Uj Élet, 1965 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1965-07-15 / 14. szám
65מ. július 15. ÚJ ÉLET Dagmar Hilarová A drezdai Egészségügyi múzeumának nagy terme zsúfolásig megtelt, a felszabadulás 20. évfordulóján. Magas színvonalú kultúrműsor egészítette ki az ünnepi beszédeket. A csehszlovák—német barátsági hétre való tekintettel prágai művészek működtek közre. A műsorból kiemelkedtek Dagmar Hiralová írásai, a művészek az ő gettóverseit tolmácsolták és ő maga is felolvasta néhány versét. A fiatal költőnőt megkértük, beszéljen önmagáról. — Mióta írok verseket — azt kérdi? Mint 14 éves leányt a theresienstadti gettóba deportáltak és ott írtam egy költői naplót. Ezt szerettem volna egyszer szüleimnek megmutatni, mert engem egyedül hurcoltak oda. A napló a felszabadulás napjaiban elveszett, de a legtöbb költeményt kívülről tudtam és emlékezetből újra leírtam azokat. Az első, három évvel ezelőtt jelent meg a ״ Volksarmee’’ című lapban, majd a zsidó hitközség lapjában Prágában és a Zsidó Almanachban, ״ Rocenka”-t, ״ Az én cyklusom”-at — a gettó költője ״ A theresienstadti gettó”-t négy csehszlovák zeneszerző zenésítette meg. — Milyen témájú verseket ír ma, 20 évvel a felszabadulás után Dagmar Hilarová? — Verseim tematikája a ma világával foglalkozik, de viszszatérek a gettóélményekre is. Arra a kérdésre, hogy jelenleg min dolgozik, a következőkben válaszol. — Most fejeztem be egy ״ Űrciklust”, dr. Rudolf Iltis, ültette át német nyelvre. E verssorozatom éppen a napokban jelenik meg Berlinben. Ugyancsak Berlinben kerül kiadásra még egy antológiám ״ Száz színe van a szivárványnak” a Nemzeti Könyvkiadó Vállalat kiadásában. Egyébként verseim 25 csehszlovák újságban és folyóiratban jelennek meg, továbbá különböző hírlapokban Berlinben, Baselban, Rostockban, Drezdában, Schwerinben németül és angol nyelven egy ״ Terezin’’ című almanachban. Legújabb verskötetem címe ״ Szerelmes versek a gázkamra előtt”. — A magyar olvasók mikor ismerkedhetnek meg verseivei? , — Nagyon örülnék, ha ez lehetséges lenne. A napokban közölte dr. Zádor András, aki Kunderas színdarabját „A kulcs tulajdonosai”-t magyarra adaptálta, hogy néhány versemet magyar nyelvre lefordítja. Dagmar Hilarová közel két és fél évet töltött a gettó falai között. Ezek az évek formálták egyéniségét, de nem tudták az életbe vetett hitét megtörni. Ezért mai versei telve vannak életörömmel és az emberekben való hittel. JV . Már csak az ötven éven felüliek emlékeznek reá, kicsi, groteszk alakjára, bohóckodásaira, ahogy kürtőkalapban szalad a porondon, apró létrára mászik, orra bukik, partnerei, Gerard és Rolly, a másik kis emberke felpofozzák, szappanhabbal kenik be az arcát és közben a cirkusz közönsége, elsősorban a pesti gyerekek nagyokat nevetnek, kacagnak. Hosszú évtizedeken át úgy hozzánőtt Pesthez, a pesti nyárhoz, a Ligethez, a Beketow-cirkuszhoz, hogy valósággal idegenforgalmi attrakciónak számított. Valamikor Dombóváron egy Hirsch nevezetű fűszerkereskedő családjában látta meg a napvilágot és míg nővére és fivérei rendes növésű emberek lettek, ő megmaradt kicsinek, törpének és egész életében nem haladta meg a 110 centimétert. Ez a kicsisége indította el a pécsi bádogosműhelyből, ahol inaskodott, a színház, a rivaldafény felé. Először csak, mint néző, a színpadi fény rajongó szerelmese járt a pécsi színházba, ahol valósággal „klakkot” szervezett a mindenkori pécsi primadonnáknak, és innen egy merész ugrással feljött Pestre és megpróbált ő