sem tetszett. Panaszt tettek a VII. kerületi rendőrkapitányságon. És a kapitány a következő salamoni ítéletet hozta: ״ A sátor a mától számított nyolcadik na■pon lebontandó .. A sátoros ünnep gyönyörűséges befejezője a Szimbász Tauró. Nagyapám is részt vett a „menetben” és én szepegve bukdácsoltam utána. Piciny tórácskát emelt a magasba, mert beteges és gyönge lévén, a nagyot nem bírta volna. Néhány éve viszont jómagam vittem a Dohány utcai templomban a tórát, s ezúttal az én unokáim csimpaszkodtak belém. Csillogott a szemük az örömtől és a megtiszteltetéstől. De mennyit fordult a világ: ők még „csokit” is kaptak jutalmul... (Én legfeljebb diózhattam a templomudvaron.) A jiddis közmondás szerint: ״ Eszrojgim nach Szükkesz!” Ami egyértelmű azzal, mintha azt mondanák: Eső után köpönyeg! De talán mégsem ilyen meddő, hiábavaló, reménytelen tanács, ha azt ajánlom, hogy Szukkausz után csináljunk jóféle befőttet, az ünnep szimbólumából, az eszjogból. Én legalábbis, nagyon szeretem... ÚJ ÉLET A THERESIENSTADTI gettóban készült gyermekrajzok kiállítása a következő időben tekinthető meg: (Zsidó Múzeum, VII. Dohány utca 2. II. emelet). Hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 12 és 13 óra között, szerdán du. 15 és 17 óra között, vasárnap de. 10 és 12 óra között. Lukkausz főünnepén a múzeum zárva. 3 Van-e jobboldali veszély az NSZK-ban ? Az a kérdés, van-e jobboldali veszély Nyugat-Németországban, nem közömbös sem a béke, sem a demokrácia, sem a zsidóság szempontjából. Béke és demokrácia: szervesen összefügg a zsidóság sorsával. Ezt a tényt a hitleri háború véresen beigazolta. A sajtó nálunk csak röviden érintette a lezajlott német választásokon kifejtett szélsőjobboldali agitációt. De azok a lapkivágások, amelyeket a szövetségi köztársaságban élő barátaim hozzám juttattak, elárulják, hogy a hitlerista maradványok jól kihasználták a választási propagandát. Azt a gyűlést például, amit az NPD (Nationaldemokratische Partei Deutschlands) Münchenben rendezett, az egyik baloldali újság Göbbels Sport-palastbeli gyűléseihez hasonlította. Nemcsak az ezrek és ezrek megjelenése, hanem a jelenlevő Hitler-előkelőségek fitogtató nagyszáma és a tömeg tomboló üvöltése minden göbbelsi jellegű frázisra, mutatta, hogy Hitler eszméi elevenen élnek és gyújtanak ma is. Végigolvastam azokat a beszédeket, amelyek itt elhangzottak és meg kellett győződnöm, hogy javíthatatlan és konok nácik gyülekezete adott rivalgó életjelt magáról. Hazugságnak bélyegezték, hogy egyedül Németország a bűnös a második világháborúért, (vajon ki más?), fel kell ébreszteni a németek népi öntudatát, helyre kell állítani a nemzet szívének és gondolkozásának egységét. A gyűlésen náci kiadványokat árusítottak. Ilyeneket: Versaillestől Hitlerig, Bűn a német nép ellen (ti. Hitler elbuktatása). Árusították többek között a hírhedt náci publicista, H. S. Ziegler ״ Adolf Hitler aus dem Erleben dargestellt” (Hitler Adolf, ahogy az élmények mutatják) című könyvét, amelynek fedőlapján ez az ajánlás áll: ,,Ezt a könyvet a katonák milliói emlékének ajánlom, akik Hitler Németországáért elestek.” A gyűlés után a vezetők „elzarándokoltak” a lendsbergi börtönhöz és a nürnbergi nemzetközi törvényszék ítélete alapján felakasztott