is, ha nem is a színpad, de a cirkusz porondjára lépni. Apró termete és elpusztíthatatlan, egészséges humora vitte a sikerek, a világhír felé. Mert Zoli, ez a kis emberke, a cirkusz világában nagyra nőtt. Bejárta a világ valamennyi nagycirkuszát, az angol királyi pár tapsolta Európa leghatalmasabb cirkuszában, a több ezer személy befogadására alkalmas angol Olympia-ban, éveken át szerződésben volt Bécsben, Hamburgban, a Haggenbeck cirkuszvárosban, bejárta Olaszországot, együtt szerepelt a világhírű Rivers-ékkel és Fratellini-akkel, átkelt az óceánon, végigutazta és mindenütt sikert aratott az amerikai cirkuszokban, de minden évben hazajött, viszszament gyermekkora városába Pécsre és ott költötte el a külföldön szerzett pénzt. Pécsett magánember volt, ismét eljárt a színházba, tapsait a primadonnáknak, együtt élt szüleivel, fivéreivel , akik közül egyik bátyja, Horvát Dénes még ma, annyi év után is könnyes szemmel emlékezik a legjobb fivérre , a kis Zolira, és péntek esténként elment a pécsi templomba, ahol csak az fájt neki, hogy nem tudott a padban imádkozni, mert nem érte fel az imakönyvet tartó polcot. Negyven évig mulattatta a budapeseti és a világ valamennyi fővárosának gyermekeit, nem bántott senkit és mindenki szerette. Kosztolányi Dezső írt róla cikket és ez az írás is visszatükrözi, hogy a költő meglátta benne az örök gyermeket, azt, aki nemcsak szereti a gyermekeket, nemcsak mulattatja őket, de lelkében maga is az maradt. És Kellér Dezső is felkereste nem is egyszer, hogy beszélgessen vele és e beszélgetésekből születtek azok az írások, amelyek az akkori sajtóban Budapest legkisebb kisemberét a közönség előtt még népszerűbbé tették. Életében ׳ fájdalma volt és ezt min írónak, aki vele foglalkoz, elpanaszolta. ״ Én minikire mindig csak félné— mondotta. Köli azonban mégsem iszte a szomorúságot, a bátot, ez lényétől messze itt, maga volt a mulattatás embere. Nemcsak a cirkusz porondján, de a magánéletben is mindig tréfált, és talán ennek köszönhette, hogy mindenki szerette. Akkoriban valóságos szállóigék röpdöstek róla, így egyszer együtt ment be a körúti művészkávéházba, a közel kétméteres Sárosi Bandi színésszel és amikor beadták a ruhatárba kabátjukat, Zoli odaszólt a ruhatárosnőnek: — Aztán nehogy összecserélje a kabátjainkat. Már a hatvanadik évéhez közeledett, már túl volt negyvenéves artista jubileumán, amelyen művészek, írók, újságírók köszöntötték fel, amikor a fajvédelmi törvény őneki sem kegyelmezett. Leparancsolták a porondról és Zoli közel a hatvanhoz, deres fejjel értelmetlenül állt abban a városban, ahol azt hitte, hogy neki senki nem ellensége, őt mindenki szereti. Ekkor, mert kenyeret kellett keresnie, ő is, a többi zsidó színész példáját követte, nekiült és megírta „Zoli: Kis ember nagy élete” című könyvét. Ahogy most huszonegy év távlatából végiglapozzuk ezt a kis könyvet, önkéntelenül arra gondolunk, mennyire igaza volt Kosztolányinak, amikor Zoliban az örök gyermeket, látta meg. A nyilas világ közepette, amikor félreállították, apró mellére sárga csillagot erőszakoltak, könyvében még mindig büszkén arról regélt, hogy az arisztokraták mennyire szerették és annak örült, hogy a második világháborúban is sikerült Angliából hazatérnie. Pedig talán jó lett volna, ha ott maradhatott volna, mert itthon, 1944-ben benne is ellenséget láttak, ellenséget, akitől meg kell szabadulni. Egy nap, a New-York kávéházból, ahol úgy szeretett tanyázni, mert télikabátján nem volt rajta a sárga csillag, előállították a Hársfa utcai kapitányságra és onnan a toloncházba. Itt egy Vidra nevezetű szadista rendőrkapitány még azt sem engedte meg, hogy sógornője, Horvát Dénesné egy falat ennivalót adjon át neki. Aztán következettt Sárvár és az utolsó stáció: Auschwitz. Auschwitzban dr. Mengele meglátta és pokoli ötlettel — mert sokszor a sátánnak is van humorérzéke — portási egyenruhába bújtatta és odaállíttatta a cigánylágerhez. Azok a kevesen, akik ezekben az utolsó hetekben együtt voltak vele és látták, mesélik, hogy a mindig vidám, tréfára kész Zoli itt a cifra portási egyenruhában megismerte a szomorúságot, a félelmet. Már nem nevetett, már nem mókázott, csak akkor, ha gyerekekkel találkozott, akikről tudta, hogy néhány óra múlva már elindulnak az utolsó útra, vett erőt magán, mosolyra kényszerítette arcát, előszedte egy-egy régi mókáját, hogy elűzze a félelmet a gyerekek elől. És egy napon, mint annyi sokmillió társa, ő is rálépett az utolsó útra. Egy élet minden sikere, a világhír sem mentette meg attól, hogy ne osztozzon a többiek sorsában. Mert a hitleri birodalom még tőle is félt. A kis Zolitól, a 110 centiméteres emberkétől aki mártírhalála percében lett naggyá, mert a mártíroknál nem centiméterre mérik az emberi nagyságot. Most lett volna nyolcvan esztendős__ Zsadányi Oszkár 120/1 Zoli partnerével, Gerard bohóccal 3 Amerikai városokban — északon és délen, ahol nagyobb számban élnek magyarok, időnként több nyelvű plakátokon hirdetik egy ״ Tollas Tibor” nevezetű ״ magyar szabadsághős” és״ neves magyar költő” előadó-estjeit. Egy nagyobb sorozat hivatalos dokumentum került azonban rendszeresen folyó kutatómunkánk során a közelmúltban birtokunkba, amelynek révén, többek között, „ ״ neves magyar költő” és ״ híres szabadságharcos” nem éppen *tiszta múltját” teljes hiteles-séggel rajzolhatjuk meg. Kicsoda ez a ״ Tollas Tibor”? Kohlmann Tamás nyugállományú ezredes Tibor nevű fia 1920. december 21-én, a Borsod megyei Nagybarca községben látta meg a napvilágot. Apja hivatásos katonatiszt volt, s fiából is tisztet akart faragni. Beíratta tehát a katonai reáliskolába. 1941-ben Kohlmann Tibort már hadnaggyá is avatták. Két évi csapatszolgálat után 1943. augusztus 1-én a keleti frontra kellene mennie, ehelyett inkább csendőrtiszti tanfolyamra jelentkezik. Rövidesen felveheti a kakastollas csendőrcsákót és Muraszombaton már szárnyparancsnokhelyettes. Az ambiciózus csendőrtiszt jól megfelel, 1944. április 1-én már főhadnagy és csendőrszakaszparancsnok. Közben anyja nevét is felveszi. Így lesz Kecskési Jolán fiából Kecskési (Kohlmann) Tibor csendőrfőhadnagy. További élettörténetét különböző irataiból igyekeztünk megismerni. Az első egy „igazoló nyilatkozat”, amelyet 1945. április 29-én a miskolci 7. honvédkerületi parancsnoksághoz nyújt be. Ebben ugyancsak szűkszavúan emlékezik meg csendőri szolgálatáról. Azt egyszerűen „hadiszolgálat”-nak nevezi, ״ amely közben megrokkant”. Az előírás szerint, miután ellene bejelentés nem érkezett, — 30 nap elteltével simán ״ igazoltnak” jelentik ki. Valamivel többet tudunk abból a ״ Nyilatkozat”-ból, amelyet 1945. július 18-án töltött ki, kikkor ugyanis már felvételét kéri az akkor alakuló Államrendőrség kötelékébe. E nyilatkozat 8. pontjában már így meséli el további csendőrségi pályafutását: 1944. április 1-től hadi beosztásban a 117. őrzászlóaljnál szakaszparancsnokként szolgáltam .1945. március 28-án a 7. századdal önállóan az oroszokhoz átjöttem és április 11-ével az