náci bűnösök sírját megkoszorúzták. A szónok kijelentette, hogy ״ itt olyan emberek haltak meg, akiket az önkény és a hatalomvágy ártatlanul gyilkolt meg.” Ez a demonstráció alaposan rácáfolt Höberl szövetségi belügyminiszter korábbi kijelentésére, hogy a ״ jobboldali radikalizmus a szövetségi országban nem jelent aktuális veszélyt.” Holott az új hitlerista párt a gyűléseken kérkedve hirdette, hogy az utóbbi hónapban 12 000 új tagot toboroztak, 2000 gyűlést és tüntetést rendeztek, 200 jelöltet állítottak és több millió más־ka választási költséget gyűjtöttek össze. A náci párt választási sikert nem aratott, összesen 658 000 szavazatot szerzett, és ez nem volt elég arra, hogy képviselőket küldjön a parlamentbe. Vannak, akik ezt a 658 000 hitlerista szavazatot keresnek, vannak, akik soknak tartják. A szavazatok száma ahhoz képest, hogy már húsz év eltelt Hitler bukása óta, igen sok. De vajon csak ennyien lennének azok, akik még ma sem ocsúdtak fel a borzalmas tragédiából, amit a német nép is elszenvedett? Nem. Sokkal többen vannak. Nyugat-Berlinben működik egy kör ״ Klub für politische Gespräche’’ Politikai beszélgetések klubja. Tagjai ismert újságírók, szakszervezeti és ifjúsági vezetők. A választások után rendezett első ülésen dr. S. Main stuttgarti rádió-munkatárs ezzel a címmel tartott előadást ״ Jobboldali radikalizmus a szövetségi köztársa Ságban.” így kezdte: Arra a kérdésre, vajon van-e a szövetségi köztársaságban veszélyes jobboldali radikális áramlat, határozott igennel kell felelni. A jobboldali sajtó egyre terjed és hangneme fasiszta és nacionalista. A jobboldali politikusok zöme a kormánypárti kereszténydemokrata pártban búvik meg. S. Mann a nevek egész sorát említette fel, akik veszélyes jobboldali elveketvallanak, Hitler idejében súlyos szerepet játszottak és jelenleg a német kormánypártban komoly befolyással rendelkeznek. Ugyanezen az ülésen Eberhadt Schmidt szakszervezeti funkcionárus kijelentette: „Jobboldali radikalizmus olyan veszélyt jelent, ami ellen csak radikális eszközökkel lehet harcolni.” Az olvasóban természetesen felmerül a kérdés: mennyiben érinti a nyugatnémet nacionalizmus és revansizmus a zsidóságot? A felelet nyilvánvaló: az antiszemitizmus minden nacionalizmus és háborús jelenség elengedhetetlen velejárója. A nacionalista és katonai sajtó Nyugat-Németországban nem nélkülözi az antiszemita hangot, de nem is anynyira nyilvános, hanem a suttogó propaganda a domináló. Ezen a téren a maroknyi megmaradt, vagy odakerült zsidóság hangulata mond nekünk a legtöbbet. Alkalmam volt elolvasni egy német nagyvárosban élő magyar zsidó levelét, amelyet budapesti rokonaihoz intézett. Ebben arra kéri őket: vásároljanak számára Budapesten egy öröklakást, mert a fenyegető antiszemitizmus hatása alatt vagyonát likvidálni akarja és Magyarországra akar visszaköltözni. A társadalmi antiszemitizmus, elzárkózás, sanda gyűlölködés a nacionalista és revansiszta, túlfűtöttség miatt egyre hatalmasodik és maholnap elviselhetetlenné válik. Hegedűs Nándor Szabad idővel rendelkező nőket kézikötőket bedolgozóknak korhatár nélkül, csökkent munkaképességűeket, mellékfoglalkozásúakat is felveszünk, kezdőket betanítunk. Jelentkezés V. Semmelweis u. 17. kézirészleg.