új demokratikus magyar hadsereg VII. kerületénél, a 21/1. zászlóaljnál voltam beosztva.” De olvassák csak tovább ezt az érdekes nyilatkozatot. A 21. pontbeli kérdés így hangzott: 21. A zsidókra vonatkozó jogszabályok alkalmazásával, illetőleg végrehajtásával kapcsolatosan fejtett-e ki tevékenységet? Rövid határozottsággal a felelet: semmit! E nyilatkozata és az ahhoz csatolt „partizánigazolás” alapján, anélkül, hogy ezt a furcsán gyanús okmányt, a felszabadulás zűrzavaros idejében megvizsgálták volna, 1945. december 1-én, az akkor szervezkedő Államrendőrség kötelékébe felvették. Igazolványának száma: F. 569. Rendőrfőhadnagyként folytatott tevékenysége ellen panasz nem merült fel. Bújkáló nácik és nyilasok, volt csendőrök felkutatása és őrizetbevétele volt fő feladata, s ezt látszatra jól végezte el. Sorra buktatta le volt bajtársait és csendőr alárendeltjeit is. Egy volt csendőrre súlyos adatokat szolgáltatott múltjáról. Ez vezetett leleplezésére. A Markó utcában.. 1 Kohlmann-Kecskési-Tollast, ezt a sok nevű gyanústottat a belügyminiszter 223.085/948. B. M. számú rendeletével azonnal eltávolította a rendőrség kötelékéből. Rögtöni őrizetbevétele után a Markóba került vizsgálati fogságba. Előttünk fekszik, cellájában sajátkezűleg írott „Életleírása” is. Ebben már sokkal bőbeszédűbb. Így már bevallja: 1944. március 25-én Mezőkövesdről Beregszászra küldtek szálláscsinálásra...” Emlékezzünk: a feljelentés is Mezőkövesdről érkezett. Tehát nyilván egyik volt csendőrétől, aki „árulóvá” lett tisztjén kívánt bosszút állam, s ezért hívta fel rá a figyelmet. Azért itt is igyekszik Kohlmann-Kecskési elterelni magáról a gyanút. A zsidókról — e 8 oldalas önéletrajzában —, mindössze csak néhány rapszódikus bejegyzést találtunk: ״ összeszedés! Téglagyárat én vezettem! Karhatalom! Berakás! Nem úgy, mint másutt! Kint állomás és önálló úr!” Mindössze ennyit vall tehát be a beregszászi gettó tragédiájáról. Azokból az iratokból, amelyek a Zsidó Tanács előterjesztései közül fennmaradtak, tudjuk, hogy a beregszászi gettókban, a ״ Kont és Vályféle téglagyárban és az ún. Weiss-tanyán kereken 10 000 embert zsúfoltak össze. A Zsidó Tanács 1944. április 27-én 2378/1944. sz. alatt: ״ Az északkeleti országrész zsidóságának ״ nemesmitii” Jaross Andor m. kir. titkos tanácsos, belügyminiszter úrhoz címzett előterjesztést küld. Ebben a beregszászi helyzetről többek között ezt írta: ״ A legelemibb életszükségleteiket sem elégíthetik ki. Tőlük az 1 pengőn felüli öszszegeket is elszedték. Élelmezés katasztrofális, kórház, gyógyszer nincs. A zárt terület el nem hagyható...” De fennmaradt és birtokunkban van Endre László államtitkárnak, a magyar zsidóság hóhérának irattárából az a hivatalos tisztiorvosi jelentés is, amely felhívja figyelmét, hogy „a beregszászi téglagyári gettóban víz nincs, és dühöng a kiütéses tífusz az oda bezsúfolt zsidók között!” S kiderült, hogy ennek a beregszászi gettónak ez a Kohlmann-Kecskési-Tollas Tibor nevű csendőrtiszt volt 1944. évi parancsnoka... A budapesti Népbíróság tárgyalása A budapesti Népügyészségnek 1668/948. szám alatt dr. Ágoston Pál népügyész által lefolytatott vizsgálata tanúk tömegét hallgatta ki. A dr. Kertész Endre népügyész által elkészített vádirat, s az annak alapján 1948. június 18-án megtartott főtárgyalás most elénk került anyaga hitelesen örökíti meg a beregszászi gettó — eddig napvilágra nem jutott, rémnapjait. Dr. László Dezső elnöklete alatt a Népbíróság sorra kihallgatta a gettó 10 000 volt lakója közül életben maradt néhány nőt és férfit, akik a deportálásból visszatérve, valamennyien akkor Budapesten igyekeztek letelepedni. Vallomást tett a munkácsi születésű dr. Bojár Ernő ügyvéd, a nagyszöllősi dr. Kálmán Elekné (sz. Guttmann Jolán), a beregszászi Kalmár Arnoldné, Fekete Dezsőné (sz. Friedrich Anna) és Fuchs Márta. Azután a mezőberényi Fried Imréné (sz. Teitelbaum Hédi), a sárrétudvari Ackermann Edit, továbbá a beregszászi Vajda Gyula és Beregi Miklósné (sz. Stern Jolán) és még néhányan. Mind-mind Kecskési csendőrparancsnok bűneinek egyegy szörnyű fejezetét villantották fel. Legsúlyosabb volt azután a beregszászi zsidó tanács egyik életben maradt tagjának, a tarcali születésű Weber Mártonnak, akkor már ugyancsak budapesti lakosnak drámai vallomása. A tanúk pontos megállapításait , a bíróság ítélete szerint, avádlott és a védő minden igyekezete sem volt képes megdönteni. Egy felvidéki gettó rémnapjai... Az 1944-es év első felében a magyarországi vidéki gettókban történtek felől bírói, tehát hitelesnek és objektívnek tekintendő megállapításaink alig vannak. A deportálásban bűnös csendőrtisztek a szovjet csapatok elől megszöktek, s az összeomlás után zárt kötelékben Nyugat-Németországban telepedtek le. Ma is ott élnek, sok helyütt legénységükkel együtt, kaszárnyákban elhelyezkedve „gyakorlatoznak” tovább. Kiadatásukra sor nem került, bíróság előtt véres cselekedeteikért nem feleltek. Értékes dokumentum tehát a most kezünkbe került bírói ítélet, amely a beregszászi gettóban történteket, a tanúk eskü alatt tett vallomásainak lényegét összefoglalva, így rögzítette: 1944. május havában kezdődött meg az ország történetének egyik legszomorúbb és legszégyenletesebb eseménye, amikor ártatlan emberek százezreit küldték deportációba, a német gázkamrákba és égetőkemencékbe. Talán az országban legelőször Beregszászon állították fel a gettót és kezdték meg a város legelején a szerencsétlen üldözöttek Németországba való szállítását. Ez a legborzasztóbb körülmények között történt és ennek egyik főszereplője a vádlott, Kecskési Tibor csendőrparancsnok volt. Nevezett a 117-es tábori csendőrőrzászlóaljnál szolgált és 1944. április 25-én került Beregszászra. 1944. május első napjaiban a deportálandókat a hitközség épületében gyűjtötték össze, ahová rövidesen Kecskési Tibor vádlott vezetésével egy csendőrszázad vonult be és 4 géppuskát helyezett tüzelőállásba. Az udvarra terelték ezután a férfiakat, s ott a vádlott kiadta a rendelkezést, hogy főbelövetés terhe alatt minden értéket be kell szolgáltatni. Ugyanezen időben, fent, az emeleti helyiségekben nőket motoztak csendőrei, s azokat testi vizsgálat alá vetették. A templomnak néhány nap után történt kiürítésénél is megjelent vádlott csendőreivel és az összegyűjtötteket a téglagyárban levő gettóba helyezte át. A tanúvallomásokból kitűnőleg Kecskési vádlott a május 15-i első és a május 17-én tartott második transzport elindításánál is személyesen jelen volt. Mindkét esetben, korbácscsal kezében , ő adta ki a rendelkezéseket a csendőröknek. E rendelkezések folyományaképpen a nőket meztelenre vetkőztették és a bevagonírozás előtt megmotozták. Vádlott adta ki a rendelkezést, hogy mindenkitől mindent el kell venni. Egy állat Ipotos asszony az izgalomtól összeesett, orvosért kiáltoztak. Kecskési azonban kiadta az utasítást, hogy az asszonyt dobják azonnal a vagonba ... (Folytatjuk) Lévai Jenő: A beregszászi gettó parancsnokából — ״ magyar szabadsághős”